Megállt a parton, kicsivel a gát előtt, általában eddig szokott futni.

- Ez nem az én napom - nyögte zihálva, és nyújtani kezdett.

Közben megpillantotta a gáton egyensúlyozó fiút, ámulva figyelte egyik lépését a másik után, olyan gondtalannak tűnt.

Hirtelen megborzongott, a szél megszakította révületét. Felvette a derekára kötött pulcsit, benyúlt zsebébe a kulacsért, az azonban teljesen kiürült. Ingerülten felmordult:

- Most komolyan?

Körülnézett a part menti úton, hála égnek, lelt is egy automatát. Odasprintelt, aztán felszisszent:

- Franc! Ez tényleg egy pocsék nap.

Nem volt víz, csak szénsavas, attól meg mindig hányingere van. Volt még egy rakás üdítő, szintén szénsavas, kávé, egyre elkeseredettebb grimaszokat vágott, majd meglátta a reményt. Gyümölcslé, az se a legjobb, de a semminél azért több.

Miután megszerezte zsákmányát, lemászott, vissza a partra, leült a gátra vezető lépcső alján. A fiú ezalatt már az ellenkező irányba tartott, karjait szárnyakként széttárva tette meg egyik lépést a másik után. Mellbe vágta ennek az egyszerű jelenetnek a szépsége. Versenyt futott benne a nosztalgia és az irigység.

Gyerekként, sőt még kamaszként is imádott bárhol egyensúlyozni, bármilyen keskeny vonalat, utat, ösvényt szigorúan követve paradox módon mégis szabadon lépkedni, és olyan könnyen ment! Ma meg már felnőtt nő, nem szórakozhat ilyesmivel, neki már az élete részei, feladatai és szereplői közt kell egyensúlyoznia, kell meglelnie egyáltalán az utat, amin egyensúlyozik, mert nagyon úgy fest, még azt sem találta meg, vagy igen, csak nincs mersze azt mondani, ez az enyém, mert az nem elég és nem eléggé jó.

Nem eléggé jó, mert miért nem csinál valami mást, és az a más mindenki szerint másmilyen kellene legyen, ki szerint nagyobbnak, ki szerint szerényebbnek, ki ezt, ki azt kifogásolja benne. Még ha élete szereplői valamiképp mégis rábólintanak, akkor sem elég, mert mellette legyen ott mindenkinek, amikor kell, legyen munkája, álma és legyen családja, legyen az, aki mindenre és mindenkire odafigyel, és mindezt a rengeteg darabot legózza úgy össze, mintha csak egy zenei remekmű lenne, legyen az egész egy folyamatosan szóló, harmonikus dallam.

- Pfff! Ehhez képest én olyan vagyok, mint egy karcos bakelit lemezt pörgető elromlott lejátszó - morogta magának.

- Minden rendben van, néni?

Az előtte felbukkanó fiú hangjára kihagyott szíve egy ütemet. Annyira meglepődött, nem reagálta le a megszólítást, csak gondolatban futott át rajta: tényleg jó szarul festhetek.

- Megvagyok, csak kicsit magam alatt - felelte, igyekezett egy mosolyt is felölteni, az azonban félúton ráfagyott arcára, amikor a fiú újból megszólalt:

- Látszik. Miért nem megy fel egy kicsit? A szüleim ugyan nem hiszik el, de nekem mindig jobb kedvem lesz tőle.

Végképp lefagyott, fogalma sem volt, mit is válaszoljon erre.

- Mindegy, csak mondtam. Most mennem kell. A viszontlátásra!

Ő meg ott maradt, és bámulta a fiú hűlt helyét. Elfintorodott, mert tényleg ennyire szánalmas, hogy egy gyerek vigasztalja, és mert kezdte érezni a gyümölcslétől összeragadó ajkait és az újból feltörő szomjúságot.

Felállt és elindult az átellenben lévő buszmegállóhoz, kizárt dolog, hogy ma még haza is fusson. Odaérve elkáromkodta magát, még jó negyven perc, mire jön a következő busz. Ha összekapja magát, kicsivel több idő csak, hogy futva hazaérjen, de olyan nehezek a tagjai, mintha hirtelenjében rászakadt volna az egész világ súlya.

Azért visszaindult a gát felé, majd mégis inkább felment a gátra, széttárta karjait és az erősödő szél ellenére csak rakta egyik lábát a másik elé.

Mire elérte a partra lefutó kiszögellést, ahol a gátnak vége szakad, fáradtnak, mégis könnyűnek érezte testét, állandóan zajos elméjében pedig csak a szél zúgása visszhangzott.

Megfordult és visszaindult, nem figyelt semmi másra, nem tett semmi mást, csak egyik lépés után a másikat. Tudta az egyensúlyra rálel magától a teste és elméje, ha hagyja, ha arra a vonalra és a lépteire koncentrál, minden és mindenki más helyett.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375596314/