Mindig is itt élt, ebben a hatalmasnak tetsző épületben, amelynek felső szintjét használták, ő és a szülei. Az alsó szinten csak iszonyú magas oszlopok sorakoztak, melyeket hófehér kőtömbökből emeltek a fehér és szürke és sötétkék és fekete csempék mezején. Az oszlopokat zöld, nyálkás foltok borították, a talajt pedig lábszára közepéig érő, sós, áttetsző víz.

Fent, a házban, ahogy a szülei emlegették, sosem látott fényt, olyat nem, mint idelent, ott csak az üvegbe zárt láng volt. Idelent, az "erdejükben" - bár az igazi erdők teljesen másfélék, igaz, ők is csak hallomásból tudták ezt - a fény sokkal szebb és mérhetetlenül távoli volt. A lángot sehol nem lelte, elképzelni sem tudta mekkora lehet, hogy bármennyit is sétált, mindenhol csak az anyagtalan fényt lelte, mely a fent tátongó lyukakon át világította meg környezetét. Amiként az éjszakát is nehezére esett megérteni, erről is a szülei meséltek neki, amikor egyszer olyan sokáig ébren maradhatott és levitték az erdőbe, hogy láthassa a csillagokat.

Régen volt már, mégis jól emlékezett a félelemre, ami elöntötte, ahogy a lépcsők sorának végén ugyanolyan sötétség fogadta, mint fent, a házban. Szülei, főként apja, mégis kitartóan biztatták, kövesse őket és nemsokára valami igazán szépet láthat, olyat, mint még soha: az éjszakai égbolt egy szeletét. Ő azonban, amikor az egyik nagyobb lyuk alá értek és felnézett, nem találta szépnek, pontosabban nem tudta volna megmondani, az vagy sem; azok az aprócska, halványan fénylő pontok, amiket csillagoknak neveztek, idegennek, ridegnek tűntek fel előtte és hidegnek, fájdalmasnak, mint később az arcán végigpergő könnyek. Később, jóval azután, hogy utoljára látta szüleit.

Anyja arcán legördült egy-egy csepp könny, amikor időnként elhaló, néha megbicsakló hangon elmagyarázta neki, hogy mostantól máshol kell élnie, hogy vannak más "házak", több is, mert nem is olyan régen még mások is éltek itt, amikor még egész kicsi volt, akkor mentek el egy jobb helyet keresni. Ahogy ezt mondta, az úgy hangzott, mintha nem hinné, hogy létezik ilyen hely. Ugyan nem tudta, mi lehet az igazság, nem is érdekelte, tudta, amire szüksége van, azt itt és a környéken is megleli, megszerzi, ahogy a szülei tanították. Tudta, hol merhet olyan vizet, ami nem sós, hol szedhet ehető gyümölcsöt, magokat, gyökereket, hol vannak a különféle csapdák, melyekben olykor egy-egy madarat, apró rágcsálót, nagy ritkán egy nagyobb, szőrös négylábú állatot talál. Tudta, hogyan és hol a legkönnyebb halat fogni. Miként azt is tudta, bármennyire is igyekszik anyja leplezni, valami szörnyűség áll a mögött, hogy el kell költöznie és soha nem jöhet vissza, hogy apja már egy napja mozdulatlanul fekszik ugyanott, éppúgy, ahogy az az állat, amire egy beszerző körútjukon lelt rá és amire apja azt mondta, elpusztult. Tudta ezt, mégsem sírt, amikor ott hagyta anyját és házukat... végleg. Sohasem ment vissza, hiszen ezt ígérte.

Azok a hideg könnyek később jöttek, hogy mennyivel később, azt nem tudta, az idő számára nem mérhető egység volt, csupán érzés és soknak érezte, nagyon soknak. Akkor történt, amikor ráébredt, a nemrégiben történt, ijesztő földmozgás elzárta az utat, amelyen át kijuthatott az erdejükből, oda, ahol a csapdák, a növények és a víz van, és hiába próbálta minden erejét latba vetve megmozdítani azokat a köveket, minduntalan kudarcot vallott, végül térdre esett és csak folytak a hideg könnyek, a fájdalom árkait húzva arcának ívére. Nem akart mozdulatlanná válni, mint az apja, nem akart elpusztulni, nem, nem, nem.

Annyira eluralta a kétségbeesés, megfeledkezett az akkoriban szerzett kis barátairól és a botról, melyet vállára erősítve viselt mind ahányszor elindult a házából, amelyen egy méternyi zsinór végén csillag függött. Ennek megfelelően ijedtében olyan gyorsan ugrott talpra, térde nagyot reccsent, fejét pedig beverte az egyik törmelék kiugró szélébe, amikor megérezte, hogy valami hátra rántja. Ahogy sajgó fejét babusgatta, megint érezte az előzőnél apróbb, de kitartó rángatást. Hátrasandított, a csillaghalraj ott körözött mögötte, egyikük újra és újra kiugrott a vízből, hogy elkapja a zsinóron függő csillagot, meghúzza egy kicsit, majd visszapottyanjon dolga végeztével.

A csillaghalakat nem olyan sokkal elköltözése után, az egyik erdei felfedezőútja során lelte. Szeretett az óriási oszlopok közt bóklászni, bár nem sok látnivaló akadt, változatosság még kevesebb; csak azért nem tévedt el, mert annak idején apja megtanította, hogyan olvassa le az irányokat a víz alatti csempék mozaikjának mintájából. A halak - nagyjából húszan - ott tömörültek egy a víz színén lebegő társuk teste alatt, körül.

Az a hal sem mozdult, akkor sem, amikor odamerészkedett hozzá. Amikor pedig kezeibe vette tenyereinél alig nagyobb testét, pikkelyei széthulltak, belepotyogtak a vízbe. Utánuk nem maradt más csak a nyitott tenyerei fölött úgy egy centivel lebegő fényes dolog, ami úgy festett, mint azok a képek a könyvben, amire szülei azt mondták, csillagok, mégsem hasonlítottak az igazi csillagokra, amiket nem szeretett. Ez viszont mindkettőtől eltért abban, hogy színe kék vagy ezüst helyett inkább sárga volt, kicsit szokatlan sárga, olyan fémszerű érzetet keltett, és a testből áradó, azt körbefogó fénye melegséget árasztott. Így aztán ezt a dolgot is csillagnak nevezte, s ez a csillag lett szívének igazán kedves.

A halak nemcsak azért lettek csillaghalak, mert egy társukból lett a csillag, hanem mert amint elindult kezében a csillaggal, azok követték a vízben. Bármerre ment, jöttek utána, ha megállt, körbe-körbeúszkáltak körötte, olybá festett, ez a csillag a vezérlőjük, útmutatójuk. Annyira ragaszkodtak hozzá, hogy nem vihette fel magával a házba, mert rögtön kivetették magukat a lépcsőre, ahol egyre lassabban vergődve majdnem elpusztultak ők is, ezért kötötte a zsinórra, azt a botra és mindig lent hagyta a lépcső repedésébe tűzve. Bármikor is ment le, a halak mindig ott voltak, ahogy a csillag is, holott könnyűszerrel letéphették volna.

Ezért is lepte meg most, hogy ilyen fáradhatatlanul kapkodnak utána és cibálják. Nem értette a jelenséget, de még dolgozott benne a félelem, bár könnyei már felszáradtak; ráadásul a csillag, akárcsak a halak pikkelyei, furcsa, változó ütemben, egyre fényesebben pulzált. Ez még jobban megrémisztette, letépte a kötelet válláról s elhajította a botot amilyen messze csak bírta, ám a halak közül nem mind követte, sokan nem tágítottak mellőle, sőt egyesek elkezdték bökdösni, míg a többiek sort alkottak az elhajított botig. A bot felemelkedett a víz tetejére és a zsinór végén függő csillag húzni kezdte. A halak s ő követték az erdőn át egészen egy olyan helyig, ahol még sohasem járt, ahol feljuthatott, hogy hamar ráleljen újra mindenre, amire szüksége van.

Így lett a csillag az ő vezérlőjévé is, melyet ezután még nagyobb becsben tartott.