Van egy sajátos varázsa az éjszakai vezetésnek, de sosem volt még annyira elképesztő élmény, mint azon az estén.

Tiszta volt az égbolt, hidegen ragyogtak a csillagok, az a néhány, amit láttam. A Hold furcsa volt, egész sárga, nagyjából az első negyedben lehetett. Szokatlan módon mintha valaki elfordította volna, alulról felfelé telt. A kocsim saját hangján dorombolva nyomult előre a sötétben, melynek szövetén a fényszóró vágott utat. Szokásomhoz híven zenét hallgattam, érdekes dallam, egyszerre lágy, szinte elringat, de közben valami nyugtalanság is vibrál benne. Keres valamit, vágyik valamire, ám nem követelőzik. Szomorú lehet, bárki is legyen. A kevés hangszer közt domináló hegedű hangja, akár a legördülő könnycsepp.

Amikor egy másik hegedű szólama átveszi a stafétát és az ütem meglódul, gomolygó árnyakat vélek felfedezni a visszapillantó tükörbe pillantva. Követnek, velem tartanak, körbetáncolják az autót, azonban a fénytől óvakodnak. Lenyűgöz hullámzó fekete ködlényük sokfélesége és szépsége.

Egyikük beszivárog az autóba. Ott lebeg az anyósülés fölött.

- Nem bánod, ha itt maradok? – kérdezi. Hangja nagyon távolinak tűnik, alig tudom kivenni.

- Csak nyugodtan – felelem.

- Miért nem félsz tőlünk? – érkezik a következő kérdés rögtön.

- Kéne? – dobom vissza a labdát.

Nem válaszol, helyette annyit mond:

- Furcsa vagy.

Elmosolyodom, igaza van.

- Rossz úgy létezni, hogy senki sem akar velünk lenni, hogy nem szeretnek – vallja meg úti társam.

Bólintok. Nagyon is értem, s átérzem. Ő is érti és érzi, amit én. Nincs szükség többé szavakra.

A város fényeihez közeledve ismét megszólal:

- Valóban maradhatok?

Bólintanom se kell, tudja a választ. Egy szempillantás alatt eltűnik. Társai szétrebbennek, amint az első fénypászma megérinti a kocsit. Ő pedig sokkal közelebbről, bennem sóhajtja boldogan:

- Hazaértem.