Odakint zuhogott. Az esőcseppek ütemesen verték a világot. Én ültem a meleg szobában, a gépre meredtem, kezeim a billentyűzet fölött, tétlenségbe dermedve.

Eltűnt előlem a fonal, melyet eddig követtem. Kétségbeesetten álltam a sötét labirintus közepén. A történet még a végkifejlet előtt megfagyott és az istenért se akart továbbgördülni. Vakon, egyre dühösebben és egyre csalódottabban forgolódtam körbe-körbe, hátha valahol újra megpillantom a kivezető fonal egy apró darabját.

Szánalmas vergődésem közepette először megriadtam léptei hangjától, amint mögém sétált. Aztán amikor lehajolt, megláttam arcát, ahogy visszatükröződött a monitoron. Röpke pillanat volt csupán. Kezeivel befogta szemeim, majd abszurd módon megparancsolta:

- Láss!

Már épp méltatlankodtam volna, amikor újra, még határozottabban elismételte parancsát:

- Láss!

Már csak gondolatban gúnyolódtam hasznavehetetlen varázserején. Még végig se vettem gondolatom, valahol előttem megcsillant az aranyfonál. Kinyújtottam érte kezemet, ám nem sikerült megfognom, eliszkolt előlem. Mintha egy láthatatlan kéz rajzolná, egy ember körvonalaivá változott. Majd ahogy egy dallam kibomlik a csendből, a körvonalakból előlépett főhősöm. Soha ilyen tisztán még nem láttam.

Rám nézett, utazásra hívott, és határozottan elindult. Ahogy dallamunk a tetőpont felé szárnyalt, ő úgy gyorsított. A labirintus hologramja mögül előtűnt a történet tája.

Vezetőm hirtelen megtorpant egy hófehér szikla előtt. Lehajolt, felvett egy éles, hegyes végű követ a földről. Felém nyújtotta, ám azt nem hagyta, hogy elvegyem. Kezemet jobbja köré kulcsolta, és együtt felvéstük a sziklára történetünk alaprajzát.

- Láss! – hangzott fel újra a parancs. Éreztem, hogy keze már nem nehezedik szemhéjamra. Engedelmesen kinyitottam hát szemeim, és az egész ott volt előttem. A mese elkészült.