(Aki nem tudná, kicsoda I kisasszony, annak ajánlom előbb a Diliház a fejben c. bejegyzésemet: http://aoisakura.blog.hu/2016/10/12/kek_meg_cseresznye_746)

Olyan szörnyű ember vagyok, mint nemrég megtudtam, hogy van autóm. Azért, hogy rendszeresen használom is, már külön bejáratú bugyrot tartanak fenn nekem a pokolban. Őszintén, magasról tojok rá. Urambocsá, nem fogok gyalog cipekedni, biciklivel meg nagyjából egy öngyilkos küldetés lenne, és egyébként is, szeretek vezetni. Ezért hetente legalább egyszer-kétszer elmegyek csakúgy valahová, mert miért ne. Olykor megállok egy-egy városban, és ha kedvem szottyan, gyalog körbenézek. Van egyfajta varázsa annak, hogy az ember lánya hajnalban tesz egy kört a környéken, éppen ébredező falvakon át, országúton, amely mellett erdők, mezők tűnnek fel és el. Számomra ez kikapcsolódás, tökéletes relaxáció, már ha éppen nem futok bele néhány őrültbe, lett légyen az biciklis vagy autós, de még azzal együtt is megéri. Más meg nyaralni megy…

Oké-oké. Itt, bár nem szeretek magyarázkodni, meg kell állnom. Éveken keresztül tömegközlekedtem, rohadtul fárasztó, arról nem beszélve, hogy egyre katasztrofálisabb állapotok uralkodnak. Jártam tömött busszal bevásárolni és cipekedtem gyalog is nagyjából másfél kilométeres távon úgy, hogy tinédzser korom óta gerincsérvem van. Sok helyre most is sétálok, viszont egy bevásárlásnál mennyei áldás az autó. Páromnak is jobb, hogy a melóhelyre motorral megy vagy adott körülmények között én hozom-viszem. Nagyon nem mindegy egy műszak előtt-után, hogy másfél órát kell menni tömeggel vagy legrosszabb esetben is fél órát motorral/autóval. Azt már meg se említem, hogy a műszak beosztása miatt vagy odafele, vagy visszafele nincs is még/már tömegközlekedés. Szóval rengeteg oka van annak, hogy vagyok akkora szörnyeteg és autót használok. Szívesen vezetnék én valami környezetbarát csodát is, ha nem menne csodaszámba, hogy egyszer legyen rá pénzem. Ezt csak úgy a rend kedvéért közöltem, tudom, hogy ez senkit sem gátol abban, hogy leköpködjön, ha rossz kedvemben talál, lehet, visszaütök. Ez van.

A héten egyik reggel én burzsoá, démoni lény megint csak felkerekedtem és az egyik környékbeli városban úgy döntöttem, körülnézek. Varázslatos hely volt, békés, nyugodt kis világ, festői tájjal, szűk utcákkal, hol romos, hol újabb épületekkel, melyek közt egy kissé már megkopott, de tündéri kis házikót is felfedeztem. Az élmény mégse volt teljes, ugyanis alighogy eltávolodtam a parkolótól, be egy egyirányú utcába, megláttam a kiscicát kiterülve az út szélén. Vörös bundája a fején ragacsos csomókban, nagyjából hat-nyolc hetes lehetett. Mellette egy nagyobb fekete macska, szaglászta, hozzádörgölőzött, nyalogatta. Nagy nehezen álltam meg, hogy engedjek I kisasszony könnyeinek, de visszanyeltem őket. A francnak hiányzik, hogy megbámuljanak, mintha valami földönkívüli lennék csak azért, mert sírtam. Utálom, amikor ez történik, tehát nekem kell kezelnem az ilyen helyzeteket, ami vagy összejön, vagy nem. Mit mondjak? Elég nehéz úgy játszani a normális, nem neurotikus embert, hogy közben hárman vagyunk és egyikünk se normális. De eljátsszuk, mert annál rosszabb, ha megérzik rajtad, bizonyos emberekből nyálkás szánalom árad, másokból a döbbenet csöndje, lefagynak, a legrosszabbakból pedig előtör a ragadozó, aki zsákmánynak vél, te leszel a játéka.

I kisasszony sír, de csak az elménkben. Én közelebb megyek, a cica azonban már nem él, itt nincs mit tenni. Egy nehéz, mélyről jövő sóhajjal veszem tudomásul, senki se hallja, az utca kihalt, hát titokban mégiscsak elmorzsolok egy-két könnycseppet és visszateszem a napszemüvegem. Nincs itt semmi látnivaló, kérem szépen! Nincs hát, mi viszont még jó ideig nyomott hangulatban sétálunk az eszményi kisvárosban.