A lány szerelmes volt a fiúba, legalábbis így hitte. A fiú törődött is vele meg nem is. Nem voltak együtt, néha beszélgettek, még csak barátoknak sem lehetett igazán nevezni őket.

A fiúnak fogalma sem volt róla, a lány milyen szörnyű titkokat őriz. Olyan négy fal között megeső titkokat, amivel a legtöbben nem törődnek, hisz az magán(ür)ügy. Nem illik más családi életében vájkálni, esetleg szenvtelenül pletykálni, az megengedett, bár vajmi kevés köze van az igazsághoz. Arra ritkán kíváncsi bárki is.

Egy nap a lány öngyilkosságot kísérelt meg. A titkok s nem a fiú miatt.

Nem sokkal később osztálykirándulásra mentek. A lány tovább cipelte a súlyos titkokat és viselte a szégyent a kudarcai miatt. Nem tudott meghalni és nem tudott élni sem.

A buszon ültek, a fiú valamivel előtte, a legjobb barátjával. A lány csak bámészkodott, legtöbbet a kinti tájat csodálta. A többiek beszélgetése zsongott a fülében. Jobb lett volna valami zenét hallgatni, de azt nem lehetett, már így is éppen elég kívülállónak gondolták, ráadásul azt sem tudta, mikor érnek következő úti céljukhoz. Ült és nézelődött csak, aztán meghallotta azt a mondatot: Az öngyilkosok mind hülyék. Igen, a fiú mondta, elég hangosan ahhoz, hogy a lány is tisztán értse.

A lány akkortól fogva nem volt többé szerelmes, és alig várta, hogy soha többé ne lássa ezeket az embereket.