Újra és újra ugyanaz az álom ismétlődött, éjszakáról éjszakára.

Középkori város macskaköves főterét látom. Este van, fáklyák narancsvörös fénye nyaldossa a köveket, házfalakat, világítja meg a kocsma vendégeinek izgatott arcát. Mind a tér közepére szegezik tekintetük, ahol hamarosan kezdetét veszi a hetente megrendezett párviadalok sora.

Kisvártatva örömujjongás kíséri a megjelenő bajnokot. Súlyos lépteinek döngése visszhangot ver az épületek közt. Alakja robusztus, ezüst páncélba öltöztetett, arcát köpenye csuklyája mögé rejti, onnan tör elő mély hangja, amint kijelenti:

- Az egyetlen, aki legyőzhet engem, én magam vagyok.

Majd győztesként égre emeli csontos öklét.

Miután elül az újabb üdvrivalgás hulláma, felrikkant egy vézna figura:

- Akkor lássuk, ki lesz az a bátor vagy botor, aki ma elsőként megpróbálja a lehetetlent!

Jelentkezőkben nincs hiány, ám egy helybéli sem akad köztük. Ez az első furcsaság. Feltűnő az is, hogy senki sem ellenkezik az egyértelmű egyenlőtlenség ellen, míg bajnokuk jóformán tetőtől talpig páncélban feszít, addig kihívói egyszerű ruhájukban állhatnak a ringbe.

Ellenfelei nem sokáig maradnak talpon. Mindig ugyanaz a forgatókönyv játszódik le. A bajnok fogadja kihívóját, aki mozdulatlanságba dermed, amint megpillantja arcát, ezután a köpönyeges fickó egyetlen jól irányzott ütéssel végzi be munkáját. A jelentkezők sora gyorsan elapad, s a bajnok levonul a színről.

Kíváncsi vagyok, miféle medúzafejet rejthet az a kámzsa, de ódzkodom is, így csak hetekkel később érkezik el az idő, amikor felállok kényelmes lócámról és én leszek aznapi első kihívója.

Elé állok hát, tekintetem csuklyája homályába fúrom. Ott egy tükröt találok, benne a szívem sötétjébe mártott ecsettel festett arcképem. A tinta cseppjei tele gyűlölettel, haraggal, irigységgel, féltékenységgel… Ő türelmesen vár, hogy a félelem, a bűntudat letaglózzon és mozgásképtelenné tegyen, de én kuncogni kezdek, majd kitör belőlem a fékevesztett hahotázás. Ő meglepődik, a közönség elnémul, és lélegzetvisszafojtva figyel. Én azon vagyok, hogy elfojtsam nevetésem, a könnyem is kibuggyan már. Komolyan ilyesmivel akar legyőzni engem, aki oly sokat bolyongtam már szívem sötét labirintusában?

Még mindig nevetve vállon ragadom, magamhoz ölelem és megveregetem hátát, aztán elengedem, és kisétálok a térről.