Nézte, csak nézte a fiút. A forgalmas térre vezető lépcsősor tetején üldögélt. Tíz-tizenkét évesnek saccolta, arca és egész lénye valami megmagyarázhatatlan szépséget sugárzott, ártatlanságot, bölcsességet és távolságot, mintha az a hely, ahol ül, egy másik dimenzióhoz tartozna. Barna, göndör csigái meg-megrezzentek, ahogy teste egy csak általa hallott dallamra ringatózott. Biztos hallgat valamit a lejátszóján, gondolta, és levette róla tekintetét, továbbsétált.

Amikor mellé ért, még egy pillantást vetett rá, és ismét földbe gyökerezett a lába. A fiú fülében semmi se volt! Olyan sokáig bámulta, kissé eltátott szájjal, hogy arra eszmélt, a fiú ráemeli lenyűgöző, borostyán tekintetét. Nézi, csak nézi, félrebillenti fejét közben, mint egy madár, majd megszólal:

- Akarod tudni, miért szorongsz?

Képtelen megszólalni, a borostyán tekintet meleg sugara hideg acélpengévé változik és átdöfi. Nem tudja, ki ez a kölyök, de immár nem vonzó, hanem hátborzongató. Önkéntelenül is hátrál egy lépést tőle, ám közben megbotlik. Mire visszanyeri egyensúlyát, a fiú már nem nézi. Összezavarodik, nem tudja, mit tegyen, elmenjen?

- Azt sem tudod, mit gondolj – mondja a fiú helyette. – Előfordul, összeütköznek a részeid és nem tudsz dönteni – úgy érzi, nyugtatni próbálja. Nem tud mit felelni, csak hallgat.

A fiú ekkor témát vált.

- Nézd őket! – mutat a téren lent sétáló, rohanó vagy várakozó emberekre.

Nem érti, mit kellene látnia? Bár a kérdés nem hangzik el, a fiú válaszol.

- Nem furcsák? Egyikük arcát sem látni. Az, amit látsz, maszk vagy máz. Azok, akik nem hazudnak maguknak és van egy helyük, ahol önmaguk lehetnek, maszkot húznak, akik viszont nem lelik magukat, kellően idomultak, nincs egy hely, ahol őszintén élhetnek, megkérgesedett mázat viselnek, mely alatt elhal az arcuk.

Mintha elfogyna a levegő körülötte, nemcsak a teste, a lelke és elméje is megdermed. Ez a gyerek, valami baj van vele, talán elment az esze, de az, amit mond, nem is teljes elmebaj, az igazság úgy bújik meg benne, akár egy gyümölcsben a mag.

A fiú nem törődik vele, továbbra sem néz rá, csak beszél, azonban a szavai őt célozzák.

- Rá gondolsz, igaz? Örvendetes, meglelte az arcát, bár te azt hitted… nos, nem számítottál erre. Te pedig szenvedsz, megrekedtél, mert erre nincs forgatókönyved. – Szavai, akár egy jeges légáramlat, amiből hiányzik az oxigén, az arcába, a legbelsejébe vágnak, miközben fuldoklik.

- Olyan törékeny vagy, mert sosem volt arcod, bezártad magad egy darab agyagba, amiből formáztál valami arcszerűt. Ez a börtönöd, neked és minden részednek, melyek kiszakadtak belőled. Ott ülnek bent, eddig legalábbis viszonylag nyugton tudtad tartani őket, de most mi lesz? Hallom, ahogy tombolnak és ezt a földrengést ő idézte elő, ő az, aki miatt teljesen szét fogsz esni, mert megint minden rád hárult, összeroppansz alatta – hangja egyre mélyül, egyre hevesebb, mígnem egy morgás szakad fel belőle. – Mert nem hallgattál rám! Figyelmeztettelek! – ez után már érthetetlenek szavai, annyira acsarog.

Ekkor, mint aki hosszú, mély álomból ébred, felriad. Ül a lépcsősor tetején, a lejátszója kiesett kezéből és felhúzott lábai között fityeg. Fáj a feje, szorongása ütemesen dobol ereiben, álmos, jó lenne aludni, de nem lehet. Már közeledik, akire várt. Össze kell szednie magát, feltenni most egy maszkot az előtt, aki levette a magáét, aki azt hiszi, látta már az arcát, az arcot, amit sose látott senki, mert nem létezik, mert ő formálja újra és újra. Nem létezik, mert arc egyetlen személyhez társul, de ő nincs egyedül. Valójában egy tükör, szilánkokra tört, és minden szilánk egy másik ént tükröz. Neki ezt a tükröt kell rejtegetnie, ahogy mindenki maszkkal vagy mázzal leplezi a saját titkát, legyen szó csupán jelenlegi hangulatának eltakarásáról vagy olyan hatalmas dologról, mint a küzdelem azért, hogy ne zuhanjon bele az őrület szakadékába, ahol porrá törne az a sérült tükör, és teljesen elveszne. 

(kép forrása: https://www.pinterest.es/pin/408912841146488837/)