Langymeleg napsugár cirógatja arcom és csupasz karom. Orromat a tavaszi, kiadós eső utáni erdő illata csiklandozza. Lépteim határozottak, de oly puhák, hogy semmi visszhangot nem vernek. Izmaim és egész lényem ellazult, ám érezhető benne egy közelmúltbéli siker pezsgése és az állandó készenlét vibrálása. Tekintetem környezetemen időzik, érdekes formájú fákon, a rügyek közt ugráló mókuson, az ágról felröppenő parányi madáron, bokrok kusza ágain.

Aztán egyszer csak elfogynak a fák és egy ősrégi, apró faluba érkezem. Szemem összeszűkül, készenlétem és feszültségem előbukkan a mélyből, ahol eleddig bujkált. Túl csendes és kihalt minden, pedig jócskán benne járunk a napban. Hová tűntek az emberek? Egy erdőszéli épület mögül leskelődöm, várom, hogy valaki felbukkanjon vagy egy emberi hang szálljon át ezen a baljós némaságon.

Oly hirtelen váltok perspektívát, mintha valamely mágikus személy egyetlen mozdulattal elteleportált volna. Onnan, ahol most vagyok, pont rálátok arra a helyre, ahol az előbb lapultam és füleltem. Legnagyobb meglepetésemre még mindig van ott valaki. Egy húszas évei elején vagy közepén járó lány. Hosszú, ében és tengerkék tincsei a feje búbján lófarokba fogva, még így is majd’ derekáig ér. Mellkasánál egy apró madár alakú fémmel összefogva halványszürke köpönyeg, mely hátán terül el. Ujjatlan bőrfelsője testhez simuló, kiemeli vékony, ám nőies alakját, fekete alapján különféle kék árnyalatú szecessziós minták tekeregnek. Jobb vállánál egy fekete-narancs kardmarkolat tűnik elő a köpeny redői alól. Kezein fekete, levágott ujjú kesztyű. Lábain szintén fekete, térdig érő csizma. Szinte egész combját elfedő szoknyája csípőjén még a felsőhöz hasonlatos, majd csupa tüllben omlik alá. Csípőjén két öv is van, egymáson keresztbe. Az övben több tőrnek kerül helye, valamint bal oldalán egy furcsa tárgy lóg, mélyfeketeségéből kitűnik két párhuzamos narancs vonal, és mintha markolata lenne, méghozzá pisztolyhoz tartozó.

A lány előoson rejtekéből és felém tart. Ahogy felemelkedik, látom, hogy alig lehet 170 centi, inkább 160. Amint kilép az árnyékból, tisztán kivehetővé válnak arcvonásai is, melyek egzotikusak és karakteresek. Orra irigylésre méltóan kicsi és finom ívű, ajkai szépen formáltak, épp eléggé teltek és friss rózsaszínűek. Szemei tökéletesen illeszkednek egzotikus vonásaihoz, és ismételten belém hasít a fájdalom, hogy milyen csodás, tiszta azúrkékek. Tudom, tudom, ne itt éljem ki önértékelési zavaraim.

Hogy is szokták mondani? Mindenkinek meg van a maga keresztje? Utálom ezt a kifejezést, főképp, mert ezzel igyekeznek magyarázni, elfedni azt, hogy sok esetben ezt a keresztet a többi ember intoleranciája, ostobasága és gonoszsága rakja rá a másikra. Mellőzve ellenérzéseim, ez a mondás jut eszembe, amikor megpillantom a lány bal orcáját is, amelyen nagyjából középen, a szemöldökétől egész álla vonaláig húzódó sebhely éktelenkedik. Szerencséjére úgy tűnik, szemének nem esett baja.

Az imént lefestett lány eközben átsurran a hátam mögött lévő, résnyire nyitott ajtóhoz. Megrökönyödve tapasztalom, hogy úgy sétál keresztül rajtam, mintha anyagtalan kísértet lennék. Belegondolva hiányérzetem van, valami nem stimmel, ám hagyom a francba az egészet, jobban foglalkoztat, mi is fog most történni. Olyasfajta izgatottság lesz rajtam úrrá, mint amikor még éjfél után is olvasok, mert képtelen vagyok lerakni a könyvet, tudnom kell, mi következik; és peregnek a percek és a lapok.

Még mielőtt bármit tehetnék, önjelölt, láthatatlan Merlinem ismét átplántál máshová. Előbbi hiányérzetem helyébe milliónyi információ lép. A kis viskó levegőjének friss illata, a mögöttem belopakodó szellő hűvös érintése, a rendellenes csend, a bent üldögélő félhomály, amelyben egyetlen emberi lényt sem látok és ez valamiért nyugtalanít.

A feszültség szintje megugrik, amikor észreveszem egy rejtett folyosó nyitott ajtaját. Ne kérdezzék, honnan, de tudom, annak az ajtónak zárva kellene lennie, a házban pedig mindig van legalább egy személy, akinek meg kell mondanom a jelszót, hogy beléphessek arra a folyosóra, amelynek sötétje most rám ásít a nyitott ajtóból. Rossz előérzetem tovább duzzad és én ugyan be nem lépnék oda, mégis megteszem, vagy − hogy egész pontos legyek − az a lány teszi ezt meg, akinek testében most én is itt ücsörgök, de minek?

Kezdeti kíváncsiságom igencsak megcsappan, ahogy a vaksötét folyosón surranok végig, tudva, az mindig ki van világítva. A közeledő léptek tompa puffanásai hallatán megállok, hamarosan megpillantom a kanyaron túlról érkező fáklyaláng táncát a falon. Adrenalinlöket száguld keresztül testemen, a veszély közeledtére magamra rántom köpenyem csuklyáját, előrerántom vállaimon, hogy teljesen elfedjen, majd halkan mormolok valamit:

− Kiri.

Köd? − kérdezem rögvest gondolatban, ám nem volt igazam.

Az újabb ég tudja, honnan kapott információáradatból leszűröm, ez azt jelentette: rejts el. Röhögő görcs fog el a gondolatra, hogy egy ruhadarabnak osztogatok utasításokat, amit ráadásul Kaméleonködnek neveznek és állítólag valami szent lénytől származik. Kétkedő természetem arra sarkall, hogy saját szememmel nézzem végig, mire is megyünk ezzel a trükkel, és − láss csodát! − varázslóm engedelmesen újra teleportál, vagy csak szimplán én irányítom a dolgot és onnan szemlélődöm, ahonnan óhajtok.

A folyosó másik oldalán kötök ki, visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy a két kimonóba öltözött, könnyű páncélos férfi elhalad mellettem. Persze teljesen fölöslegesen teszem ezt, tényleg valami szellemféleség vagyok, mert az égegyadta világon senki és semmi nem észlel itt engem.

Végigpásztázom a másik oldalt, de nincs ott senki. A katonáknak se tűnik fel semmi, öntelten lépkednek tovább, majd elfordulnak egy kanyarban. Nem értem, mi folyik itt, szellem szemeim már kocsányon lógnak, annyira keresem a lányt, akivel idejöttem, és a nagy büdös semmit látom.

Közben újabb, ezúttal magányos katona érkezik, fáklyájának fénye és lépteinek hangja megelőzi. A táncoló narancsos fényben meglátom az átellenben osonó, fekete-szürke alakot, aki hamarosan eltűnik a fáklyafény színeit magára öltve. Az otromba, ősemberszerű katona elcaplat mellettünk.

Mikor már csak a halvány, tűnő fény időzik köztünk, újból észreveszem az átalakulás közben alig-alig látható köpenyt és alatta rejlő tulajdonosát. Rögtön vissza is küldöm magam belé, még mielőtt egyedül maradok és szellemként bolyongok itt az örökkévalóságig.  Ha tényleg létezik halál utáni élet, az remélem, nem ezt jelenti, mert nekem pár perc után lehangoló volt, sőt borzasztó és ki tudja, meddig kéne így lennem.

Nemsokára kiérünk a tavaszi nap simogató kezei alá és megpillantjuk egy elpusztított falu képeit, hamvukba holt, leomlott és még ropogva égő házak közt a sárban nyöszörgő haldoklókat és néma holtakat. Rajtam az iszonyat rohangál apró mancsaival a látványtól, míg a lány közönyös, a hullák és a pusztulás egyébként is mindennapjai részét képezik, viszont dühösen követeli a válaszokat a miértre és a hogyanra.

Amíg romtól romig lopakodva közelítünk meg egy bizonyos helyet, engem megint nyakon öntenek egy vödörnyi infóval. Megtudom, hogy társam, Fuyunotsuki Yume, ebben a titkos faluban nőtt fel, és amikor épp nem küldetésen van, ez az otthona. A falu egy himitsuha nevezetű klán rejtek- és élőhelye. A himitsuha valamilyen titkos testvériségként leírható, harcos szervezet, amelynek feje Yume apja. Amennyire ki tudom hüvelyezni a lényeget ezek a harcosok kémkedéssel, orgyilkossággal és egyéb hasonló dolgokkal foglalkoznak, megrendelőiket alaposan megválogatják, senki sem ismerheti valódi lakhelyüket és kilétüket, aki nem tartozik közéjük vagy nem alaposan ellenőrzött szövetséges.

Belépünk egy még fel nem gyújtott épületbe. Odabent minden felforgatva, a padlón és a falon vér sötétlik, egy hatalmas tócsa mellett férfi hulla, fej nélkül. Yume érzelemmentesen konstatálja, hogy apjáé, feje már valószínűleg úton van a mészárlás megrendelője felé. A belső szobában megleljük anyja összekaszabolt testét is. Szó nélkül megyünk tovább egészen egy apró helyiségig, mely tele van szétszórt papírokkal, az alacsony asztal felborítva. Ez volt Fuyunotsuki Shingen, a vezér dolgozószobája.

A sarokban letérdelünk, Yume elkezd tapogatózni, és már épp megtalálja azt az apró rést, amit keresett, amikor egy hangos reccsenés hallatszik az előszobából. A tolóajtó mellé sétálunk, és sztoikus nyugalomban várjuk vendégünk felbukkanását. Meglepődve észlelem Yume kezében a villámgyorsan elővarázsolt tőrt.

A betolakodó nem sokat várat magára, hamar felbukkan a tolóajtóban. Amint gyanútlanul beljebb lép, a lány sebesen mögötte terem és tőrét nyakára szorítja, míg másik kezét szájára tapasztja. Én meg csak kamillázok, olyan gyorsan pörögnek az események. A könnyedén becserkészett fickóban Yume egykori mesterére ismer, miközben részeg katonák csörtetnek az előszobába, hogy átkutassák, hátha akad még itt valami zsákmány. Olyannyira biztonságban érzik magukat, ordítva közlik a másikkal: semmit nem találtak, majd megindulnak beljebb.

Yume tudja, hogy nincs idő kérdésekre, azonnal a sarokba rohan, gyorsan felpattintja tőrével az imént megkeresett rejtekajtót. Egykori mestere leiramodik a lépcsőn, majd a lány is követi halkan leengedve a csapóajtót.