Kiérünk egy apró tisztásra, melynek másik végében kisebb tó széltől fodrozódó felszínén csillog az egyre hanyatló nap fénye. Yume ezt a tavat veszi célba, jártában-keltében lecsatolja öveit, kardját, a szoknyája alá rejtett, combjaira csatolt öveket is, lerúgja csizmáit, végül a cuccait szedegető, inassá vedlett Kiyoru kezébe pottyantja köpenyét.

− Kösz, de jó helyen voltak azok – kötekedik.

− És ha megtámadnak? – veti ellen Kiyoru.

Yume válaszra nyitja száját, mondaná, hogy itt ugyan ki, mikor eszébe jut Toriku…

− A fenébe is! – kiáltja mérgesen. – Jól van, ez egyszer neked van igazad – egyezik bele kelletlenül.

Kiyoru arcán önelégült mosoly terül szét.

− Akkor ugye nem bánod, ha körbeszaglászok? – folytatja a cukkolást.

Yume nem megy bele a játékba, csupán integetéssel jelzi, eredjen, ahova jól esik, s közben már tovább vetkőzik. Kiyoru a tanácstalanul álldogáló fiú kezébe nyomja az eddig összeszedett holmit és elpályázik. A srác rögtön elfordul, arca pipacsszínt ölt, amikor ráébred, hogy a lány épp maradék ruhájától szabadul meg. Yume jót kuncog magában ezen a kisfiús reakción, majd hatalmas csobbanással keblére öleli az oly régóta áhított vizet.

− Egyébként mi a neved, kölyök? – kérdezi néhány perccel később.

− Hito… Higashino Hito. És a tied?

Yume egy ideig nem válaszol, azon töpreng, hol hallotta már a Higashino nevet és vajon a fiú miért habozott ennyit mielőtt kimondta.

− Fuyunotsuki Yume – feleli végül, mikor Hito másodjára is megismétli kérdését.

A fiú a válasz hallatán megfeledkezik Yume ruhátlansága miatt érzett zavaráról és a tó felé fordul, arca egy merő csodálat, melyet csak fokoznak izgatott szavai:

− Akkor tényleg te vagy a vezér lánya? Akkor az előbb arról a Shingenről beszéltél?

Yume felvonja szemöldökét, az idegzsába kerülgeti a fiú ostoba rajongásától.

− Hűtsd le magad, kölyök! Ez csak egy név.

Figyelmeztetésére értetlen tekintet a válasz, mire egy Tch-vel ott hagyja és alámerül a kellemesen hűvös vízbe.

Amíg Yume a fürdőzés örömeit élvezi, az újfent ledorongolt Hito figyelme a lány fegyvereire terelődik. A tőröket hamar félrerakja, nincs bennük semmi különös. A kardnak viszont már a hüvelye is nagyon meg tetszik neki, melynek fekete alapján narancs sárkány tekergőzik. A kard pengéje mattfekete, ívelt, olyan nyolcvan centi hosszú. A kör alakú tsubát narancsos lángok díszítik, a markolaton fekete-narancs szövet, a markolatgombon pedig a sárkány írásjegye. A fegyver meglepően könnyű, könnyebb a saját kardjánál, holott az kisebb.

A legjobban mégis az az ismeretlen, fél méteres tárgy hozza lázba, ami engem is nagyon érdekel. Látszólag olyan, mint valami otromba, pisztoly markolattal ellátott kardhüvely. Hito erre-arra forgatja, hogy meglelje e titokzatos tárgy nyitját. A markolat alján megpillant egy vörös gombot, megnyomja, mire követhetetlen sebességgel kinyílik és átalakul a szerkezet. Hito elképedve pislog a fegyverre, melynek teteje teljesen olyan most, mint egy elfektetett, felhúzott íj, rajta fekete, narancs tollas nyílvesszővel, alatta meg csupa rejtély, csak a fekete fémházat látja, annak alján pedig ott a tár, amit már láttam, mikor Yume kicserélte.

A fiú felemeli, elég nehéznek tűnik. Próbából az egyik távolabbi fára céloz, majd némi zavart vizsgálódás után meghúzza a ravaszt. Ugrik egyet ijedtében, ahogy a nyílvessző sebesen kilő és rezegve megállapodik kiszemelt célpontjában. Amikor újból a fegyverre néz, megrökönyödve tapasztalja, hogy az újra felhúzva, nyílvesszővel, tüzelésre készen áll.

Nincs egyedül zavarodottságával, modernebb származásommal se igen értem, miként lehetséges ez. Láttam már ismétlő nyílpuskát, de ad1. nem így nézett ki, ad2. azokat mind manuálisan kell újra felhúzni, még akkor is, ha egy egyszerű kar segítségével. Legjobb tudomásom szerint ezt a fegyvert, ami most itt van, lehetetlen megvalósítani, pláne úgy, hogy emberölésre alkalmas legyen.

− Ez Sárkány főműve – szólal meg hirtelen Yume a srác mögött, akire természetesen a frászt hozza ezzel.

Hito reflexből megpördülne, de rögvest meggondolja magát.

− Nyugodtan megfordulhatsz, már felöltöztem – segíti ki a lány.

− Hogy működik ez? – kérdi Hito a nyílpuskát lóbálva.

Yume elkobozza tőle.

− Arra már te is rájöttél – válaszolja. – Többet én se tudok, nem is igazán érdekel. A lényeg, hogy működőképes és elég hatékony – folytatja, miközben magához veszi fegyvereit, kiöblített köpenyét egy közeli fa lenyúló ágára akasztja, majd visszafordul a sráchoz. – Ami jobban érdekel az az, hogy mit tudsz.

Hamar kiderül, Hito kitűnő íjász, ezen felül kiválóan bánik a shurikennel, dobótőrrel, tőrrel. Még nagy távolságokra is mesterien céloz. Tökéletes himitsuha válhat belőle.

Yumét igencsak meglepik a kölyök képességei, külsejéből és gyerekes rajongásából kiindulva lehetetlennek tűnt, hogy ilyen komolyan képzett harcos legyen. Bár elég magas, olyan 175 centi lehet, alkata már-már betegesen vékony, szerény véleményem szerint bármely jelmezes partin megállná a helyét csontvázként anélkül, hogy beöltözne. Ennek ellenére nagy erő rejtőzik benne, legalábbis az eddigiekből Yume erre következtet.

A srác egyébiránt érdekesen fest gyermekded vonásaival, ragyogó, aranyzöld szemével, pici, pisze orrával, finoman ívelt ajkával, tejfölszőke hajával, melynek tincsei a szélrózsa minden irányába meredeznek, néhányuk engedetlenül a homlokára hull. Mindehhez jön ruházata, mely leginkább úgy néz ki, mintha egy motoros, rockzenekedvelő illető ruhatárából csórták volna. Fekete katonai bakancs, ugyanilyen árnyalatú, bőszárú nadrág, melynek  szegecses övéről két tőr hüvelye lóg, két oldalán egy-egy övtáska tele shurikennel, dobótőrrel. Jobb oldalára egy rövid kard is fel van csatolva. Bő pólójának feketéjéről vörös koponya vigyorog a gyanútlan szemlélődőre. Fekete bőrmellényéhez a Yumééhez hasonló kesztyű is tartozik. Bár a Hito hátán keresztbe vetett tegez valamennyire takarja, azért kivehető egy kitárt szárnyú sas jelképe a mellényen.

Amint ezt megpillantja, Yume azonnal rájön, miért is ilyen jó a fiú. Ezt a sast viselte a hátán Sárkány egykori jóbarátja is, aki még a férfi előtt hagyta el a klánt. Azóta senki se tudta, merre jár, mit csinál, az viszont köztudott volt, hogy nála jobban senki sem ért az íjhoz és a dobótőrhöz. Ugyanakkor volt egy gyengéje, soha nem használt kardot, sőt kerülte a közelharcot, célpontját vagy távolról intézte el, vagy becserkészte és egyetlen szúrással, vágással kiiktatta.

Hito éppen megfordul, hogy megkérdezze, mit gondol teljesítményéről, amikor Yume kivont kardjával találja szemközt magát, a lány egyetlen gyors ütésétől ülepére pottyan, és ott marad; tudja, hogy ezzel mindennek vége.

− Te mindig így reagálsz, ha megtámadnak? – érdeklődik Yume mogorván.

Hito válasz helyett csak a földet bambulva hebeg-habog, próbál nem teljesen kétségbeesni, de érzi, hogy szemében könnyek gyűlnek.

Yume leguggol, megfogja a fiú állát és felemeli fejét.

− Most mitől estél ennyire kétségbe? – kérdezi.

− Mert tudom, hogy itt fogsz hagyni, elzavarsz, mert nem vagyok elég jó – feleli őszintén Hito.

Yume kineveti, fejcsóválva mondja:

− Atyám, te tényleg egy nagyra nőtt gyerek vagy!

Ettől a fiú még rosszabbul érzi magát, de a lány folytatja:

− Keigo nagyszerű harcost faragott belőled, ám arra nem tudott megtanítani, amit maga sem tud. Ne nézz így! Tisztában vagyok vele, Keigo annyira nem értett a kardforgatáshoz, hogy még életében nem is fogott a kezében egyet sem. Enélkül is el lehet boldogulni, maximum szerzel néhány sebhelyet. Keigo remek orgyilkos volt – itt Yume elhallgat, igyekszik megfogalmazni mondandóját.

− Nézd, minden harcosnak meg van a maga erőssége és gyengéje, mindenkinek van valami, amiben különösen jó, általában ennyi elég is. Viszont a jelenlegi körülmények közt könnyen kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor muszáj kardot használnod, ezért foglak megtanítani legalább azokra az alapokra és trükkökre, amivel kiszabadulhatsz, visszavághatsz. Rendben?

Hito végre Yume szemébe néz és határozottan bólint, aranyzöld tekintetébe a hála mellett visszatér az imádat csillogása. A lányból egyből kiszakad egy Tch, majd felteszi a költői kérdést:

− Erről sosem fogsz leszokni, ugye?

− Miről? – kérdez vissza a fiú tudatlanságot mímelve.

− A rajongásodról, a porcukros[1] tekintetedről, amivel úgy nézel rám, mintha nem egy egyszerű ember lennék, hanem valami földre pottyant isten.

− Nem tudom, mi bajod van azzal, hogy csodálnak és tisztelnek – morogja durcásan Hito.

− Nem is ismersz – hördül a felkent Yume, aztán legyint és rászól a makacskodó srácra: − Inkább a kardoddal foglalkozz, kölyök! Vagy külön kérvényt nyújtsak be, hogy végre kivond?  

Nekem ez a végszó. Mivel kevéssé izgatnak a kardvívó leckék, ellebegek, hogy megkeressem Kiyorut és Himarut, akiknek jó ideje már színét se láttam.

[1] Yume valójában más szót használt, valamilyen akkor, ott népszerű rendkívül édes lé nevét, ám úgy senki nem értette volna, ezért bátorkodtam helyettesítő kifejezést keresni.