Az előző rész végén: Nekem ez a végszó. Mivel kevéssé izgatnak a kardvívó leckék, ellebegek, hogy megkeressem Kiyorut és Himarut, akiknek jó ideje már színét se láttam.                    

Már-már maga alá gyűr az aggodalom, hogy eltévedtem és igazi bolygó szellem lesz belőlem, akinek sóhajai betöltik az erdőt; akivel gyerekek riogatják egymást, netán a magukat humor heroldnak kinevezett felnőttek rosszcsont utódaikat. Erre azonban nem kerül sor, mert hamarost meghallgattatnak csendben elrebegett imáim és megkerül Kiyoru.

Egy széles út melletti rekettyésben gubbaszt, borús, feszült hangulata olyannyira érezhető, hogy kis fekete, villámos fellegeket képzelek köré. E hangulat kiváltója nem más, mint az exmester Himaru, aki Kiyoru baljós megérzése szerint nem étellel megrakodva, hanem egy kisebb sereggel a nyomában tér vissza.

Nem egész öt perccel később előkerül az elveszett bárányka, Kiyoru rémképeivel ellentétben egy szál magában, méretes batyuval a vállán. A leskelődő úgy dönt, itt az ideje, hogy eltűnjön, jobb, ha Himaru nem tudja, hogy figyeli, ki tudja, mikor lendül akcióba és fedi fel valós céljait. Csakhogy Kiyoru egy egyszerű jūjunsenshi, nem kém, Himaru viszont himitsuhaként a kémkedés és megfigyelés mestere, így aztán nem kerül nagy erőfeszítésbe felfedeznie a görnyedten elfele iszkoló katonát, aki nem mellesleg olyan zajosan közlekedik, mint egy komplett vaddisznó család.

− Tudom, hogy nem bízol bennem – közli nyugodtan, ám elég hangosan, hogy a másik hallja.

Kiyoru elnyom egy diszkrét káromkodásfüzért és nyögve feltápászkodik, teljesen elgémberedett tagjai szinte sikoltva tiltakoznak.

− Csodálkozol?

− Nem, a helyedben én is ezt tenném – feleli Himaru.

− Szóval valóban áruló vagy – jelenti ki Kiyoru, miközben már kardja markolatára kulcsolódik keze.

Himaru éppoly higgadt, mint eddig, királykék tekintetét a másik jeges kékjébe fúrja.

− Próbáld meg újra értelmezni a szavaimat ahelyett, hogy az ostoba elképzelésedhez ragaszkodsz.

Úgy állnak ott az erdő szélén egymással szemben, egy western film párbaj jelenetének is beillene. Minden mozdulatlanná dermed néhány percre, elül a szél, nem motoz már a fák kibomló rügyei közt. Az egyik közeli ágról két madár figyel időnként pislogva, mintha ők is azt várnák, hogy mit lép Kiyoru, aki továbbra is kardját szorongatja. Himaru sem tesz mást, mint a másik férfi szándékát fürkészi.

Vegyes érzésekkel méri végig a jūjunsenshit, akire mindig is féltékeny volt, és akire most mégis szüksége van. Sosem tudta megérteni, Yume mit látott Kiyoruban, miért voltak ők olyan elválaszthatatlan barátok. A sárga irigység emészti attól, hogy abból a taknyos kölyökből, akit hét éve látott utoljára, milyen vonzó férfi lett. Jóképű, magas, izmos fiatalember, bár teste nagy részét elfedi acélkék alapszínű, ezüstszürke mintával díszített, ujjatlan kimonója. Lábán tabi és zori, vagy legalábbis arra hasonlít. Arányos, kissé hosszúkás arcának markáns vonásait csak még jobban kiemeli szigorú, feszült, gyanakvó arckifejezése, szemeinek kékje olyan hideg, hogy még én is cidrizésbe kezdek. Felül vékonyabb, alul leheletnyit húsosabb ajkát összeszorítja. A puskaporos levegőben szinte robbanásként hatnak szavai:

− Mit akarsz valójában Yumétól?

− Hogy véghezvigye azt, amire született – válaszolja Himaru az igazságnak megfelelően.

Kiyoru arcáról továbbra is süt a gyanakvás, ám izmai elernyednek és elveszi kezét kardjáról. Az ismét felélénkülő szél lófarokba kötött sötétszőke hajával játszik.

− Nem neki kellene arról dönteni, hogy mire született? Hogy mit akar kezdeni az életével?

− Borzasztó naiv vagy. Naiv és ostoba, mint minden átlagember.

Himaru lekezelő hangnemétől még az én nem létező zsebemben is kinyílik a bicska. Kiyoru keze is ökölbe rándul, de nem szól semmit.

− Yume nem egy egyszerű ember, himitsuha, a vezér lánya, a Télihold, akiről ezt a jóslatot írták – folytatja Himaru és egy lepecsételt tekercset nyújt át a jūjunsenshinek.

Amíg Kiyoru az írás kibontogatásával bajlódik, Himaru int, hogy haladjanak tovább. A tekercs ősöregnek tűnik, pecsétes, a tinta megfakult, néhol már elmosódott, azért nagyjából sikerül kisilabizálnia a szöveget.

Amikor a Télihold belép huszonharmadik évébe, az országra sötétség borul, melyet a Démoncsászár szabadít el. Gonoszsága a birodalmat a pusztulás szélére sodorja, hogy örök időkre az enyészeté legyen, ha meg nem állítják. A sötétséget csak a Télihold képes megfékezni, a démon vesztét…

Innentől olvashatatlan pacává vált az egykori szöveg, melyből egyetlen írásjegy maradt az is túl maszatos, talán bosszú lenne.

− Emiatt vonult vissza Shingen és várta lánya hazatértét – fűzi hozzá Himaru.

Kiyoru nem tudja, sírjon, nevessen, üvöltsön, netán mindahányat egyszerre, végül csak annyit mond:

− Szerintem itt nem én vagyok az igazán ostoba – ezzel visszaadja a viseltes tekercset. Néhány lépés után képtelen megállni, hogy ne folytassa:

− Komolyan azért ültetek és vártatok ölbe tett kézzel, mert egy több tíz, ha nem száz éves fecnin szerepel Yume családneve? Ami nem mellesleg Shingené is, az senkinek nem jutott eszébe, hogy a Télihold, akinek meg kellett volna állítania, Shingen? Egyáltalán belegondoltatok abba, hogy ez nem róluk szól? Elvégre a Fuyunotsuki család volt az egyik alapító tagja a himitsuha klánnak, több száz év alatt pedig akadt jó pár olyan császár vagy császárjelölt, akire ráillett a démoni jelző.

− Hadd kérdezzek valamit – inti le Himaru. – Hány éves most Yume?

Kiyoru dacosan hallgat.

– Huszonhárom – válaszolja meg saját kérdését az egykori mester. – Az új császárunk neve pedig Jaaku, a gonosz.

− Én meg azt gondolom, ti csak kifogásként használjátok ezt a jóslatot, hogy leplezzétek gyávaságotokat és lustaságotokat – jelenti ki Kiyoru.

Könyörtelenségétől Himaru összerezzen. Sokáig hallgat, tudja, hogy elszúrta, elvégre most meg kellene nyernie Kiyorut, amihez a lehető legrosszabb utat választotta. Hosszasan töpreng, mitévő legyen, ám csak odalyukad ki, hogy szimplán előadja, mit óhajt.

− A segítségedre van szükségem.

Kiyoru, akinek mérge továbbra sem párolgott el és csörtetve nyomul előre az ágas-bogas aljnövényzetben, most megáll.

− És mégis miben? – kérdése és tekintete éppoly szúrós, mint a bokor, aminek ága kimonójába akaszkodik.

− Segítened kell neki, egyedül nem tudja véghezvinni.

Himaru már-már könyörög, ami szerintem vicces, sőt abszurd azok után, hogy alig néhány perce még olyan dölyfösen és lenézően beszélt, mint egy kiskirály.

Kiyorut sem igazán hatja meg a dolog.

- Yuménak segíteni fogok a magam módján – szavait külön kihangsúlyozza. – Ami pedig a te problémádat illeti: szerintem te is ismered azt a mondást, ami megboldogult apám kedvence volt, segíts magadon… − a mondatot nyitva hagyva elfordul és sietősen távozik.

Himaru megértve a célzást, csalódottan követi.

Hirtelen elsötétül minden, olyan feketeség ölel körül, melynél mélyebbet és félelmetesebbet elképzelni sem tudok. Hogy ne azon pánikoljak, mi rejtőzik e semmiből előbukkanó fekete lyukban, megpróbálom kiókumlálni, mi történhetett. Talán leütöttek? Hülyeség, mégis ki tudna leütni egy szellemet? Ha csak nem a szellemirtók iktattak ki. Talán tudtomon kívül beszippantott valami számítógépes játék és most a következő screen betöltésére várunk? Vagy szimplán a jóisten leoltotta a kozmikus villanyt? Bár a helyében már sokkal korábban megtettem volna, aztán jöhet a formázás és a megújult program.

Ön a Teremtés operációs rendszert kívánja telepíteni. Kérjük, válasszon az alábbi verziók közül:

Teljes (csak az esetben ajánlott, ha szereti, hogy saját teremtményei pusztítják el munkáját),

ideális, emberek nélkül (az Ön egészsége és munkája érdekében ez ajánlott),

egyéb (ez úton lehetősége van új, jobb teremtményeket kreálni).

Sosem tudom meg a megfejtést.