Ami ezután következik, azt lehetetlen teljes egészében visszaadni. A világ összes nyelvében sincs elég alkalmas szó arra az iszonyatra, ami mégis létezik, annak ellenére, hogy nem tudjuk szavakba foglalni. Vajon miért? Egész világokat teremtünk szavakkal, de egy csata, a megannyi halál nyers…
Az előző rész végén: Nekem ez a végszó. Mivel kevéssé izgatnak a kardvívó leckék, ellebegek, hogy megkeressem Kiyorut és Himarut, akiknek jó ideje már színét se láttam.
Már-már maga alá gyűr az aggodalom, hogy eltévedtem és igazi bolygó szellem lesz belőlem, akinek sóhajai…
(Az előző rész végén:
− Én szövetkeztem Torikuval és most hivatalosan téged kutatlak, hogy elvihesselek neki – Yume hallgat. – Személyesen akar végezni veled – fűzi hozzá Himaru.
− Értem – mondja végül a lány, és letolja az imént meglelt kart.)
A csapóajtó felől halk kattanás hallatszik. Yume…
Odalent egy darabig némán követjük a kanyargó folyosón a férfit, aki közben meggyújtott egy fáklyát. Néhány perc múltán Yume úgy ítél, elég távol vagyunk már a háztól és megszólal:
− Himaru, mi folyik itt?
A férfi csöndben megy tovább, mire Yume hirtelen előtte terem és a falhoz löki, tőrét…