Lassan bontakozik ki újból előttem a táj. Elsőre azt mondanám, ugyanabban az erdőben vagyok, ahol eddig. Hozzáteszem, magam sem bízom ítélőképességemben, tudniillik növénytani tudásom meglehetősen szegényes, körülbelül addig terjed, hogy örökzöld és lombhullató fák között különbséget tudok tenni.

− Gyerünk már, kölyök! Már megint sarokba szorítottalak – hallom meg Yume hangját.

Elsuhanok abba az irányba; közben feltűnik valami, mielőtt jött a nagy sötétség alkonyodott, most pedig hajnalodik, vagyis időt ugrottam. Ehhez hasonló a hétköznapokban is előfordul velem. Nem tudom, hogy csinálom, de néha olyannyira elbambulok, annyira eltemetkezem gondolataim kupacaiba, már csak azt veszem észre, máshol vagyok. Ez akkor a legviccesebb és egyben ijesztőbb, amikor utólag veszem tudomásul, átsétáltam egy zebrán. Rejtély hogyan – rutin/berögződés/megszokás? – azonban mindig zöld jelzésnél teszem ezt még ilyenkor is. Bár ezt csupán abból gondolom, hogy senki nem hajtott át rajtam, senki nem dudált, nem rázta öklét felém, nem tippelte meg édesanyám foglalkozását és egyebek.

Mire meglelem Yumét, úgy fest, Hito nemcsak kiszabadult a kutyaszorítóból, de le is gyűrte a lányt.

− Ez ügyes volt – dicséri meg a két vállra fektetett Yume új tanítványát, aki erre elveszi a torkához szegezett tőrt és újfent hatalmas, csodálattól ragyogó szemekkel fogadja az elismerő szavakat.

A lány elgáncsolja az óvatlanná váló fiút, aki hanyatt esik. Értetlenül pislog a fölé hajoló Yuméra, tekintetéből könnyen kiolvasható: Mégis mivel érdemeltem ki ezt?

− Javíthatatlan vagy, kölyök – dorgálja meg Yume, miközben kezét nyújtja a földön fetrengőnek. – Egyrészt mindig elengeded magad, amint elértél egy kis sikert. Nagy hiba. Soha nem lankadhat a figyelmed. Ha egy ellenfelet legyőztél, jöhet a következő. Ezek a katonák nem holmi udvarias, lovagias párbajozók, hanem vérszomjas gyilkosok, akik önként és kéjjel ölnek. Másrészt már megint porcukrosodsz.

Hito elfogadja a segítő kezet, majd immár két lábon állva válaszol.

− Rendben. Az elsőben igazad van, és ígérem, hogy változtatok rajta. A másodikban viszont nem tudok segíteni, az a te problémád, ha nem tudod elviselni.

Yume csak fejét ingatja, arcán megjelenik rá jellemző féloldalas mosolya. El kell ismernie, a kölyök megfogta.

− Tartsunk egy kis szünetet – javasolja, és lehuppan a harmattól még nedves fűre. Hito követi példáját.

− Javíts ki, ha tévednék, de a Higashino család nem arról híres, hogy minden férfi tagjuk elismert és rangos jūjunsenshi? – érdeklődik a lány.

Hito nyel egyet és fancsali képpel bólint.

− Akkor te hogy hogy nem vagy az?

A fiú számított rá, hogy ez a kérdés következik. Jó ideig nem felel, bár lesütött szeme, elkomorult arca, zavart szájharapdálása elég beszédes, már előre sejteti, itt bizony valami fene nagy családi konfliktus volt. Hito lassan összeszedi magát és elkezd mesélni.

Családjuk feje úgy három hónappal ezelőttig a nagypapa volt, akinek pechére csak lánya született. Idősebb lánya gyerekkorában megbetegedett és hamar el is halálozott, megmaradt lányából jūjunsenshit faragott.

Mint megtudom, ez az eljárás bevett szokásnak számít a híres jūjunsenshi családokban, amolyan ha ló nincs, jó a szamár is alapon, akinek nem születik fia, az lányából nevel harcost. Nem számít, ha a leányzó tehetségtelen, ahogy az sem érdekel senkit, ha egy fiútestvérrel rendelkező, ráadásul tehetséges lány kíván harcolni. A törvény az törvény, előbbi akkor is jūjunsenshi lesz, utóbbi meg maradjon csöndben és nyugton.

Az említett leánygyermek sem rendelkezett megfelelő képességekkel, azért jó darabig elboldogult. Hogy a vérvonal nehogy megszakadjon, természetesen férjet is szerzett, még ha csak egy nyeszlett kereskedő is volt. Szült két gyereket, Hitót és egy évvel később egy lányt. Hito még három éves se volt, amikor anyja egy helyi lázadásból kialakult csata során életét vesztette.

A hagyományoknak megfelelően Hitónak jūjunsenshivé kellett válnia, legalábbis a nagyapa erre próbálta nevelni. A fiúnak viszont cseppet sem volt ínyére előre elrendelt sorsa, sokkal jobban érdekelték a falubeli gyerekek által sokat emlegetett himitsuhák. Vonzotta őt e rejtélyes harcosok kalandos és szabadabb életformája.

A kereskedő apuka, akinek életfelfogása gyökeresen különbözött a családfőétől, segített tizenkét éves fiának, hogy megszökjön és Keigótól tanulhasson. A nagyatya persze tajtékzott és megbízta néhány emberét, hogy kerítsék elő azt az istenverte kölköt, de íziben. Apuka betyárbecsületből semmilyen támpontot nem adott a kutatócsapatnak, így azoknak beletelt öt évbe, hogy teljesítsék feladatukat.

Hitót hazacitálták, ahol alapos fejmosásban részesült, ám bármit is mondott neki az öreg, a fiú ragaszkodott ahhoz, hogy ő aztán nem lesz jūjunsenshi. Erre bebörtönözték, majdnem egy teljes évig raboskodott és bár alig kapott élelmet, cellája pedig igencsak szűk volt, amennyire tudta karbantartotta testét.

Amikor végre kiengedték, a nagypapa halálos ágyához szállították. A férfi teljesen összeaszott, bőre betegesen sápadt, tekintete fátyolos, ajka cserepes volt. Haldoklott. Utolsó erejével újból győzködni kezdte Hitót, akiről lepergett minden, szép szó, fenyegetés, lelkiterror-kísérlet egyaránt. Végül az öreg vérben forgó szemekkel, nyált fröcsögve, hörögve, cirkalmasan kiátkozta a családból, az ereklyének számító kardot pedig húgának adta át. A tökéletesen beidomított testvér sem gyakorolt kegyet meghurcolt bátyja felett, újból rabosították volna, ám apja barátainak segítségével megszökött.

Hito elbeszélését gyomra hangos korgása szakítja félbe, így elindulnak visszafelé ideiglenes táborukba, míg a fiú húgáról mesél. A sztori most már olyan zavarossá válik, mint egy egész város szennyvize.

A Higashino családban van egy sajátos hagyomány, melynek értelmében a lány gyermekek közül legalább az egyiket az isteneknek ajánlják és papnő lesz. Nos, egyszerűen megfogalmazva a nagyfater szépen belegabalyodott a már ismert törvény és eme családi hagyomány útvesztőjébe.

Két lányából csak egy érte meg a felnőtt kort, akiből viszont jūjunsenshi lett. A férfi sokáig úgy vélte, harcos nevük, örökségük fenntartása elsőbbséget élvez a családi hagyománnyal szemben. Ennek fényében, amikor fiúunokája megszökött, elkezdte a lányt edzeni, csakhogy aztán mégis csak papnőnek adta, amint betöltötte a tizennegyedik évét. Hito apja valami olyasmit mondott, hogy az öregnek meggyőződésévé vált, azért ment el unokája, azért lett ilyen, mert ezzel büntetik az istenek, amiért lányát nem ajánlotta nekik. Úgy gondolta, azzal kibékíti őket, ha lány unokáját nekik adja. Végül mégsem sikerült terve, talán túl későn akart az isteneivel alkudozni.

− Ne haragudj, de nagyapád egyértelműen becsavarodott, ennyi baromságba nem is csodálom – mondja a végén Yume.

Csak egyetérteni tudok, ennyi hülyeséggel körülvéve persze, hogy józan esze úgy döntött, inkább kiköltözik a nagytatus elméjéből. Értelmes ember is ott hagyja az idiótákat, ha azok minden szava, észérve ellenére csak tovább mantrázzák ostoba hiedelmeiket ahelyett, hogy egy pillanatra legalább elgondolkodnának.

− Neked viszont elismerésem, ennyire állhatatosnak és kitartónak lenni egy olyan célért, aminek kimenetele ennyire kétséges. Nem semmi. Bátor vagy, bátrabb, mint én.

Hitót meglepik Yume szavai, főképp utolsó mondata.

− Ezt meg hogy érted? – kérdezi, azonban a lány csendre inti és a keskeny ösvényről letérve, eloson a csupaszon árválkodó bokrok közé.

A srác némi hezitálás után követi, majd meg is hallja az emberi beszédfoszlányokat, amik felkeltették Yume figyelmét. Hamarosan már elég közel kerülnek, hogy értsék is miről folyik a beszélgetés.

Három fickót pillantanak meg egy az ő táborhelyükhöz megszólalásig hasonló, talán valamivel nagyobb területű tisztáson. Eléggé megviseltnek tűnnek a robosztus termetű férfiak, egyikük karikásabb szemű, bosszúsabb arckifejezésű, borostásabb, mint a másik.

− Komolyan mondom, megáll az eszem ezektől a szent életűektől – morog az egyik.

− Szerintem megkergültek a sok füstölőtől. Felbérelnek minket, hogy védjük meg őket. Erre mit csinálnak? Naná, hogy nem azt, amire mi kérjük őket. Idióta banda!

Szavai és megvetése nyomatékosítására jóízűt köp a bakancsa elé, mire folytatja a harmadik delikvens.

− Mondtuk, hogy veszélyes az úton közlekedni. Csak azért is ott menjünk. Akkor legalább a feltűnő ruháiktól szabadulnának meg. Nem, azt sem. Ha ennyire okosak és bátrak, miért nem védik meg magukat?

­− Fogjátok már be! – szólal meg egy nő, akit nem látnak attól a fától, ami mögött hallgatóznak. – Nyafogtok itt, mint három szőrös, nagyra nőtt csecsemő. A pénzünk meg van; ha ezekkel útközben mégis történik valami, az már az ő bajuk, mi akár le is léphetünk.

- Mondasz valamit – helyesel az egyik izomagy, mire két társa hümmögve, buzgón bólogat.

Yume hamar elveszti érdeklődését, ez csupán négy wataridori, az etikátlanabb, erkölcstelenebb fajtából. Nem lenne a szerzetesek helyében, akik pont ezeket bérelték fel, de most nem tud rajtuk segíteni. Neki délután találkozója van, utána pedig ideje felkeresnie lehetséges szövetségeseit, legelsőnek Satsuyát.

Én ismét kapok egy leckét a ki kicsoda ebben a több ezer éves Hitori birodalomban című tárgyból. Eszerint a wataridorik, a birodalom harcosainak harmadik csoportja (vagy a negyedik, ha külön soroljuk Toriku saját klánját). Idetartozik minden olyan harcművészetben jártas egyén, aki nem jūjunsenshi vagy nem himitsuha. Hivatalosan Hito is e csoport tagja volt, míg Yume nem vette gondjaiba, hisz bár egy egykori himitsuha oktatta, nem lett a klán tagja. Erre egyébként is vajmi kevés esélye volt, nagyon ritka esetben vettek be külsőst a himitsuhák közé, ha csak be nem házasodott valamelyik családba, amely az egykori alapítók leszármazottaiból állt.

A wataridorik csoportja igencsak heterogén és a tagok közt laza a kapcsolat, már ha egyáltalán van. Vándorló, harcedzett szerzetesek, gazdájukat elvesztő vagy elhagyó jújunsenhik, kiábrándult himitsuhák. Utóbbi két csoport kiöregedett, vándorlásba kezdő tagjai mellett olyanok is idesorolhatók, akik soha nem voltak hivatalos harcosok, csak egyszerű szabadságra vágyó emberek, akiknek jó bevételi forrást jelentett, hogy útjaik során megszerzett harci képességeiket bárkinek eladták, sokszor válogatás nélkül.

Yume és Hito úgy dönt, itt az ideje, hogy továbbálljanak. Alig távolodnak el a mit sem sejtő, morcos Wataridoriktól, rájuk támadnak.

Hito arrébb lép a levél nélkül is sűrű, ágas-bogas bokrokból rávetődő jújunsenhi elől, elkapja fegyvert markoló kezét, megcsavarja. A kard tompán puffan a tavalyi avaron, a meglepett katona fájdalmas kiáltását a fiú tőre vágja el. Az orv támadó teste kardja mellé zuhan, felnyitott torkából ömlő vére új színt kölcsönöz a halott barna leveleknek.

Yume vendége az égből pottyan le, landolására még ráférne némi gyakorlás, ugyanis elveszti egyensúlyát és majdnem orra bukik. A lány úgy véli, vagy kezdő, vagy teljesen elgémberedtek tagjai, annyi ideje kuksolt már a fa ágai közt, ahonnan levetődött. Utóbbit igazolja remegő lábainak bizonytalansága, amit Yume rögvest ki is rúg alóla.

− Szerintem pihenj egy kicsit – ajánlja a hanyatt fekvőnek, aki viszont nem ért egyet, vicsorogva megpróbál felugrani.

Yume egyetlen gyors mozdulattal felszakítja hasfalát és egy jól irányzott ütéssel visszataszítja az anyaföldre.

- Rohadék ribanc! – acsarog a fickó.

A lány csak fejét ingatja.

− Nem illik így beszélni egy hölggyel. Még erre se tanított meg drága jó apád?

A pasas újfent igyekszik két lábra vergődni, képességeiből már csak arra futja, ám Yume mellkasára feszülő csizmája megakadályozza ebben.

− Hova sietsz? Beszélgessünk egy csöppet. Kezdhetnénk azzal, hogy mit keresel itt? Egyedül vagytok itt? Ki a célpont?

A férfi makacsul hallgat, szemeit a fölé magasodó lány idomain legelteti. Yume arcon rúgja, két foga bánja. A katona prüszkölve köhögi fel a torkába folyó vért, majd gyilkos tekintete megleli a lány arcát is.

− Csak nem Fuyunotsuki kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdi vigyorogva.

− Ez nem ismerkedő est, drágám – torkolja le Yume. – Szóval a szerzeteseket akarjátok. Hol vannak a társaid?

A címzett továbbra sem hajlandó csicseregni, így a lány durvább eszközökhöz folyamodik, kíméletlenül megtapossa a férfi sérült hasfalát, aki erre szűkölve válaszol:

− Pont szemben, a tisztás másik felén.

Arca egyre sápadtabb a vérveszteségtől, belsőségei kifelé türemkednek, ő mégis újra felállna. Mérgesen, levegőt kapkodva sziszegi:

− Toriku mester úgyis végezni fog veled.

− Jól van, jól van, nem kell a dráma – inti le Yume és elmetszi a haldokló torkát.

Közönyösen a férfi ruhájába törli kardját, felsóhajt:

− Úgy tűnik, a reggeli elmarad, kölyök. Menj vissza és értesítsd Kiyorut és Himarut! Amilyen gyorsan lehet, jöjjenek, valószínűleg nemsokára támadást indítanak.

Hito elrebeg egy rendbent s már el is tűnik.