Ülök egy padon, kicsit kopott már, az idő mintát festett a zöld festékbe, repedések futnak szét és össze, akár egy zenemű gondosan megkomponált hangszereinek különféle szólamai. Ülök és élvezem az utolsó őszi meleget idekinn, és nézem az őszi kék égen ragyogó napot. Egy árva felhőpamacs sincs e kéken. Nem úgy az elmémben, idebenn, ahol senki más nem látja, azon az égen, mely alatt csak én járok, miközben az ég is én vagyok.

Ha megkérnél, rajzoljam le neked az eget, mindig lenne rajta felhő, mert az én egemen itt benn mindig van. Olykor fehér fodros fellegek futnak a széllel, ritmusosan úsznak el a nap előtt, fénybe, majd árnyékba borítva arcom. Olykor hosszan elnyúló, lapos plédek, melynek molyrágta lyukain át fénydárdák döfnek a földbe. Máskor habos függönyök, anyaguk sűrű, mégis átdereng rajta a nappali világosság. Ilyenkor jól vagyok.

Aztán jön a tél, a szürke, egybefüggő, tömött felhőtakaróval, melyen a fény már alig hatol át, nem tudni, milyen napszak van, de igazából az sem érdekel. Ez alatt az ég alatt semmi sem terem, ilyenkor a számomra legkedvesebb dolgok is értéktelenek, jelentéktelenek lesznek, eltűnik előlem és belőlem minden, csak a sűrű köd a társam. Először kedvesen vállamra teszi kezét, majd a másikat, súlya egyre nő, míg össze nem görnyedek alatta, majd leülök, és csak akkor leszek képes újra felállni, amikor a téli ég takarója megbomlik és átsejlik mögötte a sápadt nap korongja.

Miért? Miért a felhők? Miért bús, nyomorító sötét a tél? Emlék, védelem. Végeérhetetlen gyász és bénító félelem. Mert akkor ellopták a napot, ellopták belőlem, nem egyszer, hanem újra és újra. Azóta az én szótáramban már nincs felhőtlen és felszabadult, ha volt egyáltalán valaha. Mára olyanná lettek, mint a nyelvújítás soha meg nem honosodott szavai, leírhatom őket, de valójában fogalmam sincs a jelentésükről.

Nem emlékszem, hogyan történt először vagy sokadjára, csak a döbbenetre, a fájdalomra, a rettegésre, a reménytelenségre és a legtisztábban a kegyetlenségére. Emlékszem a melegségre, mellyel eltöltött a magányos séta, egy viszonylag békés nap, egy gesztus, egy dicséret, egy közös, hétköznapi élmény, hogy a következő pillanatban az egész semmivé legyen, amikor a kiabálásra érek haza, amikor a béke szertefoszlik az örök háború kardcsapásától, amint a gesztusból pofon lesz, dicséretből átok, gyalázkodás, a közös élményből rémálom.

Mindig visszaszereztem ugyan a napot, amit elragadtak, de újra és újra elvették, aztán vége lett, de én az óta sem merem elhinni. Félek, hogy újra megtörténik, hogy újra eljön a rettegéssel teli sötétség, amit valahogy túl kell élni, ha nap nincs, hát fáklyával, vagy egy mécses apró lángjával. És ezt a félelmet képtelen vagyok irányítani, már azt hinném, elkotródott végre, mire mögém oson, s a fülembe suttog.

Nem tudok boldog lenni, igazán jól lenni, kimondani meg pláne. Nem merem megengedni magamnak, mert az olyan, mint az ördögöt falra festeni, átok lenne, ami újra elhozza a sötétséget, ahol ellopták a napot, eloltják a fáklyát és elfújják a mécses lángját. Pedig milyen jó lenne egyszer szívből kimondani: jól vagyok, néha még boldog is, jó lenne olykor a tiszta, kék ég alatt fürdeni a napfényben, esetleg kecses, messzi fátyolfelhőkben gyönyörködni, mécsest gyújtani csak a hangulat kedvéért.

kép: https://www.flickr.com/photos/har_k/27098305785