Mire újfent lőn világosság, már egy meredek sziklafallal szemezek. A nagyjából ezer méter magas fal felénél kapaszkodik Yume, Hito és Hana. Nem mondom, jó lassan cserélték ki azt a körtét, ha két napot átugrottam.

Látványnak nem utolsó a vidék. Az alkony rózsás árnyalataiban fürdőző szürke, néhol csillámló sziklaélek egészen megszelídülnek. A lent kanyargó folyóról felszálló pára köntösként burkol be minket. A víz szalagja mellett zöld sáv, mely a falakhoz közelebb megritkul, elvegyül a szerteheverő kövek szürke árnyalataival. Szokatlan, már-már természetellenes e sok élet az eddig látott zordsághoz képest.

Yuméék kevésbé értékelik a táj elvarázsolt szépségét, minden figyelmüket leköti az ereszkedés. A sziklafal lenyűgöző látványával csábító ragadozó. Még a macskakarmokkal is minden ügyességükre szükség van, hogy ne idő előtt érjenek talajt. A tisztes távolból ártalmatlannak tetsző sziklák némelyike annyira éles, elég egyetlen rossz mozdulat és vér serken elő kezükből. Ráadásképp minél lejjebb érnek, annál melegebb van, dől róluk a verejték.

A lecsapódó párától sikamlós terepen Hito lába megcsúszik, tenyerét elvágja a kiszögellő kő, amibe meg akart kapaszkodni. Lezuhan, mázlijára nyolc méter után talajt ér.

− Egyben vagy még, kölyök? – érdeklődik Yume.

A válasz várat magára.

− Azt hiszem – nyögi végül a fiú.

Hana, amint leér, Hitóhoz siet, hogy ellássa sérüléseit. Yume a környéket fürkészi, keres valamit.

− Hogy a fenébe kerültél te egy ilyen helyre? – kérdi a fiú két sziszegés között. Bal tenyerén mély seb tátong, körötte bőrkesztyűje cafatai.

− Évekkel ezelőtt a közelben élő törzs megbízott alkalmatlan törzsfőjük kiiktatásával. Végeztem vele és fiaival, csakhogy volt egy lánya, aki a szomszédos törzsfőnök feleségeként hajtóvadászatot indított ellenem. Mit mondjak, jól végezték a dolgukat. Mivel egyébként is sérült voltam, nem menekülhettem messzire. Viszont tudtam róla, hogy van errefelé egy tiltott hely. Tudtam, ide nem mernek utánam jönni. Bár én rosszabbul jártam, mint te. Amikor leereszkedtem, eltörtem a jobb lábam. Szerencsémre az itteniek gondoskodtak rólam. Amikor másfél hónap után visszatértem, belebotlottam annak a szomszédos törzsnek a tagjaiba – Yume felnevet. – Azok a szerencsétlenek még az elejtett vadat is ott hagyták, úgy rohantak el előlem.

− Elvégre, aki élve jön vissza az ördögök fészkéből, az maga is csak ördög lehet – felel Hana a fiú kérdő tekintetére.

− Úgy érted… Te találkoztál ördögökkel? – dadogja sápadtan Hito.

− Igen és nem – érkezik a szűkszavú válasz.

Egy árnyék közeledik felénk.

− Valójában nagyon békés, kedves lények – folytatja Yume.

Az alak egyenesen felé tart. Átlagos férfi magasságú, már-már természetellenesen izmos, bőre bordó, ágyékkötőjét biztos Tarzantól vette kölcsön. Vastag nyakán valahogy túl kicsinek tűnik feje. Arca, akár egy serpenyőbe szaladt malacé. Alsó ajka mögül két hatalmas, hegyes fog bukkan elő. Fülei denevértől valók, köztük mókás, ég felé mutató hajcsomó.

Megáll Yume előtt, kicsit meghajol, feltartja egyik karmos kezét. A lány a nyitott tenyérhez simítja sajátját, homlokát a lényéhez érinti. Néhány percig szoborként állnak így, majd az ördög visszaindul barlangjába. Yume követi és odaszól társainak:

− Gyertek!

Hito elképedve bámulja mesterét, még az egyébként egykedvű, szófukar Hana is megkérdi:

− Ez meg mi volt?

− Beszélgettünk. A lénynek nincs neve, sem a fajuknak, legalábbis nem tudok róla. Igazából csak képeket küld nekem, szóval olykor nem egyszerű megérteni.

− És a lány itt van?

Yume nemet int.

− Őt a katlan másik végében élő faj vihette el. Ha jól értettem, az ő szokásuk embereket rabolni. A barátunk elvezet a kastélyuk közelébe, de tovább nem. Úgy tűnik, nincs jó szomszédi viszony köztük.

Belépnek a barlangba, ahol a lény izgatottan, vacsorával várja őket.

− Nem arról volt szó, hogy megyünk? – akadékoskodik Hito, még nem múlt el berzenkedése az ördögöktől.

− Vacsora után. Ne sértsd meg azzal, hogy nem fogadod el, amit ad – figyelmezteti Yume.

Hito kétségbeesése láttán jót szórakozik.

− Mert mi lesz akkor? – puhatolózik az összekoccanó fogakkal.

− Bőgni fog.

Hana elröhögi magát e képtelenség hallatán.

− Komolyan?

− Halál komolyan – foglal helyet Yume az egyik durván faragott széken.

A kőasztalon megnevezhetetlen étel gőzölög. Bármi is az, illata és íze mennyei. Elégedettségük láttán a lény elmosolyodik, amikor végeznek és megköszönik, még tapsol is örömében.

Egész éjjel kutyagolunk a csillagok és a felére fogyott hold alatt. A sziklafalak egyre közelebb jönnek, végül kíváncsian fölénk hajolnak. Odafent híd köti össze őket. Idelent már ösvény sincs, a folyó menti szerteheverő kőtörmeléken gázolunk át. Aztán mielőtt teljesen összeölelkeznének a falak, szemérmesen visszahúzódnak. Hamarosan kitágul a világ, már egy kisebb völgyben járunk, előttünk erdő sötétlik. Mire kiérünk belőle, a hajnal már szelíden ébresztgeti a szendergő tájat.

A lény előre szegezi ujját, egy hatalmas amorf torony emelkedik ki az előttünk elterülő sziklatengerből.

− Köszönjük – fordul hozzá Yume.

Kísérőjük elkámpicsorodik, szája lebiggyed, borostyánsárga szemeiben könny gyűlik. A lány gyengéden megpaskolja karját.

− Ne aggódj! Rendben leszünk. Aztán ha vége ennek az egésznek, eljövök meglátogatni.

A lény bólint. Még sokáig áll ugyanott és integet a távozók után. Én arra gondolok közben, néha az ördög jobb, mint az ember.

A sziklatenger egész a torony lábáig elér, így Yuméék könnyedén jutnak el céljukig. Ott azonban megtorpannak, különválva körbejárják a jókora építményt, bejáratot azonban sehol se lelnek. Tanácstalanságuk nem tart sokáig. A közelben megpillantanak egy alakot, aki a torony felé sétál, inkább csúszik. Egyszerű embernek tűnik, mondjuk, hogy emberforma, de hangtalan siklása és a hófehér, kérges bőr mást sejtet. Követjük a toronyhoz, természetesen tisztes távolból. Yume el is rejtőzik köpenye segítségével.

A ruhátlan, szőrtelen női alak szinte beleolvad a torony fehérségébe. Ki se tudja, miféle kőzet lenne ez, leginkább tejüvegre hajaz és biztos nem emberkéz alkotta, borotvaéles sokszögek groteszk orgiája az egész.

Az akármi megsimogatja a falat, sajátos szezám tárulj, de működik. Yume azonnal mögé lopakodik és lábát az ajtóban feledi, így társai is követik.

Trópusi hőség és vörös homály uralkodik odabent. Nem is folyosó, inkább alagút, amiben haladunk. A falakon, a mennyezeten és a padlón is öklömnyi rubinok nyújtózkodnak, ettől az a szörnyű érzésem támad, valaminek a bélrendszerében járunk. A tompán fénylő ékköveken kívül semmi sincs itt, rejtély, hogy az a kevés fény, honnan ered. Időről időre körbenézek és többször is látok egy-egy árnyékot elsuhanni mögöttünk.

Yumét a hófehér lény érdekli, kitartóan koslat a nyomában. Hito és Hana már nem ennyire eltökélt. Hanára amúgy sem jellemző az ilyesmi, már régen kihalt belőle minden érzelem. A fiú minden egyes kanyarral, kereszteződéssel nyugtalanabb. Nem tudják, hol vannak, s ami még rosszabb, hogyan jutnak ki. Túl csendes minden, egy teremtett lelket se látni.

A nő (vagy valami olyasmi) újból falsimogatáshoz lát. A kitáruló kapun túl egy óriási terembe jutunk. Körben vaskos, vörös oszlopok, tetejük s a mennyezet homályba vész. A csarnok másik végében alvó sárkány szobra, előtte hosszú lépcsősor, alján oltár, a rászáradt vértől fekete.

Az oltáron, friss vértócsában rémült lány fekszik. Körötte megannyi fehér lény nyüzsög. Távolabb egy másik csoport zabálja az előző áldozatot. Közelebbről látva őket, cseppet sem emberiek, elég az arcukra nézni. Merő borzadály! Csillogó hüllőszemek, vonalnyi ajkak mögül előbukkanó tűhegyes fogak, villásnyelvükről vér csepeg, orruk helyén csupán két lyuk.

Yume gondolkodás nélkül rájuk ront.

− Vigyétek ki a lányt! – hagyja meg Hitónak és Hanának.

A szörnyetegek csak fejüket kapkodják, idegesen sziszegnek, aztán elhallgatnak, ahogy rájuk is lesújt Yume haragja. Hito és Hana kihasználja a pánik hangulatot és kiszabadítják a holtra vált lányt. Miközben őt támogatják, tőrökkel törnek utat maguknak. Hana sajnálja, hogy nincs ideje megvizsgálni, rejtegetnek-e valami mérget, jól jönne a gyűjteményébe.

Ellenfeleik elfogynak, már-már fellélegeznének, amikor megremeg a föld. Ugyanekkor Yumét megszólítja az eddig szobornak vélt sárkány.

− Felbosszantottátok Shirohebit, felébresztettétek a vengadorokat és rajtad van az angyalok palástja…

Nem elég, hogy alig hallani, még bele is alszik mondandójába. Yume megbökdösi. A fakó sárkány álmosan pislog.

− Az angyalok palástja…

− Ezt már hallottam – szakítja félbe ingerülten, miközben igyekszik elkerülni az épület rázkódása miatt lepotyogó rubinokat.

− Shirohebi… A tarkóján van egy fekete kereszt, azt döfd keresztül…

Újfent elbóbiskol, Yume újra megböki, ezúttal kardja hegyével.

− Ne hagyd, hogy átváltozzon! Akkor végetek. Figyelj a rókára! Ő majd kivezet titeket.

Yume szó nélkül sarkon fordul, ám a sárkány utána szól:

− Várj! Olyan régóta várom már a halált…

Hátára fordul, karmával mellkasa közepére mutat.

− Kérlek! – teszi hozzá.

Yume felmászik hasára és kardjára tűzi szívét. A pengén keresztül egy pillanatra összekapcsolódik elméjük. A sárkány egykor a Nap lakója volt, kísérője az angyalok egy csoportjának. Amikor a Föld közelébe értek, valami lerántotta őket ide. Mivel többé képtelen volt repülni és elvesztette ereje nagy részét, Shirohebi könnyűszerrel elfogta és bezárta, hogy a belőle lefejt tűzzel melengethesse ivadékait.

Nincs ideje döbbenetre vagy töprengésre. Amint körbepillant, megleli Hitót és Hanát, akik a kapu felé terelgetik a lányt. Hozzájuk siet.

Az alagútban már várja őket egy róka, bundája koromfekete, farka és mancsai vége, fülei, valamint szemének és íriszének kontúrja és szája izzóvörös. Utána sietünk.

A kimentett lány annyira magához tér, hogy megértse, jobb, ha szedi a lábát. Mivel eléggé legyengült, Hana támogatja. Hito mögöttük halad és egy-egy tőrrel vagy dobónyíllal ajándékozza meg üldözőiket. Yume utat tör a feléjük özönlő kígyópalántákon át. Az épület egyre jobban rázkódik, olykor megnyílik alattuk a föld, repednek a falak, a plafon is megunja eddigi helyét.

A következő elágazás előtt a róka megáll, ajkát felhúzva vicsorít, fogai izzó parazsak. Az útjukat álló alak robosztusabb termetű, mint a többi fajzat. Szemei körül, mint egy maszk, fehéren világító pikkelyek sora. Kezeiben egy-egy csontszínű görbe kard, méregfogak.