Yume fájdalmának és haragjának lángjai felemésztenek, akár a Kiyoru holttestét nyaldosó tűznyelvek. Pokoli forróság van kívül s belül, ropog a halottak máglyája, az élőket égeti a gyász és az elveszett remény parazsa. A tűz pattogásán kívül minden mást elfojt a csönd, a könnyek némán hullnak, érzéseik kimondhatatlanok, még a táj is hallgat. A lobogó lángok fénykörén kívül mélységes sötétség honol. A csillagok megfogyatkoztak, és oly haloványak, akár a hold vékony sarlója, fényük elfáradt, már nem ér el a földre.

Yume annyira kimerült, olykor összefolyik szeme előtt a világ, mégis mozdulatlanul áll, akár egy szobor. A holtakat emésztő tüzet bámulja kitartóan, a lángokat, melyek tovább és tovább szítják a benne tomboló dühöt.

Újra elhomályosul látásunk, savként mar a visszatartott könny, aztán a narancsvörös folt ismét táncoló fénnyé bomlik, mögötte pedig kibontakozik egy ember alakja. Nem, egy vengador az, lávaként izzó tekintete összefonódik a miénkkel. Hátrahőkölünk intenzitásától, de szabadulni sem tudunk tőle. Yume forrongó elméjében felszínre tör egy emlék, a kép, melyet a vándorvölgyből kijutva mutatott neki a vengador. Rengetegen voltak, egy egész sereg, és ő maga állt előttük. Megértjük az üzenetet. Yume előhúzza kardját. Ő maga állt előttük kivont karddal.

− Itt és most fel fogok állni, megmozdulok, ez alkalommal én fogok nyerni.

Elhatározásával újraírja azt az egykori emléket, amikor csak el kellett volna hajítania azt az átkozott tőrt.

− Hát most el fogom – jelenti ki.

Összefogja zilált haját, majd felemeli kardját. Ő maga állt előttük kivont karddal, rövid tincseivel játszott a szél.

Levágott haját a tűzbe dobja, Kiyoru maradványai mellé. Újra a vengadorra nézünk, ő lassan bólint.

− Győzni fogunk – közli Yume.

Érzem a hátunk mögött sűrűsödő döbbenetet és hitetlenséget, többen úgy vélik, a lánynak eszét vette a gyász. Yume azonban nem érzi.

Egyre jobban szédülünk, orrunkat eltölti a bűz, térdre rogyunk, a hányingert ugyan sikerül visszafojtani, ám hamarosan minden elsötétül.

Ő még alszik, amikor én már magamhoz térek. A szoba ugyanaz, amiben még Kiyoruval voltunk tegnap. Milyen hosszú is lehet egyetlen nap!

Az ajtó félig elhúzva, odakint ragyog a reggeli nap. Az ajtó előtt Yoi őrzi Yume álmát a többiektől, akik válaszokat, útmutatást keresnek. Valószínűleg ő az egyetlen, aki valóban tudja, mit érez most ez a szegény lány, pontosabban érzéseinek egy részéről tud. Érteni véli tegnap éjjeli szavainak jelentését is, sőt ha belegondol, neki sincs más vágya, mint a harc, bármi is legyen számára a vége. Már nem számít, már nem akar továbbmenni, elég volt. Kétszer vesztette el szerelmét, fia már felnőtt, hova és miért menekülne? Nem akar újra bolyongani, vándorolni és az életéért küzdeni, mint egy kivert kutya.

Amint meghallja Yume öklendező hangjait, besiet és az orra alá dugja a gyömbéres tasakot. A lány hálásan fogadja.

− Mindjárt hozok valamit enni és egy teát.

Yoi magára hagyja. Nem sokáig marad egyedül, szinte azonnal beviharzik a kertből Ame.

− Meg kell védenünk a Tenshitókat, el kell innen mennünk! – hadarja, közben türelmetlenül topog, mintha a most is késő lenne már.

Yume még reggeli rosszullétével küzd, elsőre fel sem fogja a papnő szavait, mikor végre feldereng előtte értelmük, vállat von.

− Nem érdekel, mit csináltok. Szabad ember vagy.

Ame meghökken.

− Parancsolsz?

− Ha el akartok menni, menjetek – ismétli el mondandóját Yume hangosabban.

− Nem gondolhatod komolyan! – sápítozik hívatlan vendége.

− Nem vagyok vicces kedvemben – veti oda a lány, majd folytatja: − Azt javaslom, amit már eddig is, felejtsd el azt az ostoba jóslatot, és dönts magad arról, mihez kezdesz. Engem viszont hagyj békén!

A papnő reszket a haragtól, keze ökölbe szorul, kígyóként sziszegi összeszorított fogai mögül:

− Rendben, akkor majd én elviszem őket!

Yume némán integet.

− Átkozott légy! – kiáltja Ame és sértődötten kivonul.

− Ha te mondod…

Yume fáradtan hátradől, a paraván azonban megfogja, kicsit feljebb csúszik hát, hogy ne egy olyan kifacsarodott pozícióban legyen, majd lehunyja szemeit. Kezét önkéntelenül is hasára teszi. Bár a tegnapi zuhanás után lehetetlennek tűnik, mégis érzi, hogy lánya életben van. A lánya? Honnan tudhatja ő ezt?

Ekkor egy másik kéz simul az övére. Yume felnéz, szinte rögtön el is kapja tekintetét.

− Sajnálom, hogy csalódást okoztam – szabadkozik a Hikari nevet viselő Tenshito.

− Nem számít, jobb, ha hozzászokom, ő már nincs – felel a lány, majd hangja és arca megkeményedik. − Mit akartok?

− Hátrébb az agarakkal! Csak búcsúzni jöttünk – válaszol a férfi Tenshito.

Csak ők ketten vannak itt, a többieknek híre-hamva sincs.

− Nincs már semmi, amit követelnénk tőled, sőt sohasem volt – veszi át a szót Hikari.

− A jóslat sosem több mint egyike a lehetőségeknek, ráadásul a barátaid nem ismerik az egészet – folytatja a másik.

− Még ha nem is vagy tisztában vele, szabad akaratodból megmentettél, nem a testem vagy elmém, hanem lényem leglényegét, amely a lányodban fog tovább növekedni és kiteljesedni, persze, amennyiben ő elfogadja majd ezt a lehetőséget.

Yume elámul Hikari szavai hallatán. Képtelenségnek hangzik. Ugyan hogyan? A következő napokban folytatódik a háború. Hogyan élné túl ezt benne növekedő lánya?

− Az Élet vize mindkettőtökre hat, még ha különbözőképp is – suttogja fülébe a férfi, aztán gyengéden szájon csókolja. – Búcsúajándék – mondja, azzal kimegy.

A lány még fel sem ocsúdik, már Hikari karjai ölelik át.

− Télihold, ha egyszer majd felébredsz hosszú álmodból Újholdként, jusson eszedbe javaslatom: keresd az áldottat! – tanácsa után ő is távozik.

Yume nagyot sóhajt és újra becsukja szemét. Érthetetlennek tetszik mindaz, amit ez a két Tenshito összehordott, de számít egyáltalán valamit? Talán egyszer megérti, talán…

− Ébren vagy? – kérdi Yoi gyengéden, miközben mellé helyez egy tányér ételt és egy bögre teát.

− Igen, köszönöm – válaszol Yume, még egy röpke mosolyt is kiprésel magából, de azzal együtt hirtelen elerednek könnyei is.

Yoi mellé térdel, átöleli és időnként hátát simogatva hagyja, hogy a lány kiadja magából fájdalmának egy részét.

Yume csak zokog, képtelen szavakká formálni gondolatait. Bárcsak értené! Hogy fájhat ez ennyire? Hogyan, mikor egészen a végéig tisztán látta azt a szakadékot kettejük közt és képtelen volt levenni szemét róla? Hogyan, mikor nem adta meg Kiyorunak azt, amire vágyott, mert az a lány már nem létezett?

Már csak szipog, könnyei elapadtak, gondolatai mégis pörögnek hajszolt elméjében. Kiyoru alakja az örvény közepe, mely mindent magába ránt.

Hito zavartan álldogál az ajtóban, csendben figyeli a két nőt, nem akar közbevágni, megvárja, míg Yume összeszedi magát. Egyszer csak a türelmetlen Nishiyama csörtet el mellette, már csak a szobában ébred rá, mibe gyalogolt bele és miért késlekedett a fiú.

Léptei magához térítik a lányt. Yoi elengedi, ő megtörölgeti nedves arcát, majd a bögrét magához véve a férfira néz.

− Sajnálom, én nem tudtam… - mentegetőzik az rögvest.

− Tch. Kiböknéd inkább miért jöttél?

− Az egyik, innen délre élő törzstől hír érkezett… − kezdi döcögősen Nishiyama.

Yoit meghökkenti a férfi bizonytalansága, alázata, vajon mitől változott át alfából bétává?

− Mikor? – szakítja félbe Yume.

A kérdés Yoit és Nishiyamát is összezavarja.

− Jaaku és a serege idejön. Mikorra várhatóak? – fogalmazza újra a lány.

Szenvtelen, rideg hangjától mindüknek borsódzik a háta, de az asszonyt képeszti el legjobban, akinek karjaiban ez a lány nemrég még keservesen siratta veszteségeit.

Hito felel végül:

− Holnapután hajnalban – majd kérés nélkül folytatja: − A többiek a déli teraszon várnak.

Yume arca megenyhül.

− Köszönöm, Hito, Nishiyama. Tíz perc, és én is ott leszek.

Éppen csak pislogok egyet, már időt is ugrom. A palota második emeletén vagyunk, amint kilépünk az innen nyíló déli teraszra, megcsap minket a többiekből áradó vegyes érzelmek és vágyak furcsa atmoszférája. Reményvesztettek, félnek, de nem a haláltól, hanem attól, hogy Yume valóban eszét vesztette és nem nyújt nekik mentőövet. Kétségbeesetten áhítják a reményt, és hiszik, az egyetlen, aki képes lehet megadni nekik, az a lány. Itō Nobuya, Nishiyama, és csapatának néhány vezetője, Umino Kaze, Higashino Hito és Keigo; minden szempár rászegeződik. Többükben, akik tegnap éjjel hallották szavait, ott a kérdés: tényleg nyerhetnek?

Yumét egy időre elnémítja ez a rá nehezedő nyomás, de felülkerekedik rajta, és egy mély levegővel belefog mondandójába:

− A válaszom: igen, valóban a mi kezünkben van a nyertes kártya. Győzhetünk két nap múlva a csatában, de nem áll szándékomban hamis reményt nyújtani. Fogalmam sincs, mi lesz utána, ha lesz egyáltalán bármi. Elringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy a birodalom megmentéséért állunk ki, azonban ez nem több mint kegyes hazugság önmagunkkal és társainkkal szemben. Ne ez alapján döntsetek, mert ez a döntésetek most a végső, valószínűleg saját halálotokról hozzátok meg. Tegyétek fel a kérdést úgy: miért és hogyan akarok meghalni?

Míg beszél, keresztülsétál a teraszon és feláll párkányára. Lélegzetvisszafojtva figyelik, némelyek azt kérdezik maguktól: talán le akar ugrani? Nishiyama szedi össze először gondolatait és szólal meg.

− Azt mondod, megnyerhetjük a csatát. Hogyan? Már eredetileg is fele annyian, ha voltunk, mint ők és az óta felére fogyatkozott erőnk.

Yume hátranéz, arcán mosoly.

- Tudom, de van, akikkel nem számoltunk. Ha ide jössz, saját szemeddel láthatod.

Erre mindannyian kíváncsiak, azonnal odasereglenek a lány mellé. Arcukra döbbenet és öröm fest új vonásokat. Odalent, Nobuyáék egykori tábora helyén ezer meg ezer koromfekete és izzó vörös alak várakozik.

− Kik ezek? – kérdik többen is egyszerre.

− Vengador. Ezt a nevet használták a Tenshitók. Kóbor lelkek, akik bosszúra vágynak – feleli Yume.

− És honnan veszed, hogy nem épp rajtunk szeretnének bosszút állni? – kételkedik Kaze.

A lány válaszul kivonja katanáját és feje fölé emeli, mire odalent ezer meg ezer fekete, vörös erekkel átszőtt ököl nyúlik az ég felé.

− Elképesztő! – csodálkozik Hito.

Yume feléjük fordul.

− A ti döntésetek, velünk tartotok-e – közli, majd leugrik a párkányról és elteszi kardját.

Egy másodpercre eltakarja előlem a kilátást, mire palástja kiúszik a képből, éjjel van. A legsötétebb éjszaka, amit Hitori birodalom valaha is látott, a csata előtti éjjel. Az égen csupán néhány csillag hunyorog, újhold van. A párkányon Yume és Hito ül egymás mellett. A távoli horizonton világító tábortüzeket nézik.

− Úgy gondolod, ma meg fogunk halni? – kérdi Hito.

− Úgy érzem – helyesbít a lány. – Megérzés ez. Ha elmémre hallgatnék, elmulasztanám saját halálom is. A te döntésed, foglalkozol-e a véleményemmel, igazából nem tudom, mi fog történni.

Fejét a fiú vállára hajtja, aki gyengéden átkarolja.

− Veled szeretnék lenni odakint – kéri Hito, majd hozzáteszi: − Kérlek, ne ellenkezz!

− Még csak nem is gondoltam rá – tiltakozik Yume. – Ez teljes mértékben a te döntésed.

− Akkor jó.

− Figyelj csak, mit tennél, ha túlélnénk? – kérdezi néhány perc múltán a fiú.

− Segítenék Nishiyamának, hogy a vezetésével újjáépíthessük az országot, és azon lennék, hogy a lányom minél teljesebb és boldogabb életet élhessen.

Hito figyelmét nem kerüli el Yume önkéntelen mozdulata, mellyel megsimogatja hasát.

– És te mit tennél?

− Veled maradnék.

A lány elmosolyodik e válasz hallatán és apró csókot nyom a meglepett fiú arcára.

− Köszönöm.