Abban az időben, mikor ez az ifjú élt, akiről a mesém szól, még éltek legendás harcosok e vidéken s oltalmazták a népet a rájuk leselkedő veszélyektől, banditáktól, hódítóktól. A legtöbben tisztelték, becsülték őket.

De aztán még az ifjú életében, a változás szellője egyre erősödött, a történelem ege elsötétült. Vihar készülődött, hogy elmossa a régit és miután elvonul, egy új korszak napja ragyogjon fejük felett. Akadtak, akik lelkesen rohantak elébe e nagy viharnak, nem győzték kivárni végét, hogy az új nap fényében fürödhessenek. Voltak kevésbé lelkesek, akik házuk ablakából figyelték csak az eget, mások félve kémleltek csak ki időnként, lélegzet visszafojtva, aggodalmakkal szívükben várták, mi lesz ebből, s csak óvatosan merészkedtek ki a napfénybe burkolt világba. Akadt olyan is, aki többé ki se dugta orrát, életét a maga kis zugában élte le. És voltak, akik az ifjúhoz hasonlóan dacoltak a viharral, de természetesen nem győzhettek bármilyen kitartóak, határozottak, bátrak voltak is, bármennyire hitték, az új korszak nem szabad, hogy beköszöntsön, mert azzal valami fontos végérvényesen eltűnik a világból. Legalábbis valami, ami nélkül az ő létezésük már nem lenne teljes, és akinek a szívét, létének lényegét akarják eltörölni, az nem adja csak úgy meg magát.

A vidék királya döntött, engedett az idők és a szomszédos népek nyomásának, biztosítva, hogy népe túlélje a vihart és új korszakba léphessen. Ám ebben az új világban már nem volt szüksége a legendás harcosokra, ők lettek a változás egyik ára, és közülük sokan ezt nem fogadták el.

Az ifjú azt mondta, amikor a döntés megszületett:

- Ugyan hogyan fogadhatnám ezt el? Azt mondjátok, nem kell meghalnom, csak adjam oda a kardom. Hát nem értitek, mit jelent ez? Ez a kard a lelkem.

Ő és a hozzá hasonlók nemcsak, hogy nem adták meg magukat, de kiálltak a viharba, és tudván tudva, hogy nem nyerhetnek, mégis csatára készen kiáltották az égre:

- Ha a lelkünk, a szívünk akarjátok, tépjétek ki!

Utolsó lélegzetvételig harcoltak a viharral, azonban az végül elsöpörte őket. Testüket azon a mezőn temették el, ahol halálukat lelték. A mező fölé boruló égbolton azóta már több vihar átvonult, minden új korszak hozott jót s rosszat egyaránt, és mindben éltek az ifjúhoz hasonlók, akik küzdöttek, ha nem is feltétlenül karddal, a biztos bukás tudatában is küzdöttek, mert az új korszakban élni nem tudtak volna.

- Ez egy ostoba történet – közli velem a barátnőm, és nem mellesleg halálra rémiszt, eddig azt sem vettem észre, hogy itt van.  – Változás mindig van, el kell fogadni és kész. Minek meghalni ezért? A változás viszi előre az emberiséget, az egész létezésünket…

Tovább is mondja még, miközben felháborodva kivonul a szobámból, de szavai már nem érnek el hozzám, egyre azon gondolkodom: valóban így lenne? És ha igen, akkor is, nem lehetséges, hogy végül e sok változás után az emberiség saját halálára ébred? Ha így áll a dolog, nem lenne bölcsebb legalább megfontolni, miféle változásra is van szükségünk? Sőt mindennek ellenére mi a baj ezzel a történettel? A kardomért, ami nincs is, persze biztosan nem választanám inkább a tragikus halált az alkalmazkodás helyett, de azért, ami számomra a mindent jelenti, ami a lelkemet hordozza, nos, azt még a további évekért sem biztos, hogy feláldoznám. Van, akinek és van, amikor lehetetlen a kiegyezés, nem marad más csak az ellenállás az utolsó lélegzetig. Másnak meg semmi sem túl nagy ár, hogy ne a következő lélegzete legyen az utolsó. Ki tudja, melyikük az ostobább?