A nagy semmi, a végtelen űr kong csupán fejemben most, hogy megpróbálom a parkban történtek fonalát továbbgöngyölíteni emlékeink alapján. Nem csoda, hisz mind belegabalyodtunk abba a gombolyagba, és csak nagy sokára sikerült valahogy kikeveredni belőle. Az a kaotikus állapot jut róla eszembe, amit a feleségemmel csináltunk minden nagytakarítás alkalmával, melynek köztudott törvénye: a rendetlenség és rend között van egy köztes állomás, amikor a teljes káosz az úr. Semmiről sem tudod, hol van, de nem ott, ahol volt, s nem ott, ahol lennie kellene. Visszatekintve, azt hiszem, az egész történet életünk ilyen köztes állapota volt.

Mivel mesélővé léptettek elő, mégiscsak meg kell kísérelnem, hogy előadjam ezt a zűrzavart, s ha elbuknék, talán számíthatok némi együttérzésre azoktól, akik saját életünkben is tapasztalták már, olykor a dolgok annyira összezavarodnak, azt sem tudjuk, hová kapjuk fejünk.

− Szervusz, extestvérkém! Vagy hívjalak inkább Oshiegónak? – szólt a kardot viselő nő.

Daiki, aki mit sem tudott akkor még a befogadott démonról, nem értette. Oshiego azonban nem adott magyarázatot, éberen figyelte a nő minden mozdulatát, ám egyelőre úgy tűnt, sem ő, sem társa nem indít támadást. Engedélyezett hát maguknak egy pillantást Keikóra, rögtön megbánta. Daiki iszonyata és félelme, ahogy szembesült a látvánnyal − a lány felakadt szemmel, kíntól eltorzult arccal eldől −, eltompította érzékeit. Ennek köszönhetően Onihimének[1] sikerült mély vágást ejtenie karjukon. Amint felé fordultak, ő visszatáncolt, közben elkerülte mindkét dobótőrt, amivel megcélozták.

− Nyugalom! Nem kell ennyire felkapni a vizet – mondta, majd riasztó vigyorra húzta száját, amitől egyébként is feslő arcbőrén újabb szakadások keletkeztek.

− Tudod, miért költöztünk holttestekbe? Biztosan nem, de azért sejtésed van, igaz?

Oshiego ebből tudta, Daikit akarja az őrületbe kergetni, ám még mielőtt megszólalhatott volna, Onihime folytatta:

− Mert egyetlen test sem viseli el két élet, két elme terhét hosszú távon, az egyiknek menni kell. Eddig is csak azért bírta, mert Shingetsu emlékei elvesztek, de most hogy elárasztják, hát csúnya végük lesz…

Mivel úgy látta, Shimohime rájuk sem bagózik, Oshiego támadásba lendült, még mielőtt a sokk miatt Daiki kivetné magából. Újra s újra megrohamozta, közben el-eleresztve egy dobótőrt vagy nyilat is. Nagy kárt ugyan nem tett Onihimében, de most nem is ez volt az igazi célja. Meg kellett nyugtatnia Daikit, hogy ne boruljon fel az egyensúly, különben akarata ellenére megölheti.

Daiki egyszer csak azt vette észre, a hulladémon helyett egy másik nővel küzd, aki nagyon is élőnek tűnt; gyönyörűnek, sebhelye ellenére; erősnek, olyannak, akit Oshiego csodált. Ahogy egyre több és több emlékfoszlányt látott beszélgetéseikről, harcaikról és közös gyakorlatozásukról, végigkövethette hogyan változott át a távoli csodálat közvetlen, mély szeretetté.

Rövidesen félbeszakították őket, Shimohime felmorrant:

− Nem unjátok még? Sokkal izgalmasabb dolgok vannak itt.

Onihime leeresztette kardját és érdeklődve nézett Shingetsu és Keiko irányába. Oshiego ismét képtelen volt ellenállni Daiki nyomásának.

Elhűlten meredt a rángatózó testre, mely körül Shingetsu zabolázatlan energiájának nyalábjai cikáztak.

− Gyönyörű látvány, nem igaz?

Oshiego tudta, az egykori Hana sosem volt ép lelkű nő, de az a kísérteties, kegyetlen atmoszféra, ami körbelengte, miközben ott ült teljesen mozdulatlanul, arcán vérfagyasztó mosollyal, az letaglózta, akár egy jól meglendített bunkósbot.

Figyelmét azonban elvonta Ryū, Makoto és Rin érkezése. Ryū igyekezett higgadt maradni s felmérni a helyzetet. Makoto elszörnyedve bámulta a vonagló Kiyát, eltátotta száját, de hang nem jött ki belőle. Rin nyomban barátnője felé rohant, ám még mielőtt elérte volna, Daiki rákiáltott:

− Ne nyúlj hozzá!

Rin megtorpant, nem szólt, de arcáról bárki leolvashatta: akkor mégis mit csináljak?

Nem volt elég őrjítő tehetetlenségük még a nyugodtan üldögélő némber találgatásait is hallgathatták.

− Vajon mi fog történni? Egyszer csak eláll a rángatózás és halott lesz? Vagy ez a tomboló energia elszívja minden életerejét s csak egy száraz múmia marad belőle?

− Hagyd abba! – kiabált rá Rin.

− Talán összesűrűsödik, majd bumm, kirobban cafatokra tépve a testet – folytatta szenvtelenül. – Nem is tudom, melyik lenne sze…

Mindenkiben meghűlt a vér, amikor Rin nekirontott. A hulladémon nevetve kerülte el gyermeteg próbálkozását, arrébb táncolt, kezében megvillant mérgezett tőre. Oshiego azonnal reagált, tőre a nő kézfejében pihent meg. Onihime sem maradt tétlen. A férfi a gesztenyefa lombjába menekült szorult helyzetéből.

Az események újra megrekedtek. Oshiego törte a fejét, vajon mire várnak ezek ketten? Tudta, hogy egyértelmű hátrányban van. Még ha elég ügyes is lenne ahhoz, hogy mindkettejüket kiiktassa ideiglenesen, nem tudna sem segíteni Shingetsun, sem elmenekülni vele, a nélkül legalábbis semmiképp, hogy veszélybe ne sodorná Daiki életét.

Közben odalent egykori testvére idegesen kémlelte a sötétbe vesző lombkoronát, azt találgatta, melyik árnyék lehet Oshiego. Shimohime újra leült és szórakozottan tépkedni kezdte a gyéren nőtt fűcsomók szálait, tekintete a földön vergődő, néha el-elnyugvó Ezakiya Keikót bűvölte.

− Tudod, bármit is tett volna a Télihold, mindegy lett volna – szavait Oshiegóhoz intézte, provokálni akarta. – Akkor is ez lett volna, ha Kaiga éppolyan bábot csinál belőle, mint Torikuból, aki azt hitte, képes lesz ellenállni, eljátszani a szövetségest, majd megfelelő időben Yumét segíteni, de óriásit tévedett. Akkor is ez lett volna, ha a hazug Kiyoru, aki azt mondta, Yume mellett áll, rá tudja venni a menekülésre. Hitori sorsa már rég megpecsételődött, akárcsak a Tenshitóké.

Ryū hasonlóan Makotóhoz, Rinhez és Daikihoz, semmit sem értett az egészből, egyetlen dolgot kivéve. Feltűnt neki, hogy a kezében kardot szorongató nő az utolsó mondat után társa felé fordult, szemei kimeredtek, arca megnyúlt. Fegyverére simította kezét és várt, hogy eljöjjön a pillanat, amikor esélye lehet cselekedni.

Shimohime zavartalanul folytatta mondókáját; vagy nem vette észre, mi zajlik körülötte, vagy ezt akarta elhitetni velük.

− Csak éppen, ha ezek közül bármelyik megtörténik, akkor nemcsak a csatát, a háborút is megnyertük volna. Ti nem ismertétek a teljes jóslatot, így mindenki azt hitte, a Télihold kudarcot vallott, valójában senki sem nyert. Yume ellenállt, s bár ő maga nem győzött, bár a Tenshitók elpusztultak, amit képviseltek nem halt velük. Shingetsu nem lett Kaigáé, sőt a lánya megörökölte és betöltötte Hikari szerepét…

Ez volt az a pillanat, amikor Onihime társa nyakának szegezte kardját, olyan dühös volt, remegett kezében a fegyver. Shimohime egyetlen mozdulattal eltolta nyakától a pengét, mely belevágott teste rothadó húsába.

Oshiego belezavarodott a monológba, nem igen értette, mit is akart ezzel Hana, de az esély, hogy cselekedjen, jobban érdekelte. Levetődött a fáról s gondolkodás nélkül Shingetsuhoz rohant. Ugyanekkor a két hulladémon is utána vetette magát, akiket viszont Ryū vett célba fegyverével. Egyiküket mellkason találta, a másikuk arcába kapta a golyót, feleslegesen. Bár a meglepetés ereje pillanatnyi előnyhöz juttatta Daikiékat, egyéb foganatja nem volt.

Oshiego mindhiába igyekezett. Amint a kínlódó lány felé nyúlt, egy fekete villám égette meg kezét. Nem elég, hogy képtelen volt hozzáérni, hogy érezte Daiki testének elviselhetetlen fájdalmát, mely az ő érzékeit is beszűkítette, a lány állapota rosszabbra fordult. Az energia egyetlen gömbbe kezdett sűrűsödni teste körül.

− Úgy tűnik, az utolsó tippem volt helyes – jegyezte meg Shimohime.

− Pompás, időben érkeztem, hogy visszavegyem, ami az enyém.

Senki sem emlékezett rá, honnan toppant közéjük hirtelen ez az öregember hajlott hátával, hófehér, gyér hajával. Májfoltos kezében tartott kardjával Oshiegót vette célba.

- Tűnés az utamból – parancsolt rá, piros tekintete dühösen villogott.

Mindannyian tudták, hátrányuk óriásira nőtt. Rin és Makoto frusztrációja az eget nyaldosta, a tehetetlenség fojtogatta őket. Ryū átkozódott, egyrészt, mert még mindig nem érkeztem meg, másrészt, mert hatalmas dilemmába került, ha rálő a démonra, ki tudja, lesz-e bármi hatása, ugyanakkor megölheti vele azt az idős férfit, akit megszállt.

Oshiego nem mozdult, Kaiga megelégelte makacsságát és meglendítette kardját, hogy levágja. Ekkor legnagyobb döbbenetére félrelöktem.

Az igazat megvallva, könnyen lehet, hogy nem lett volna merszem ezt tenni, ha tudom, kicsoda, ám abban a percben, ahogy odaértem, nem érdekelt senki más, csak Keiko. Csak őt láttam, amint szép lassan felemészti Shingetsu egyre sűrűsödő energiája. Így a többiekkel mit sem törődve, félretaszítva az öregembert és az acélzöld hajú srácot, azonnal aktiváltam képességemet, mellyel elaltathattam a verejtékben fürdő, haldokló Keikót. Hála égnek, tervem működött, az energia azonnal megszelídült és szertefoszlott, Kiya görcsben álló teste ellazult, arcvonásai ellágyultak. Egyelőre békésen aludt.

Hatalmas, megkönnyebült sóhajt hallattam, s ezzel nem voltam egyedül. Tüstént szembesültem vele, annyira mégsem állunk jól, amikor Kaiga megszólalt:

− No lám, egy régi ismerős! Mi dolga van errefelé egy bjakurennek? Egyedül…

Bár igyekeztem nyugodt maradni, jeges izzadság folyt végig gerincemen, ahogy állam alá nyúlva kényszerített, hogy farkasszemet nézzek vele.

Oshiego, akinek kilétéről akkor még fogalmam sem volt, Kaiga mögé került, megragadta hátulról és rövid kardját nyakának nyomva, dühösen fülébe sziszegett:

− Ereszd el!

Lövések dördültek, Ryū igyekezett távol tartani a két hulladémont, akik Oshiegora akarták vetni magukat, és remélte, a fiú nem tesz komoly kárt az öregben.

Mivel Kaiga nem engedett, Oshiego annyit mondott:

− Ugye tudod, hogy ez milyen fegyver?

Végre kiszabadultam, bár ennek okát (s a kérdést) csak később értettem meg. Ugyanekkor kiáltások hangzottak fel, egyre közeledtek.

Újdonsült ismerőseink úgy döntöttek, nem várják be a hívatlan vendégeket.

− Amikor újra fogyásnak indul a hold, találkozunk, és akkor senki sem marad életben – ígérte Kaiga.

Mikor a két hulladémon már eltűnt, ő is elhagyta az idős férfi testét, melyet Oshiego kapott el zuhantában, s óvatosan a földre fektette. Én pedig gyorsan leellenőriztem elméjét, okozott-e a démon károsodást, de szerencsére a tíz percnyi emlékezetvesztésen kívül semmit sem találtam.

Alighogy fellélegezhettünk, már jött is a következő roham. Ez alkalommal Abszurdia valósága rontott nekünk, méghozzá nehéztüzérséggel.

Hárman jöttek; mint lassan kiderült, az öregúr lánya, annak igen kellemetlen férje és az egyik szomszédasszony. A férfi emlékeiből tudtam, hogy lánya és férje vacsorára érkeztek, ám ő lejött kutyát sétáltatni, hátha veje megunja a várakozást és elmegy. A szomszédasszony meg imádta mindenbe beleütni az orrát, ő volt a környék füle és szeme. Nemsokára mélyen megértettem ellenérzéseit, legalábbis azok egy részét.

A fiatal nő amint megpillantotta ájult apját, odarohant hozzá és könnyes szemmel próbálta ébresztgetni. Én körbenéztem a kutyát keresve, sehol sem láttam. Ekkor tűnt fel, hogy Daiki is eszméletét vesztette, valószínűleg megviselte sérülése és a démon ereje. Mivel épp a következő káosz volt kibontakozóban, nem tudtam a gyógyítással foglalkozni, s csak reméltem, minél előbb lezárul ez a közjáték.

Már nem is tudom, talán a lány tette fel nekünk a kérdést: itt meg mi történt, amit a férj és az időshölgy felváltva, egymást túllicitálva meg is válaszoltak. Néhány perc múltán mindannyiunknak égnek állt a haja és ökölbe szorult keze.

A szomszédasszony szent meggyőződéssel mutogatott a kézen fogva álló, megviselt Makotóra és Rinre, mondván, biztos a buzik voltak, vagy az a zöld hajú huligán, biztos részeg, azért fetreng a földön. A férj számára viszont én és az alvó Keikó voltunk bűnösök, mert abszurdiai ilyet nem tesz, hogy leüt egy ártatlan öregembert. Szentül hitte továbbá, hogy szeretők vagyunk, mert ezek a bevándorlók már csak ilyen undorító népség, idős férfiak nyáladzanak fiatal lányokra. Amikor rámutattam, ostobaságokat hordanak össze, majdnem nekem jött, ebben Ryū akadályozta meg. Bemutatkozása után megkapta, hogy ő az a szerencsétlen, aki futni hagyta a terroristát, benne aztán nem bíznak meg. Erre Kouta is közbeavatkozott és Hirayamával együtt igyekeztek lecsillapítani a kedélyeket.

Mire ez hellyel-közzel sikerült, az öregúr magához tért és úgy tűnt, kutya baja, vagyis hogy az volt az egyetlen problémája, nem lelte ebét. Ez újabb reakciót csalt elő vejéből, miszerint azt a rühes dögöt már rég le kellett volna lőni, ahelyett, hogy neki kell a kevés pénzéből adnia az állatorvosára, bezzeg az ő apja nem flancolt, amelyik kutya dögrováson volt azt lelőtte és elásta a kert végébe. A felesége erre megjegyezte, hogy nyugodjon meg, a kutya nem halálos beteg, csak a gyógyszer volt drága, ráadásul papa még nyugdíj után is dolgozott, hogy nekik segítsen, a gyerekek miatt kibővíthessék a házat és ne kelljen életük végéig a hitelt nyögni. A válasz egy kuss a neved, asszony volt. Még mielőtt bármelyikünk reagálhatott volna, − ritka békés ember vagyok, de legszívesebben lekevertem volna a fickónak egyet ­− meg lett az elveszett kutyus. Boldogan csaholva, egyik lábára bicegve sietett gazdájához.

− Mi a csoda volt ez? – kérdezte tőlem Ryū hátrafordulva az anyósülésen.

Kouta vezetett, én hátul ültem, mellettem a békésen szuszogó Keikó. Ryū a saját kulcsait Makotónak adta, ő hozta Rint és a már éber Daikit. Oshiego visszavonult.

Először nem tudtam, mire vonatkozik Ryū kérdése; értetlen arcomat látva így folytatta:

− Az öreg, miért nem tett feljelentés és mi volt az a cinkos kacsintás feléd?

− Pedig én már mindennek utána néztem! Rávarrhattuk volna a környéken hajléktalanokat egrecíroztató bandára. Azok is csak azért vannak szabadlábon, mert valamelyik gazdag kölök szülei megfizették az árát – panaszkodott Kouta.

Ryū kérdésére nehéz volt válaszolnom. Megpróbáltam röviden elmagyarázni, az úr azért nem tett feljelentést, mert tudta, nincs miért, ki ellen; tudta, hogy egy démon szállta meg; mivel úgy nevezett érzékelő, olyan ember, akinek már nincs használható képessége a démonok ellen, ám még érzékeli őket.

− Te aztán otthonosan mozogsz ezekben a körökben – ismerte el Kouta.

Erről Ryūnak eszébe jutott, amit Kaiga mondott nekem, és megkérdezte:

− Tényleg találkoztál már a fickóval? A piros szeművel?

Nem feleltem, hosszú lett volna az egészet elmondani, csak bólintottam, végül aztán mégis hozzátettem:

− Igaz, nem ebben a formájában, és más néven, de ismerem.

Ezután percekig hallgattunk, csak az autó motorja mondta a magáét az ékszíj sivításával aláfestve. Ryū rövid idő után feltette a kérdést:

− Nem lenne már ideje kicserélni?

− Majd ha éppen nem démonokat kell hajkurásznom – érkezett a válasz.

− Vannak ám autószerelők is, akiknek ez a dolguk – kontrázott Hirayama.

− Dugulj el! Addig meg mivel járjak? Inkább mondd, mit sutyorogtál te még az öreg lányával?

− Megadtam neki egy ismerősöm elérhetőségét, aki egy bántalmazott nőkkel és gyerekekkel foglalkozó civilszervezetnél dolgozik.

− Minek?

− Meg vagy huzatva? A nőn annyi smink volt, mintegy színésznőn színpadra lépés előtt! Plusz láttad azt a barmot, mit művelt.

− Nem az. Az ismerősöd szeret szopni? Ma már kész katasztrófa itt ilyen munkát végezni, tiszta aknamező, ahol még néha, hogy érezd a törődést, néhány bombát is rád kúrnak fentről.

− Te miért vagy itt?

− He? Hol?

− Ebben az országban, rendőrként, aki nem ért egyet a rendszerrel, és itt az autóban, egy olyan ügyben, amiért semmit se fizetnek, de mindent elveszthetsz.

Kouta lassított, úgy festett, nem tudta, merre tovább.

− A következőnél balra, aztán a második utcán jobbra és már látni fogod – segítette ki Ryū.

− Kösz. Szóval, itt születtem, nincs kedvem elmenni. Ez a munkám, még akkor is, ha leköpném a főnökeim, de tudod mit? Basszák meg, csak azért is itt vagyok, hogy ahol lehet, borsot törjek az orruk alá. Erre meg te kértél, és egyébként is érdekel, és mert nem egészen vagyok normális.

Én erre nevetni kezdtem. Ők nem értették.

− Nem egészen vagyok normális. Néhány évvel ezelőtt én is pont így vélekedtem, amikor belekeveredtem abba az ügybe, aminek során találkoztam a piros szeművel.

Közben bekanyarodtunk a szentély udvarára, Kouta leállította a kocsit, Ryū kinyitotta az ajtót és egyetlen mondattal elintézte a témát.

− Hiába ilyen ez a popszakma.

[1] Onihime az egykori Ame démonneve, Shimohime Hanát takarja, Oshiego pedig, mint azt gondolom, kitalálták, Hito új neve. Mi a fejezet idején még nem tudtunk róluk, nem ismertük őket, ám meglehetősen bonyolult lett volna a neveik említése nélkül megírni e részt.