Mondanám, hogy ez a körülbelül két hét olyan volt, akár a vihar előtti csönd, de ez nem lenne pontos. Olyanok voltunk inkább, mint a hajótöröttek, akik nagy nehezen és nem kevés szerencsével eljutottak a vihar közepén lévő vákuumban fekvő szigetre, ahol ugyan nyugalom van; azonban tudod, érzed, ahhoz, hogy túléld, amikor a vihar elmozdul és ide is elér, rengeteget kell dolgoznod. Dolgoznotok együtt. Dolgoznunk együtt.

Természetesen aznap éjjel, rajtam kívül, aki számára az igazi munka csak akkor kezdődött, mindenki más szinte rögtön álomba merült, jobbára ott, ahol volt. Ryū, aki ragaszkodott ahhoz, hogy velem együtt virrasszon, leült a tolóajtóhoz, mely a zenkertre nyílt. Mire bő két óra múlva visszatértem Keiko elméjéből, még mindig ugyanabban a pozícióban találtam, csak épp halkan, egyenletesen szuszogott. A szekrényajtónak dőlve Kouta horkolt, arca néha-néha megrándult. Mint később elmondta, egykettőre elunta, hogy különleges képességem használata minden látványosságot nélkülöz, még csak el sem ájultam, mint a raktárban.

Bár tagjaim elnehezültek, még túl éber voltam, ezért jártam egyet az épület körül, majd beléptem a másik szobába. Rin, Makoto és Daiki úgy festett, mint három kölyök, akik az osztálykiránduláson kilógtak szállásukról, jól berúgtak és kidőltek. Kevéssé férfias kiáltást hallattam, amikor hirtelen Makoto megszólalt:

- Hogy van?

Elmondtam, hogy helyreállítottam a sérüléseket, melyeket Shingetsu miatt elszenvedett, és egyelőre úgy tűnik, sikerült újra egyensúlyba kerülniük, de biztosat, pláne hosszú távra, nem állíthatok.

Makoto arca elkomorult, de gondolatait, érzéseit megtartotta magának, én pedig nekiláttam a Daiki kezén éktelenkedő seb gyógyításának. Már csak az interjúk idején tudtam meg, mi is járt akkor a fejében.

− Arra gondoltam, miért pont ő? – felelte.

− Ez érdekes, hisz ha jól emlékszem, te nem sokkal előtte hitted, hogy oka van – jegyeztem meg.

Ő vállat vont, mintegy lerázva magáról a kényelmetlenséget, melyet szavaim keltettek benne.

− Féltettem. Féltem. Őt vádoltam rejtőzködéssel, mikor én se vagyok különb, sőt… Egyszerűen megmondva gyáván csak az járt a fejemben, hogy ez már túl komollyá vált. Már nemcsak annyiról volt szó, hogy beintünk a világnak. Túl volt a határaimon, sosem akartam hős lenni, mindig úgy gondoltam, elég, ha önmagam vagyok, ha puszta létezésemmel felmutatom, nemcsak a világ, de még ez az ország sem csak azoké, akik azt hiszik, joguk van meghatározni, milyen is „az igaz ember”. Arra nem álltam készen, hogy az életemet adjam bármiért, és azt sem akartam, hogy Kiya ezt tegye, ezért sem tudom olyan negatív figurának tekinteni Kiyorut, ahogyan ti, legalábbis azt nagyon is értem, miért akart elmenekülni Yumével. Szerető volt, nem hős.

[…]

Haragudtam is, mert megint egyedül akart mindent megoldani. Mindig is nehéz eset volt, az a fajta ember, aki sosem kér segítséget, akkor biztosan nem, ha ő az, aki rászorulna. Bántja az embert, ha valaki, akit szeret, folyamatosan ezt csinálja. Úgy érzed, nem bízik benned, akkor is, ha idővel hozzászoksz, mert szereted.

Csalódott voltam, mert Shingetsutól mást reméltem, hogy ha már emberfiának nem sikerült, majd ő kinyitja Kiyát, e helyett halálos veszélybe sodorta, sőt még tőlünk is elvágta, még azt is elvette, ami volt. Azt reméltem, a barátom megtalálja önmagát, nem elveszejti.

Persze, később rájöttem, mennyire visszás is volt haragom, beláttam, egyszerre akartam azt, hogy igazán szabaddá váljon, s azt, hogy ezt egy bizonyos módon tegye. Bevallom, a végén arra is rá kellett ébrednem, valójában nem is biztos, hogy hiszek a szabadságban.

Miután meghallgathattam érzéseit, kételyeit, már nem tűnt olyan furcsának a következő napokban tanúsított idegenkedése, kívülállása.

Most, hogy próbálom megfogalmazni az Olvasónak, milyen is volt a másnap reggel, eszembe jut egykori lakótársam, akivel két évig éltünk közös albérletben. (Volt egy harmadik srác is, rá alig emlékszem, nem sokat foglalkozott velünk s jobbára csak aludni járt haza.) Ha emlékeim nem csalnak, Suzuki Ryōta volt a neve, bár ez nem is igazán fontos.

Ryōta már akkor másodjára volt utolsó éves, amikor én beköltöztem, de nem az én dolgom, hát nem ütöttem bele az orrom. Különben sem tűnt rossz embernek, azonban két-három hónap elteltével felfigyeltem egészen szélsőséges hangulatváltozásaira. Volt idő, amikor hihetetlenül energikus volt, szinte kicsattant, egyszerre csinált mindent, mértéktelenül vetette bele magát bármibe. Aztán egyik napról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot vett, nem vagy csak nagy nehezen kelt fel, elhanyagolta magát és feladatait, kedvetlen volt és képtelen a legegyszerűbb dolgokra is.

Úgy tűnt, őt csak az utóbbi szakaszok zavarták, és nem is mutatott hajlandóságot, hogy velem beszélje meg problémáit. Gondoltam, van családja, akikben jobban bízik, annyiban hagytam hát, nem faggatóztam többet. Mígnem egy hónappal később, egy éjjel arra ébredtem, hogy másik lakótársam rémülten kiabál:

− Gyere be onnan! Hogy tudnál már repülni? Beszívtál vagy mi?

Kirohantam a szobámból. Ryōta kint állt az ablakpárkányon, vállán egy lepedővel és érthetetlenül hadart valamiről. Ennek már fele sem tréfa, gondoltam, s rögtön ott termettem, hátulról megragadtam a derekát és berántottam. Esztelenül sivalkodott és csapkodott, erre – mivel akkoriban még nem jelentkezett képességem – kiütöttem, majd bevittem a kórházba.

Nem akarom elhúzni elbeszélésem. Mániás depressziót, vagy bipoláris zavart állapítottak meg nála. Közel fél évet töltött kórházban, ez idő alatt a családja egyszer sem kereste, én voltam egyetlen rendszeres látogatója. Amikor betegségéről mesélt, azt mondta: Mintha a mennyből a pokolba zuhannál, hirtelen minden energia kiszökik belőled, üressé válsz, s üres lesz a világ körülötted. Közben tudod, hogy ez nem igaz, hogy várnak rád dolgok, feladatok, élmények, de annyira kimerült vagy, csak a végtelen üresség kong benned.

Másnap reggel mi is hasonlóan éreztük magunkat. Sokáig nem is beszélgettünk, Makoto korán elment dolgozni, mi többiek maradtunk. Rin hirtelen betegségre hivatkozva szabadnapot kért. Mi „nagyok”, Kouta, Ryū és én viccelődtünk, nekünk milyen „jó” dolgunk van, nekem nem kellett bemennem, Ryū és Kouta szabadságukat „élvezték”. Abszurd versenyünket egyértelműen Daiki nyerte, aki halál komoly arccal megkérdezte saját magától, kaphat-e mára szabadnapot.

Már javában reggeliztünk, Daiki igen figyelmes és jó házigazdának bizonyult, amikor Kiya is felébredt. Igen meglepettnek tűnt a sokaságot látva, mégsem kérdezősködött.

− Azt hiszem, valamiről lemaradtam – csak ennyit mondott.

− De még mennyi mindenről – helyeselt Rin, aki természetesen rögtön szorosan megölelte.

− Jesszus, még nem haltam meg – tiltakozott a lány.

− Csak majdnem – morogta Daiki.

− Hol a pokolban járt a kisasszony, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött Ryū.

A válasz letörölte mosolyát.

− Pontosan ott.

Kouta majdnem megfulladt a kávéján.

Ha röviden akarok beszámolni napunkról, akkor csak annyit írok, meséléssel telt. Mint egy puzzle-t, úgy raktuk össze az egész történetet, amivel az Olvasó eddig megismerkedett.

Miután Kiya mindent megtudott arról, hogyan is kerültünk mi össze és ide, elmondta Shingetsu, eredeti nevén Fuyunotsuki Yume történetét. Én pedig beszámoltam Shingetsunak lányával való találkozásomról. Amennyire részletesen csak tudtam mindent elmondtam róla, mivel úgy éreztem, tudnia kell, lánya sokkal inkább hasonlít rá, mint hinné, és egyáltalán nem utálja őt, bár – Kiyorunak is köszönhetően – időbe telt elfogadnia démoni felét.

Valamikor az én elbeszélésem során Kouta közbeszúrta:

− Úgy érzem, mintha nem is a földön járnánk.

Rin durcás képpel lepisszegte, olyan ragyogó szemekkel hallgatott minket, akár egy meserajongó kisgyerek.

Ryū azért válaszolt kollégájának:

− Még csak most?

Az után, hogy mindenki elmondta a maga részét, csend telepedett ránk. Ismét elöntött minket a kiüresedettség érzése, habár tudtuk, nem ülhetünk ölbe tett kézzel.

Ryū szólalt meg először:

− Tudtam én, hogy nem vagy egyszerű eset, de muszáj rögtön a legnagyobb démonnal összeakaszkodnod?

− Én se így terveztem az életem – rázta le magáról Keiko.

Ahogy észrevettem, Kouta imád mindenhez hozzászólni, most sem állta meg.

− Van olyan még, aki azt hiszi, meg lehet azt tervezni? Az élet nem egy ház.

− A következő Coelho címért versenyzel? – fojtotta belé a szót Kiya.

− Minek neked démon? A nélkül is elég harapós vagy.

− Az a kutya.

− Látom, elemedben vagy – köszöntötte a betoppanó Makoto barátnőjét.

Kedélyes kedvünknek Daiki vetett véget. Előadta azokat az információkat, melyeket Oshiego szerzett napközben.

Kiderült, Kaigán, azaz a piros szeműn, és a két hulladémon nőszemélyen kívül (mi ekkor tudtuk meg nevüket), legalább még egy démonnal számolnunk kell, akit Fukushūnak neveznek. Ő nem más, mint az egykori Toriku fia, aki bosszút esküdött Yume ellen, ugyanis szemtanúja volt apja halálának, bár az nem tudott róla, hogy 14 éves fia követte a csatamezőre.

Mindannyiunk kérdő, aggódó tekintetét látva Shingetsu előbújt.

− Ne nézzetek így! A lelkiismeretemmel elég, ha én foglalkozom. Jobban aggaszt, hogy Kaiga eddig mindig megszállt valakit.

Ryū megértette.

− Tehát belekeveredhet egy ártatlan civil is.

Shingetsu bólintott.

− Ami még számomra is problémás. Ugyan számtalan embert megöltem, de nem olyanokat, akik semmiről sem tehettek. Arról nem beszélve, mit jelentene ez Keiko számára. Sosem tudna megölni valakit…

Ekkor pillanatnyi időre, de elnémult, mintha valami hihetetlent látott volna, aztán higgadtan folytatta:

− Könnyen lehet, hogy megismétlődne a tegnap éjjel, felbomlana egységünk.

− Mennyi esélye van, hogy akkor is meg fog szállni valakit? – érdeklődött Ryū.

− Nem hiszem, hogy így lesz – válaszoltam, amivel mindenkit megleptem. – Értem én, hogy ezzel remekül sakkban tarthatna mindenkit, mégis ő inkább leszámolásra készül, és Akumából kiindulva, a látványosság fontosabb neki. Valószínűbbnek tartom, hogy ezt a Fukushūt, esetleg Amét használja fel ellenetek, a kapcsolatok kiforgatása sokkal inkább az ő műfaja. Persze, lehet, hogy tévedek.

Shingetsu ingerült Tch-t hallatott, de többet nem szólt. Biztos voltam benne, hogy Toriku és a fia sorsa igenis bántja, ám sem az időt, sem magamat nem éreztem megfelelőnek arra, hogy ebben segítséget nyújtsak.

Akadt azonban reménykeltő hír is. Úgy tűnt, ha sikerül meglelnünk a valaha Yoiként és Kazeként ismert lelkeket, lefaraghatunk hátrányunkból.

Csakhogy a remény önmagában még édeskevés, az út, amelyen a reményből valódi lehetőséget kovácsolunk nem könnyen járható. Oshiego ugyan tudta, hogy egyikük sincs a pokolban, de ezt csupán azoktól a kóbor lelkektől hallotta, akikkel Ama és Aishou együtt vándorolt. Még ha ez igaz is, és nemcsak lemorzsolódtak a csapattól, ahogy az a kóbor lelkekkel gyakran megesik, bárhol lehetnek a Földön. Daiki azonban úgy vélte, ha Oshiegót idevonzotta Shingetsu felbukkanása, akkor ez megtörténhetett velük is. Valószínűsíthető, hogy a gyengébb kapcsolat, valamint a kóbor lelkekre jellemző hiányos emlékezet, zavarodott elme miatt nem jelentek meg úgy, ahogy Oshiego.

Szűkült a kör, de nem eléggé, szükségünk volt valami támpontra, hogy mégis merre keresgéljünk, elvégre nem járhattuk végig az egész várost. Keiko nevük jelentése és a Shingetsutól megismert történetük alapján feltételezte, Aishou túl nehéz eset. Legerősebb emléke, mely vándorlásának vezérfonala, az Ame iránt érzett szerelme és csalódása, neve jelenthet vonzódást, de bánatot is, így vagy a szerelmeseket keresi, vagy épp ellenkezőleg kerüli. Ama már egyszerűbb, nevének sokféle jelentése közül hozzá egyértelműen az apáca tartozik. Keiko sejtése szerint vezekelni akar, amiért az utolsó csatában, életében először ölt, bosszúból; vagyis valamelyik templom, esetleg szent hely körül találhatjuk meg.

Makoto, bár kivehetett volna szabadságot, nem tette, úgy érezte, jobb a távolságtartás, azt várta, ez majd segít rendezni magában a dolgokat. Rin ugyan sokat érdeklődött, de mivel sejtette, egyelőre nincs hasznunkra, munkájára koncentrált, s igyekezett szóra bírni szerelmét, nem sok sikerrel. Makoto előle is elzárkózott.

Mi öten, én, Kiya, Daiki, Ryū és Kouta kerestük Amát. Rendszerint négyen voltunk, mert Ryū kivételével mindannyiunknak akadtak más feladatai is.

Első nap semmire se jutottunk, holott a városban fellelhető templomok javarészét végiglátogattuk. Annyira csalódottak voltunk, egyből megkérdőjeleztük elméletünk. Csak másnapra merült fel bennünk, talán Ama egyik helyről a másikra vándorol, így könnyen elkerülhettük.

Úgy döntöttünk, amíg én felkeresem azt a néhány helyet, ami tegnap kimaradt, addig a többiek két csoportban újra végigveszik tegnapi útvonalunkat. Daiki és Kouta semmit se találtak, bármennyire is igyekeztek, így dél körül ebédszünetet tartottak. Már épp indultak volna tovább, amikor Hirayama hívta őket. (Addigra engem már értesítettek, úton voltam feléjük.) Kiya és Shingetsu megérezte Ama halványuló energiáját egy külvárosi kápolnánál.

A kápolna igen kicsi és romos volt, nyakunkba potyogott az egyébként sem túl szép festék. A környék elhagyatott, egy régi, mára használaton kívüli lakótömb állt a szomszédságban. Az épület kitört ablakaiból néhol kíváncsi arcok kukucskáltak.

− Biztosan járt itt, nem is olyan régen – jelentette ki Keiko.