Először az egy emelettel lejjebb küzdő, fegyvertelen Makotót pillantotta meg, aki ugyan meglepően ügyesen tartotta távol magát a fúriaként tomboló Onihimétől, de kiütközött rajta a fáradtság is. Amint meglátta Onihime szívét, felemelte az íjat, ami üres volt. Átkozta magát, több nyilat használt el, mint azt hitte. Gyorsan körülnézett hátha megleli egyik dobótőrét, ám menten kiderült, nincs rá szüksége.

A következő alkalommal, amikor Onihime rárontott, Makoto felkészülten várta, nem menekült előle. Eddig is csak azért tette, hogy időt nyerjen, amíg végiggondolja, hol lehet a szív. Összevagdalt végtagjait kizárhatta, mellkasát szintúgy, maradt a hasüreg és…

Ekkor villant be neki az éjjel, amikor először látta, őt lőtte arcon a nyomozó. Tudta, okkal jutott most ez eszébe, az agyunk sokkal több dolgot felfog, mint amit emlékként megőrzünk, s bármikor előhívunk. Ekkor mégis előbukkant egy olyan szilánk, amit száműzött, értéktelennek ítélt, pedig kincset ért: Onihime megtorpanása, ijedtsége, majd gyors megkönnyebbülése.

Makoto ellépett támadója elől, megfogta kardot markoló jobbját, hátracsavarta. A díszes kard még csörömpölt, amikor ő már a földre nyomta Onihimét, rátérdelt a vergődő testre, bal kezével eleresztette tarkóját, megmarkolta haját és amilyen erősen csak tudta a járólapba verte fejét, míg péppé nem zúzta. Aztán remegve feltápászkodott, kicsit arrébb ment és összegörnyedve hányt, mintha így akarna megszabadulni azoktól a szörnyű, undorító érzelmektől, melyek hatalmukba kerítették, hajtották, hogy megtegye ezt a borzalmat.

Oshiegót szorította az idő, így amint látta, hogy Makoto boldogul, Shingetsut kezdte keresni a földszinten. Szinte pontosan alatta voltak.

Kaiga egyre dühödtebbé vált, mert nem lelte Shingetsu szívét, ráadásul a teste, bárhol is sebezte meg, szinte nyomban regenerálódott; igaz az övé sem szenvedett nagy károkat. Ha tudta volna, amit én, nem is kereste volna a démonszívet, mert azt Kiyoru hordozta akarata ellenére. Shingetsu az ő lélekmagjával élt. Ő és Keiko sem látta Kaiga erejének forrását, bárhogy is kutatták.

Aztán elpártolt mellőlük a szerencse. Ahogy Kaiga egyre nagyobb csapásokat mért rájuk, egyre nehezebbé vált dolguk, kezdték megérezni emberi testük korlátait, melyek ugyan az átlagnál jóval nagyobb teret engedtek, attól még léteztek. Egy alkalommal éppen csak elugrottak kardja elől, mely így beleszelt az oszlopba. Fehér mész és egy-két apró, szürke szilánk hullott a földre. A következő összecsapásnál Kaiga kardja mélyen belemart combjába, a seb nem zárult össze, benne maradt a sérült penge egy darabja. Ugyanígy járt a bal karjával is. Shingetsu képtelen volt regenerálni, amíg az idegen test benne maradt, kiszedni meg nem volt alkalmuk.

Amikor Oshiego megtalálta őket, félig a folyosó alatt álltak, azon voltak, hogy kimozduljanak a holtpontról, hogy kibillentsék a másikat egyensúlyából. Ekkor követte el Shingetsu azt a hibát, hogy áthelyezte súlyát sérült lábára. Kaiga mindjárt ki is használta az alkalmat, taszított rajta egyet. Shingetsu hanyatt esett és két métert csúszott. Még mielőtt felállhatott volna, Kaiga rávetette magát, akár egy vadállat a prédájára. Így viszont Daiki tökéletesen rálátott. Egy szempillantás alatt felfedezte szívét, bár az alig hasonlított a két hulladémonéra. Ott lapult a jobb lapockája mögött.

Oshiego, aki pontosan látta, Shingetsu nem bírja már sokáig, bár igyekezett kiszabadulni, rögvest felvette kardját és Kaiga lapockáját megcélozva levetette magát.

Shingetsu teljesen ledermedt, amikor észrevette Oshiegot, felkiáltott volna, de egy hang sem jött ki torkán. Daiki kardja épp csak hozzáért Kaiga lapockájához, testét felnyársalták a démon kieresztett gerinctüskéi, melyek hamarost vissza is húzódtak.

A visszatérő Rin, akárcsak mi a képernyő előtt, elhűlve nézte, ahogy Daiki teste a földre zuhan.

− Milyen igaz a mondás: a történelem ismétli önmagát – mondta Kaiga.

Továbbra is fogvatartotta Shingetsut, s úgy tűnt, annak már nincs ereje ellenállni. Csakhogy Keiko is vele volt, éles hangjának visszhangjára még Makoto is felkapta fejét.

− Mozdulj!

Kaiga nem érzékelte Shingetsu változását, nem vette észre, hogy most Keiko irányít, nem tudta, a felkiáltás Shingetsunak szólt, ezért egy másodpercre ugyan, de gyengült rájuk gyakorolt nyomása, amint maga mögé koncentrálta figyelmét, onnan várva a támadást. Shingetsu azonnal reagált, baljával elkapta Kaiga kardot markoló kezét, feljebb tolta, miközben saját kardjával srégen felszúrt. Kaiga reakciója elkésett, Shingetsu pengéje jobb kulcscsontja alatt (valahol a 2. és 3. borda közt) tűnt el, majd elakadt lapockájában.

Mindannyian fellélegeztünk, amikor Shingetsu lelökte magáról Kaiga holttestét, de nehéz is volt a szívünk. Még mielőtt kiléptem volna a biztonsági szoba ajtaján, hogy utánuk menjek, és megpróbáljam meggyógyítani Daikit, Hirayama megszólalt. Hangja gondterhelten zengett.

− Várj! Valami nem stimmel.

A képernyőn körbe-körbeforgolódó Keikót nézve felfogtam szavait. Tudtuk, hallanak valamit, amit mi nem.

Kaiga hangja szólt hozzájuk, holott teste továbbra is mozdulatlanul hevert a fehér, szürke szemcsékkel teleszórt, éjjeli világítást visszatükröző padlón.

− Remélem, tudod, hogy nem nyertél, Shingetsu. Lehet, hogy ez a formám most eltűnik, de a győzelem mindig azé, aki irányítja az érzelmeket, melyeket nem oszlathatsz el egy karddal. Bár halottnak hiszed őket, újra és újra eljönnek. A félelem pedig, ami megbénít, az én kezemben van.

Kiya valamit megérezhetett, csak annyit láttunk, hogy felemeli fejét, a meg-megcsillanó fűzfalevelekből álló csillárra néz. Aztán hatalmas robaj morajlott végig az épületen, a tető jó darabon leszakadt, törmelékkel árasztva el a padlót.

Sokkos állapotba kerültünk, mozdulatlanul bámultunk magunk elé, talán azt vártuk, a mindent ellepő por felhője mögül egy sértetlen épület képe tűnik elő, mert nem tudtuk elhinni, hogy ez megtörténhetett.

Egy osztag megjelenése vetett véget dermedtségünknek.

− El kell tűnünk – szólt ránk Kouta, miközben ujjai gyorsan jártak a billentyűzeten. Hangja visszafogott volt, nekem mégis ordításnak rémlett, a billentyűk kopogása elviselhetetlen csattogásnak.

Nem is emlékszem, hogyan, de sikeresen, észrevétlen kijutottunk. Alighogy beültünk a kocsiba, Kouta a laptopján folytatta a gépelést.

Végeredményben nem sikerült teljesen megsemmisítenie azt az anyagot, amíg bent voltunk. Nem mintha számított volna, bár egy bombával nem kalkuláltunk, azzal igen, hogy probléma adódhat. Mi hárman gondosan elkerültük a kamerákat, Kiyáék egyszerű, sok helyen kapható maszkokat viseltek.

Tudtuk, persze, hogy tudtuk, mégis tagadtuk. Mindhárman valami másba menekültünk. Kouta megállapította, hogy az egész gyanús, az osztag a robbanás után mindössze hét perccel érkezett meg, ráadásul rögtön a terrorelhárítók. Ryū azon törte a fejét, hogy fogja kideríteni, ki áll e mögött. Az első lépés az átkozott, giccses csillár. Én még mindig nem értettem, itt még lennie kell valaminek, különben miért lett volna ennyire fontos Kaigának, hogy megölje Keikót?   

Hajnal négy körül, Kouta bravúrjának köszönhetően elcsíptünk egy beszélgetést, mely a biztonsági szobában zajlott. Az egyik odabent tartózkodó valami technikus lehetett, a másikuk az osztag parancsnoka. Bár semmi konkrét nem hangzott el, az elejtett megjegyzésekből és abból, hogy meglepően érdektelenek voltak a kamerák hibáját, és a furcsa idegeneket tekintve, egyértelművé vált, tudtak a bombáról és a tettes kiléte − érthetetlen módon − nem foglalkoztatja őket.

Aztán a beszélgetést egy harmadik fél érkezése szakította félbe, aki mentős vagy tűzoltó lehetett. Elmondta, takarítás közben hét halottat találtak, négyükön valamiféle maszk volt, de testük felismerhetetlenül összezúzódott. A parancsnok reakcióját alig hallottuk, azt kérte, tüntessék el őket minél előbb, a sajtónak egy szót se, majd az ő szóvivőjük beszél velük, sőt leginkább senkinek se beszéljenek azokról.

Hét halott, négy maszk, csak ezek a végzetes szavak visszhangoztak bennünk, melyek rányomták a hitelesítési bélyeget arra, amit saját szemünkkel láttunk, amit tudni véltünk.