Ha az előző könyves írásom elején a meglepetésről írtam, kincsről, amire csak terepen bukkan az ember leánya, akkor rögvest itt egy ellenpélda. Kazuo Ishiguro minden magyarul megjelent könyvét olvastam, és írtam is róluk.[1] Ha jól emlékszem, már sok éve annak, hogy még könyvtárból olvastam A lebegő világ művészét. Az után egyértelmű volt, az a mai napig, hogy ha tőle jelenik meg valami, azt beszerzem. Eleddig még egyetlen egyszer sem csalódtam, ezúttal sem.

Ha vettek egy pillantást a lent hivatkozott linkekre, az elsőben azt látjátok: minden, ami múlt. Ishiguro örökösen visszatérő témája ez, itt sincs másképp, de természetesen mégsem ugyanaz, mint más műveiben, máshova kerül a fókusz, más társul mellé, máshonnan nézzük. Ugyanakkor érezhető, Ishiguro mint író éppoly megszállottnak tetszik a múlttal kapcsolatban (ezt nem rossz értelemben írom), akár jelen regényének főszereplője szülei eltűnésének ügyében.

Christopher Banks gyermekként Sanghajban nevelkedett. Apja egy nagy angol cég alkalmazottja volt, édesanyja amolyan aktivista. Egy nap eltűnt az apja, majd később édesanyja is, egyikük ügyét sem sikerült megoldani. Az angliai nagynénjéhez költöző fiú, később már felnőtt férfi egész életét meghatározza ez a trauma és a vele keletkező hiány, jól lehet sokáig ez „csupán” annyiban jelentkezik, hogy hivatásának a nyomozást választja, híres detektív akar lenni, és az is lesz. Ennek okára emlékszik vissza többek közt a regény első részében: gyermekkori barátjával, a japán Akirával apja eltűnése után minduntalan eljátszották, hogy detektívekként megtalálják a fogva tartott férfit. Azt is megtudjuk, apja cégének része volt a Kínát sújtó ópiumkereskedelemben, ezért az ellene kampányoló édesanyával komoly feszültség volt köztük, ám végül az apa valamilyen módon szembeszállt munkaadóival. Ezek azonban csak emlékek. Aztán elérkezik 1937, és Christopher elhívást érez, tudja, vissza kell mennie és megoldania szülei ügyét.

Innentől kezdve pedig elindul, pontosabban felgyorsul egy folyamat, amelyben az eddig csak háttérben, mélyben jelenlévő trauma, az ügy átveszi felette az irányítást, köréje zárul, akár egy börtön, és elveszíti kapcsolatát a valósággal, a lehetőséggel, hogy megmentse, ami a múltból megmaradt, valamint ami a jövőben várna rá. Ez most valószínűleg elég homályosnak tűnik így, de később még visszatérek rá.

Mindez előtt azonban meg kell említenem három fontos dolgot, mely szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy Christophert saját hiánya nyeli el végezetül:

emlékezet

Az emlékezetünk igen fontos, ugyanakkor megbízhatatlan. Nem emlékszünk mindenre, pláne nem pontosan, ezt Christopher még a saját visszaemlékezéseiben is szem előtt tartja, körültekintően fogalmaz. Ezen túl az elménk egy történetet szeret kirakni a múltunkból, mondhatnánk, mesél, és hogy ez a történet minél teljesebb legyen, hajlamos kiigazításokra, amelyek nem feltétlenül igazak, nem feltétlenül úgy történtek. Ehhez a kapcsolódik a következő elem:

tudás

Az, amit egy személyről, helyzetről tudunk mindig csak egy kisebb-nagyobb szelete az egésznek. Azt hiszem, ez sokszor hatványozottan érvényes, ha mi magunk gyerekek vagyunk, az események pedig felnőttekhez, vagy egyenesen a szüleinkhez kapcsolódnak. Itt a tudás hiánya, az ez okozta torzítás talán még nagyobb, mint amúgy általánosságban (már ha van egyáltalán értelme ezt a fogalmat, kategóriát használni). Mint kiderül, az, amit Christopher az ügy mögött sejtett messzemenően más, mint a valóság. Apja esetének az égegyadta világon semmi köze hozzá, őt nem is rabolták el. Édesanyja esetében ugyan nem jár teljesen tévúton, az igazságtól még így is messze van.

árvaság

Ha már torzítás és az emlékezet megbízhatatlansága, akkor nem mehetünk el szó nélkül egy olyan tény mellett, mint az árvaság, mely óhatatlanul is még nagyobb befolyással van elménkre. A szülők hiánya – legyen az fizikai vagy „csak” érzelmi – hatalmas űrt teremt, amelyet szeretnénk betömni, ám lehetetlen. Sok olyan gyerek, akit elhanyagoltak vagy bántalmaztak (ők pszichés értelemben ugyanúgy árvák), gondolja azt, hogy örökbe fogadták, hogy ezek a szülők valójában nem is az ő szülei. Értelmet akarnak adni traumájuknak, megfejteni, miként lehetséges ez, mert az igazság, a valóság túl borzalmas.

Christopher számára az ügy megoldása ez az értelemadás, ami oly nagy kényszer és oly nagy hatalommal bír, hogy egyszer csak átszakítja a tények, a valóság világának határait és már-már őrületté lesz. Az eleinte még ésszerű, tényekre alapozott, azokat kutató nyomozásból a végére eszement és pusztító ámokfutás lesz. Ez egyre rosszabb és egyre nyilvánvalóbb, ahogy a férfi megérkezik Sanghajba. Átlépünk egy irreális világba, ahol a japán támadásait nyögő város legfontosabb ügye lesz Christopher nyomozásából, a legfontosabb emberek belőle és szüleiből. A város vezetősége már arra készül, hogy megünnepelje a szülők megtalálását. A férfi, aki eleinte még jó felé tapogatózik, irányt vált és teljesen képtelen elméletét kezdi üldözni. Ezen elmélet szerint szülei ennyi év után is egy bizonyos házban raboskodnak. Logikátlan? Nem számít, ahogy az sem, hogy az a ház az állandóan változó frontvonal közelében van, ahogy az sem, hogy a kínai katonaság embereinek a japánokkal kell harcolniuk ahelyett, hogy Christopher magánnyomozását szolgálják. Nem számít, hogy a véletlenül meglelt Akira súlyosan sérült, hogy akármelyik hadsereg fogja el, az minden bizonnyal a halálát jelenti. Nem számít, hogy eközben egy bizonyos Sarah várja, őt és azt, hogy együtt új életet kezdjenek. A férfi senkit sem kímélve, senkivel és semmivel sem törődve elvágtat a házhoz, csakhogy egy lemészárolt kínai családot és egyetlen életben maradt kislányt találjon.

A múlt sokféle, és rengeteg különböző hatást gyakorol(hat) ránk, de ha hagyjuk, hogy teljesen eluraljon, szörnyeteggé lesz, amely mindent elpusztít, minket, amink volt és van, reményeink, mindazt, ami lehetne. Ha egy ilyen hiányt nem fogadunk el, nem nézzünk szembe véglegességével, ha hagyjuk, hogy ez és képzeletünk irányítson, menthetetlenül vakvágányra jutunk. És ezt csak mi állíthatjuk meg, ezen csak mi magunk segíthetünk.

Az Árva korunkban múltja szomorú és végzetes rémlény, ami szőröstől-bőröstől felemészti tulajdonosát, bezárja a hiány fogságába és nem ereszti, csak akkor, amikor már teljesen kizsigerelte, elgyengítette.

Kazuo Ishiguro, Árva korunkban, Európa könyvkiadó, Bp., 2019.

kép: https://moly.hu/konyvek/kazuo-ishiguro-arva-korunkban 

[1] lásd: https://aoisakura.blog.hu/2016/07/06/minden_ami_mult és https://aoisakura.blog.hu/2017/10/30/elerhetetlen_357 valamint https://aoisakura.blog.hu/2018/09/24/nokturn