Mind tudtuk mekkora kockázatot vállalunk, tudtuk, hogy az a vidék, a völgy nem véletlen viseli a Noroi nevet. Azt nem tudtuk, miként s miért, de azt igen, azt a földet megátkozták s már jó ideje lakatlan, mert nincs ott víz, habár régen egy kisebb folyó vágott rajta keresztül. Mindezt tudtuk, mégis eljöttünk otthonainkból vagy abból, ami megmaradt belőle. [1]

Egyszerű emberek voltunk, a mai napig azok maradtunk, nem akartunk mi sem több földet, sem aranyat, sem dicsőséget. Nem akartuk uralni a világot, nem kívántuk mi a háborút, ezt azonban senki nem kérdezte, amink volt azt persze elvették, s még nekünk kellett hálásnak lenni, ha életünket meghagyták. Ugyan, hogy éltünk volna tovább, mikor felégették, letarolták otthonaink, a termést, a kézművesek munkáit összetörték?

Először még újra nekiveselkedik az ember, valahogy apránként, nehezen, de újra teremti az élethez szükségeset, kibírja az ínséget, összeszedi minden erejét testben és lélekben. Ám amikor csaknem akar csitulni a helyzet, és már fel sem építi újra hajlékát, az elültetett mag meg épp csak növekedni kezd, megint elpusztítják, akkor az ember harci képességek és ölni vágyás híján egyet tehet, elmegy.

Eredetileg nem terveztük, hogy itt telepedünk le, csupán azt, hogy átkelünk, mivel a szülőföldünket körülölelő hegyeken máshol nem tudtunk volna békében, észrevétlen távozni, aztán másképp alakult.

Amint látja, elég hatalmas ez a völgy, s mire mi ideértünk, már alig volt vizünk és élelmünk. Nem véletlenül nevezik azt a hegyet ott a Földi Pokolnak, sűrű erdő nő rajta, alig találni ösvényt, az egész hely olyan párás, fülledt, és mégis sehol egy tavacska, egy patak, egy forrás. Gyakran esik az eső, de a fák azonnal minden cseppet mohón felhörpintenek gyökereiken át.

Amikor már ezen az oldalon ereszkedtünk lefelé, egyre többen szenvedtünk a szomjúságtól. Ezért aztán először nem is hittünk a szemünknek, amikor felhőalakok tűntek fel előttünk a levegőben. Olyan szépek voltak, mint az urak, sőt szebbek, teljesen megbabonáztak minket, pedig mit sem törődtek velünk.

Egyikünk végül felvetette, kérjünk tőlük vizet. Meg is szólítottuk őket, ám csak szomorúan a fejüket rázták, nincs nekik, még csak nemrég születtek. Mentünk is volna tovább, reménykedve, hogy a völgyben mégiscsak lelünk legalább egy aprócska forrást, hisz fentről úgy tűnt, van odalent élet, még ha nem is emberi, de hát vízre minden élőnek szüksége van. Addigra azonban többen a teljes kétségbeesés szélén tántorogtak, s volt, aki ebben az állapotában a felhőalakok felé vetette magát, akik azonnal ijedten feljebb húzódtak. Végül aztán igyekeztünk mindenkit megnyugtatni és továbbindultunk.

Nem sokkal később egy tetőtől talpig ruhába burkolózott, arcán maszkot, fején csuklyát viselő alak tűnt fel előttünk. Semmit se csinált, semmit se szólt, némán várt egészen addig, míg szedett-vedett csoportunk első emberei oda nem értek mellé. Olyan kicsi volt, mint egy gyerek, a hangjában pedig volt valami furcsa, emberi szavakat mondott, olyan hangon, ami nem volt emberi.

Azt mondta, ő tudja, merre van víz, ám csak akkor árulja el, ha megígérjük, bármi is volt abban a pillanatban szívünkben, amikor mégsem bántottuk a felhőgyerekeket, azt megőrizzük és továbbadjuk utódainknak. Ezért meséljük így a mai napig ezt a régi történetet, mintha mi lettünk volna szereplői, mert sok minden változott és változik, de van, amit mindig meg kell őrizni. Akár a víz, mindig más, mégis ugyanaz.

Követni kezdtük hát ezt az apró alakot, aki olyan szépen és hangtalanul járt. Egy óriási barlang szájához vitt minket, amit messzebbről szinte lehetetlen volt észre venni a sűrű növényzettől, ami előtte, rajta, körötte nőtt. Odabent aztán valóban víz várt minket, kicsi, születő patakocska volt csupán, úgy kúszott előre, akár egy lomha kígyó a barlang alján fekvő kavicsok között.

Ő még beljebb vezetett minket, ahol egy túlcsorduló mélyedés volt, tele friss vízzel. A mélyedés másik oldalán a falon tátongó hasadékon keresztül folyt ki a víz.

Miután ittunk, leültünk, heveredtünk pihenni, bár a barlangban hűvös volt, jólesett az erdő fülledt melege után. Akkor mesélte el nekünk, hogy ez a víz, ami a fal mögül jön, az egykor a völgyet tápláló folyó vize. Innen ered, ebből a barlangrendszerből, azonban annak idején azon a helyen, ahol a folyó régen felszínre tört, az út, amit a víz egyszer már kivájt magának, lezárult egy földrengés miatt. Idáig tartott neki, hogy egy másik helyen törjön át a sziklán. Hamarosan pedig új folyó születik.

Természetesen örültünk is, de óvatosak voltunk, túl hihetetlennek tűnt az egész, számunkra a folyók mindig is voltak. Szerettünk volna hinni rejtélyes segítőnknek, mégis ott motoszkált bennünk: ugyan honnan tudhatja mindezt? Egyikünk fel is tette neki a kérdést, mire annyit válaszolt: Tudja, mert ő az, aki ért a víz nyelvén. Mi meg nem igazán értettük. Több magyarázattal nem szolgált, helyette néhány tanáccsal látott el bennünket, például azzal, hogy bár már alkonyodott, éjjelre egy másik helyen keressünk menedéket. El is vezetett minket egy nem túl távoli kisebb helyre, ami inkább volt tágasabb nyílás, mint barlang, de nekünk megtette.

Történt utána még néhány furcsa, mondhatni varázslatos dolog, ám őt soha többé nem láttuk. Másnap reggelre eltűnt, viszont csodás módon megjelent a víz. Igaz, akkor még nem szelte át az egész völgyet és nem volt ekkora, mint most.

Öt évbe telt, mire kialakítottuk itt életünk mindennapjait, hisz a völgy addigra már legalább egy emberöltőnyi ideje lakatlan volt, a régi településből nem sok maradt. Akadt nehézség bőven, mégis álltuk a sarat, az egyetlen aggodalmunk az volt, mi lesz, ha ide is betör a háború, ha az úr utánunk küldi katonáit? Ám legnagyobb meglepetésünkre senki sem érkezett.

Később aztán, amikor már rendszeresen jártunk a völgyön kívülre kereskedni, és érkeztek új lakók, sok mindenre választ kaptunk. Megtudtuk, hogy katonák többször is át akartak kelni a völgybe. Akár miattunk, akár a földért tették, sosem értek fel a hegytetőre sem; bárhol is próbálkoztak, minduntalan ködbe, sűrű felhőbe tévedtek, mely foglyul ejtette őket és kénytelenek voltak meghátrálni. Egyszer állítólag volt, aki nem engedett, mindenáron továbbnyomult, mígnem odaveszett, amikor egy apró emberszerű lénnyel találkoztak, aki mindenkivel végzett, aki nem volt hajlandó feladni harcát. A mezőt, ahol történt, az óta úgy ismerik, a Vörös füvek rétje, mert ami az eset óta rajta nő, mind vérvörös színben pompázik.

Az előttünk élők történetét és csúfos végüket az egyik első látogatónktól tudtuk meg, aki utazóként akkoriban is járt e földön. Mikor meséjét elmondta, már bottal is alig járt és itt is van eltemetve.

A történet szerint a folyó elapadt, lassan eltűnt a föld színéről. Eleinte az itteniek nehezen, de megéltek, gondosan gyűjtögetve az esővizet. Csakhogy aztán egyre kevesebbet esett az eső, télen egyáltalán nem volt hó. A falusiak nem értették, azt hitték, valami démon műve. Voltak, akik felfigyeltek arra, hogy a termés egy részének és a falu elöljárójának családjának mindig akad valahonnan víz. Amikor rájöttek, az elöljáró és fiai, a hegyeken élő felhőnép tagjait mészárolják le a vízért, a legtöbben irtóztak tőle és reménykedtek az aszályos idő végének minél hamarabbi eljövetelében, ám az csaknem érkezett el, így szinte minden család gyilkolásra adta fejét túlélésük érdekében. Aki nem így tett, az már előbb elhagyta e földet.

Egy nap aztán megjelent köztük egy kicsi, gyerekméretű lény, testét, fejét csuklyás köpeny takarta. Hátborzongató, nem evilági hangján számon kérte az elöljárót, miért gyilkolja a felhőnépet figyelmeztetése ellenére és miért nem tette meg, amit mondott neki, miért nem segített a víznek kiszabadulni? Az elöljáró azonban válasz és bűnbánat helyett a döbbent falusiakat is a lény ellen hangolta, hazugnak, ámítónak nevezve, mert ő ugyan járt a hegyen, de sehol sem lelte nyomát a megrekedt víznek, és különben is sosem volt erre földrengés, még szépapáik idejében sem. Közben fiai megragadták az apró alakot és letépték köpenyét. Mindenki elhűlten meredt a látványra, mely csak formára volt emberi. Áttetsző bőre alatt megannyi kék ér hálója szőtte át a testét, melyről nem lehetett eldönteni fiúé vagy lányé. Ajkai, arcvonásai csupán árnyékoknak tetszettek, szemei egybefüggő kéken csillogtak fehérje és pupilla nélkül. Hosszú, leomló, a kék árnyalatait felvonultató tincseibe zöld növények füzére volt szőve. Fülei helyén pedig olyan lebernyegek voltak kicsiben, mint amiket a papok tekercsein rajzolt vizi sárkányok fején látni.

Az elöljáró észlelve, hogy a lény nemcsak ruhátlan, fegyvertelen is, démonnak kiáltotta ki. Minden bizonnyal ő áll nyomorúságuk mögött, mondta és megparancsolta, végezzenek vele. Erre - mondanom se kell - nem került sor.

Hiába szelte ketté az egyik fiú, a lény rengeteg parányi vízcseppé esett szét, majd azonnal a támadója feje köré gyűlt és az pillanatokon belül megfulladt. Az utazó ezután, amikor a falusiak nagyobb része egy emberként támadt a lényre, jobbnak látta, ha elbújik. Alig egy órával később, amikor már minden sikoly és zaj elcsitult, visszamerészkedett. Az emberek jórésze holtan feküdt a vér áztatta földön, néhányan maradtak csupán, akik száműzöttekként vele együtt hagyták el a völgyet. Többségük elméje heteken belül megbomlott.

Miután hallottuk e történetet, tudtuk, aznap a hegyen vele találkoztunk, a víz istenével, aki új életet adott nekünk, ám ha megszegjük, elfelejtjük egyezségünket, könnyedén és könyörtelenül visszaveszi az életet, amit adott. Szívünk szerint változhatunk, ezt azonban sosem szabad elfelejtenünk.

[1] A történetet egy Ismeretlen vidékek meséi c. kötetben lelték fel. Az egyetlen példánya mára elveszett. Tudomásunk szerint ez az egyetlen történet maradt fenn belőle, amelyet állítólag csupán élő szóban őriztek, egy mesegyűjtő jegyezte le. S. I.