Hatalmas mező, itt vadvirágok és fű, arrébb aranyszínű gabona. Mivel még nem látom őt, odasétálok, megnézem a szemeket. Zab, még mindig emlékszem rá, hogyan néz ki. Hányszor álltam én a pótkocsin, és szedtem vödörrel zsákba hol a zabot, hol az árpát, hol a búzát. Persze mezítláb voltam, milyen kegyetlenül viszketett utána az ember bőre!

Még messzebb napraforgó, rengeteg. Emlékszem, kisgyerekként egyszer kegyetlen sokat megettem belőle, úgy nyersen, kiszedegetve a nagy tányérjából. És vagy két napig lilák voltak tőle az ujjaim. Anyám akkor is összeveszett apámmal, mert elengedett. Untam már magam a kombájnban, melegem volt, hát ott hagyott a föld szélén, ahol dolgozott. Nem sokkal arrébb voltak a napraforgók, egyáltalán nem vesztem el, ellenkezőleg szabad voltam és boldog, jól éreztem magam. Legszívesebben ott maradtam volna.

Észre se vettem, már a napraforgók felé tartottam; mit beszélek?! Futottam. Ott láttam meg őt, egy leszakadt napraforgó fej mellett állt.

- Miért vagyunk itt? Mi ez a hely? - kérdeztem rögvest.

- Nem tudom, milyen hely ez. Te kreáltad - felelte.

Első kérdésemet gondosan figyelmen kívül hagyta. Aztán intett és elindult. Nem értettem, egyébként is a leesett napraforgó fejet néztem.

- Gyere - szólt rám, majd hozzátette: - Azt is hozhatod.

Úgy tíz percig sétálhattunk, mikor egy ritkás erdő szélére értünk, ami kisebb magaslaton állt. Az erdőről valahogy az a hely jutott eszembe, amit a vízmű egyik területén láttam. Rengeteg fa, magasak, nyúlánkak és olyan furcsán rendezettek, sorban nőnek. Akkor hallottam először olyanról, hogy az ember ültet erdőt. Kicsit értetlenül is álltam a dolog előtt, olyan nem is tudom, természetellenesnek tűnt nekem. Az addig rendben, hogy elvetjük a gabonát, palántázzuk az epret, eldugjuk a hagymát, ültetjük a babot, de hogy fát, nem is gyümölcsfát, ültetni? Erdőt? Ki hallott még ilyet? Az erdő van, és kész. A fák ott nőnek a folyóparton, ott vannak a hegyen szemben, az út mentén. Sehogy se sikerült jó ideig megemésztenem a dolgot.

- Ez szörnyű! - kiáltottam, ahogy a domb tetejéről elém tárult a látvány. Ugyanaz a mező volt a kék éggel és két oldalt egy-egy hegy halvány körvonalával. Olyan...

- Olyan mint egy borzasztó tucat tájkép - panaszoltam.

Ő csak nézett rám. Nem tudom, hogy csinálja, de ilyenkor mindig egy apró madár jut róla eszembe, ahogy időnként oldalra billenti a fejét, hogy jobban szemügyre vegyen.

- Érdekes - mondta végül.

- Mi érdekes?

Ő csak sóhajtott.

- Ez ugyanaz a hely. Az előbb boldog voltál, most meg utálod. Tényleg sok baj van veled.

- Nem is én akartam idejönni - ellenkeztem.

Hallgattunk. Én a horizontot bámultam, de csak egyre nagyobb nyugtalansággal töltött el.

- Mit gondolsz, mi van ott?

Kérdése olyan volt, mint egy kéz, amely kiránt az örvényből, mielőtt annak mélyén végezném.

- Nem tudom.

Ignorálta ezt a válaszom, türelmesen várta az igazit.

- Úgy érzem bűn... szörnyű ezt mondani, de valami rossz, valami nyugtalanító.

Felvonta a szemöldökét, már akkor tudtam, mielőtt rá pillantottam volna. Ő nagyon rég ismert, én pedig kezdtem kiismerni őt.

- Ugyan miért lenne... bűn? - az utolsó  szót olyan tétován, olyan lassan és óvatosan ejtette ki, mintha valami undorító, nyálkás dolog lenne, amihez legszívesebben hozzá sem érne. Utálta ezt a szót.

- Hisz tudod. Kilépni a komfortzónából, a társadalom hősének lenni, tudni mindent, az egész világra figyelni, globálisnak lenni, a világot megmenteni... - egyre gyorsabban, egyre szaggatottabb légvétellel soroltam, mint akinek pánikrohama van.

Közbevágott.

- Melyik vagy te?

Kérdése teljesen kizökkentett, még a szám is úgy maradt elnyílva, hogy a következő elmulasztott kötelességemet kimondjam. Úgy meredhettem rá, mint egy idióta, mert arca grimaszba rándult.

- Az vagy, aki odalent voltál, vagy az, aki azt mondta, ez szörnyű?

- Gondolom, mindkettő.

- Az baj. Pontosabban megfogalmazva, ez a te bajod, saját magad kötöd gúzsba, saját magad láncolod meg.

Nem értettem, nem egészen, bár megpróbáltam úgy tenni, mint aki kapiskálja. Ő persze, tudta, hogy nem.

- Mindig ezt csinálod - dohogta, de nem fejtette ki, helyette azt mondta: - Hunyd le a szemed!

Engedelmeskedtem.

- Most menj vissza oda! Legyél az, aki odalent voltál!

Tudtam, mit akar, hogy mi következik: utána nézzek ismét a horizontra, majd megkérdezi, mit látok. Esküszöm, igyekeztem, de... de csak arra tudtam gondolni, ez nem helyes.

Éles volt a hangja, vágott.

-Francokat nem! Miért teszel úgy, mintha te lennél az öreg Ördög? Tudod, igenis tudod, hogy ez nem igaz, ahogy az sem, hogy igazi önmagadként ne érdekelne egyáltalán a világ. Egyszerűen csak másképp látsz dolgokat, másként dolgozod fel, és akkor mi van? Mi van, ha a te horizontodon túl olyan világ van, ami a tied, de belekonvertáltad azt a kinti világot a magad módján reagálva rá? Gondolod mindenki más különb? Ne is válaszolj! Gondolod, hogy azzal jót teszel, ha kellőképp gyűlölöd magad? Ha hagyod ezt meghalni? Ugyan kit tenne boldoggá, kinek használna egy ilyen bizarr öngyilkosság? A te bajod éppen az, hogy állandóan csak arra figyelsz, meg akarsz felelni, akkor is, ha közben megölsz mindent a horizont innenső oldalán.

Egyszer csak elhallgatott, éppoly váratlanul, ahogy felcsattant. Láttam rajta, hogy még dühös, ahogy a feszültség rohangál a bőre alatt. Nem volt erőm bármit is mondani, fáradt voltam, hihetetlenül fáradt. Megpillantottam a napraforgó fejet a lábunknál. Az ölembe vettem és elkezdtem kiszedegetni a magokat. Kis idő elteltével néhányat odanyújtottam neki, mint valami békejobbot. Elfogadta.

Lassacskán beszélni kezdtem arról a másik horizontról, arról a világról, amiről hallani akart, amit elő akart hívni. Néztük a horizontot túl a mezőn, a zabon, a napraforgókon, beszélgettünk és csak ettük a nyers magokat, majd amikor egymásra pillantottunk, elnevettük magunkat. Lilák voltak az ujjaink és sötét lila foltok fénylettek ajkunkon.