Sindzsi: Hétköznapi mesék
Jótett helyébe...
Szokásom időnként csakúgy céltalanul járni egyet, azaz, hogy van valami célom, csupán nem földrajzi. A fejemet szeretném kiszellőztetni, kisöpörni belőle a rengeteg felgyűlt holmit, hogy meglelhessem azt, amit épp keresek, vagy ellenkezőleg az lelhessen rám, mert ilyen is előfordul, nem is kevésszer. Ez is egy ilyen alkalom volt.
Már éppen azon voltam, hogy lassan visszafordulok, mert a megváltó ihlet csak nem érkezett, de még egy aprócska morzsája sem, én viszont kezdtem az eleinte kellemesen üdítő hűvöst kellemetlenül hidegnek érezni. Ilyenkor kicsit mindig csalódott vagyok, mintha muszáj lenne minden nap kisajtolnom magamból valamit, akkor is, ha aznap az egyetlen, amire szükségem lenne, az egy kis szünet, hogy állandóan háborgó elmém elnyugodjon. Ráadásul akkor még az őszi megszürkült világ okozta kóros álmosságommal és általános kedvetlenségemmel is birkóztam. Dacára annak, hogy milliószor elhatároztam már, nem sanyargatom magam, hagyom, hogy jöjjön és menjem, aminek jönnie és mennie kell.
Már éreztem, kezd magába rántani a kilátástalan önostorozás örvénye, amikor a csupa szürke világba két csupa színes világ robbant be. Az egyik a világos szürke betonelemek alkotta falon készülő alkotás volt, amely egyik oldalán két embert ábrázolt, amint egyikük átnyújt valamit a másik lehorgasztott fejjel ülő alaknak. A másik oldalán az első kép segítő szereplője egy sokaság előtt állt és az első képre mutatott mosolyogva. A sokaság felől like-ok és egy-két kövérkés szív szállt felé, legalábbis a képzeletét jelképező buborékfelhőben... A dupla kép alján szögletes betűkkel az állt: Jótett helyébe...
A többit kitakarta a másik csupa színes világ, maga az alkotó szivárványszínű tornacipőben, festékfoltos farmerban és egy színpompás, tekergőző mintával díszített, kissé kopott kabátkában, fekete, békejeles, szívecskés baseballsapkája alól hullámos kék-narancs tincsek tömkelege bodorodott elő. Az arcát nem láttam, kezein fekete, megkurtított ujjú kesztyű és persze benne egyike a fal mellett szanaszét heverő festékes dobozok palettájának.
A hideg érintésétől reszketve, mégis lecövekeltem ott mögötte néhány méterrel és megbűvölten figyeltem mozdulatait, izgatottan vártam, hogy megláthassam az egészet. Mégsem azt láttam meg először, mert elmém kiesett a jelen időből és térből, hogy ismeretlen dimenziókban mártózzon meg, ahonnan a hangos, kissé ingerült hang hívta vissza.
- Mit akarsz? - vakkantotta az előbb még elfoglalt alkotó az orrom előtt. Nem tudom, hogy a meghökkenésem látható jelei vagy saját önkontrollja tette, ám hangja rögvest elvesztette élét. - Utálom, ha bámulnak.
- Én csak...
Próbáltam volna valamiképp helyrehozni az általam okozott kellemetlenséget, de ő nyomban félbeszakított:
- Igen, tudom, feltűnő vagyok, de az elterjedt hiedelemmel ellentétben nem másnak akarok tetszeni.
Ez engem persze még jobban megakasztott, egyenesen kezdtem rosszul érezni magam, próbáltam menteni a menthetőt:
- Sajnálom, engem csak megragadott a kép... Igazából elég rossz hangulatúra sikeredett a sétám és feldobott ez a sok szín. Kíváncsi lettem az egészre.
Őszintén fogalmam sincs, mit is válaszolt erre, éppúgy mondhatta azt, hogy ja, vagy úgy, ahogy melegebb éghajlatra is elküldhetett. Ennek szimplán annyi volt az oka, hogy én én vagyok és az éppen teljes egészében meglátott mondaton morfondíroztam.
Jótett helyébe semmit se várj!
Miért várunk mi bármit is?
Több formában is találkoztam már ezzel a mondással, így még nem, és ez felcsigázott. A mellettem cigarettázó alkotó nyilván észrevehetett ebből valamit, vagy nem, csakúgy magának mondta:
- Nem tudom, hogy a rendszer az oka vagy az emberi természet már eleve magában hordozza, de tény, hogy mindent kiárusítunk, mindent. Nézd meg! - és itt a rajzára mutatott. - Az ilyen emberek léteznek, sőt... Segítek, teszek valami jót, de csak, ha kapok érte cserébe valamit, ha fényezhetem magam vele...
- Ha szeretsz érte - vágtam közbe önkéntelenül is, bár rögtön el is némultam, gyáva voltam talán vallomást tenni.
Miért várunk mi bármit is? Mert így vagy úgy, kicsiben, akárcsak nagyban erre treníroznak, nem?
Ha szeretsz érte, vagy legalább egy apró morzsáját adod a kedvességnek, vagy nem bántasz.
Pontosan értem, nem is, érzem ezt. Ha jó kisfiú vagy, akkor nagyobb eséllyel kerülöd el a bezárást, az ütleget. Ha másért nem is, azért, mert engeded, hogy lemásolják a házidat, elmagyarázol valamit, lelki szemetesláda vagy, egy kicsit kevésbé érzed kirekesztettnek magad. Miközben csak kihasználnak és másnap éppúgy beléd rúgnak, ha olyan kedvük van. Ha máshogy nem kapsz szeretetet, hogy megetesd kínzó hiányod szörnyetegét, akkor bárkivé hajlandó vagy válni, akkor bármit megteszel másokért. Te leszel a legsegítőkészebb ember, közben csak olyan vagy, mint a jól idomított kutya, pitizel a jutalomfalatért, csak mivel ember vagy, neked sokszor az sem jut, csupán egy álmosolyra futja. És ha jut is bármi, az változtat azon, mennyire szörnyű vagy? Még akkor is, ha abban az állapotban te ezt nem látod, mert magad is becsapod...
- Pontosan, még a szeretetet is beárazzuk - értett egyet az alkotó. - Már ha lehet azt szeretetnek nevezni... A legrosszabb mégis az, hogy ezek a hamis jótettek, amit buksisimiért, rajongókért, megfelelési kényszerből miegymás miatt tesznek, mert most ez nagyon trendi... Tesznek? Azt is félig-meddig, vagy negyedig se sok esetben; elhiteltelenítik az összes többit is. Azt is, aki tényleg csak jó példát mutatna, vagy felhívná a figyelmet egy fontos dologra. Olyan ez, mint szerencsétlen hajléktalanoknál. Kiderült, hogy egyes pondrók ezen nyerészkednek, és sok ember elbizonytalanodott. Elhiggyem-e sok mű Terézanyus után, azok után, hogy megannyi embertől hallottad, azért kell jót tenni, hogy elkerüld a kénköves pokol bugyrait, jó legyen a karmád, akkor kapod meg a gumicukrot vagy anyától a puszit, hogy te tényleg jót akarsz, azért hogy jó legyen, jobb legyen a világban? Nagy lópéniszt! A legjobb lenne, ha azt mondanánk és aszerint élnénk, hogy semmit se várunk cserébe azért, hogy jót teszünk.
Hazafele még azon tűnődtem: Elhiggyem-e, hogy képes vagyok erre a jóra, ha egyszer egész gyerek- és fiatalkoromban az a működési elv vezérelt, a jóért cserébe egy kicsike, egy elillanó porszemnyi jót kaphatok, hogy egyszer valaki ezért igazán szeretni fog?
