Apának

és Shirónak (köszi, hogy írhattam rólad is)

Mindenek előtt arról szeretnék írni, hogyan és miért született meg ez a kis könyv.

Közel tíz év telt el azon napok óta, amit itt most felidézek. Akkoriban tizenhat voltam, egy kis univerzumnyi káosz, amivel apám, Yasuhiko hősiesen együtt élt. Nem, nem küzdött, ő annál sokkal ügyesebb és kifinomultabb volt.

Manapság már nemcsak ő, de a vőlegényem, Ren is ebben a cipőben jár. A minap a kórházi ágyamnál meg is egyeztek abban, ha változtam is valamit az évek során, az maximum abban merül ki, hogy az a káosszal teli univerzum kissé kitágult, rendnek továbbra sincs híre, sem hamva. Így állunk valahogy, nem tagadhatom, mégis van még valami, ami változott. És ez a változás az oka annak, hogy ezeket a sorokat olvashatjátok.

Így visszagondolva, fogalmam sincs, hogy hoztam össze ezt az egészet. Persze, ez az én esetemben nem olyan meglepő, rendszerint előforduló jelenség. Régen apa erre csak annyit mondott: Te ilyen vagy, azonnal reagálsz mindenre, érzékeny vagy és ezt rá is tudod zúdítani az emberre vagy épp önmagadra. Nem értettem, sőt bántott ez az egyszerűség. Tudom, hülyeség. Mások boldogok lennének, ha ilyen egyszerűen elfogadnák őket olyannak, amilyenek. Én meg úgy éreztem, sokadjára már életemben, hogy csak mond valamit, odaveti nekem, mint kunyeráló ebnek a csontot, de nem igazán érdekli, nem érdeklem.

Most azért láttam rajta, hogy megijedt, és amikor a nagyiról beszélt, kihallottam a hangjában megbúvó haragot és valami szomorúságot. Ren szerint nincs ebben semmi boszorkányság, csupán én voltam eddig vak erre. Bár már aláírom, van benne igazság, nekem az a sanda gyanúm, működik köztük valami férfiúi telepátia is.

Nem emlékszem semmire a balesetből, hiába telt el már lassan három hét azóta, még mindig semmi. Ha eszembe is jut valami az elmémben zsizsegő gondolatokon és az ereimben rohanó kétségbeesésen kívül, az csak az aszfalt, fényszórók, egy-egy közlekedési tábla vagy lámpa. Arra tisztán emlékszem, a zölden világító lámpámra közvetlen a baleset előtt, azonban ha megkérdezik, ez pontosan hol volt, nem tudom megmondani. Ennek többek közt az az oka, hogy éppen a nagyiéknál voltunk, nem ismerem annyira a várost.

Mivel Hanaichi elég nagy város, az esti óra ellenére is több szemtanúja volt a balesetnek, ami hivatalosan nem az én hibám volt ugyan, elkerülhettem volna, ha figyelmesebb vagyok, ha nem vélem úgy, a legjobb ötlet feldúlt állapotomban motorra pattanni.

A fickó, aki a piroson áthajtva elkaszált, életben és egészben úszta meg a dolgot városi terepjárójában, és miután láttam, amikor bejött hozzám bocsánatot kérni, azt hiszem, egy életre megjegyezte a leckét, akárcsak én.

Nem voltak olyan súlyosak egyébként a sérüléseim, a jobb lábamat kivéve, a bokámat össze kellett csavarozni, ezt pedig leginkább annak köszönhetem, hogy lustaságból, kényelmességből nem a megszokott motoros bakancsom volt rajtam. Aki nem tudná, azokban elég nehéz sétálgatni, én meg úgy gondoltam, megúszom ezt a családlátogatásosdit baj nélkül. Rosszul gondoltam.

Hogy mi volt az oka akkori figyelmetlenségemnek és zaklatottságomnak? Az egy hosszú történet, már amennyiben felrúgva minden hagyományt, az igazat akarom leírni, és meglehet, nem fogják elhinni egyes részeit, de vállalom. Elvégre ez a történet egyrészt az őszinteségről szól, másrészt e kétes fogadtatásra találó részletek fontosak, részei a mi életünknek.

A baleset előtti hetekben jelentkezett először képességem, melyet családunk generációk óta őriz és továbbad. Speciális gyógyítóként, miután képességünk különböző, általában huszonöt-harminc körüli korban élesedik, az a feladatunk, hogy felfedezzük és eltávolítsuk a mit sem sejtő emberekből a démonokat, valamint eltüntessük elméjükből az ott hagyott sebeket, nyomokat, amennyire ez lehetséges. Könnyen hangzik, nem? Mindenem megvan hozzá, a körülöttem élők, a családom ugyanezt az utat járták, én mégis megrettentem a feladattól, hogy más emberek elméjét, lelkét gyógyítsam, miközben az enyém is egy kész káosz.

Féltem a változástól is, amit ez az életembe hoz. Hogy folytathatnám egyáltalán az életem mindennapjait úgy, hogy közben bármikor megláthatok valakit, akiben egy démon fészkel? Csak gondoljanak bele! Őrület, nem? Én szerettem az életem, úgy, ahogy volt. Futárként dolgoztam, szerettek a munkahelyemen, mert épp azokat a nap közbeni órákat vállaltam be, amiket a diákként vagy másodállásban dolgozó többség nem tudott ellátni. Esténként dalokat szereztem, gitároztam egyedül vagy a bandával, olykor hétvégente felléptünk. Utóbbi szenvedélyemmel anyu nyomdokaiba léptem, bár ő sohasem lépett fel, csak zenét szerzett, dalszöveget írt. Talán épp e képessége, e másik hivatása miatt nem tette? Nem tudhattam és nem kérdezhettem már meg tőle.

Mindennek tetejébe ott volt Ren, akivel már hét éve együtt voltunk. Mivel tudtam, hogy ez a dolog előbb-utóbb bizony be fog ütni, akár akarom, akár nem, elég hamar meséltem róla, természetesen azért nem az első randin. Amikor előadtam, olyan higgadtan fogadta, hogy fél pillanat alatt felment bennem a pumpa, mire ő kinevetett, és ez a nevetés rám is átragadt, ami elképesztett és valahol bosszantott. Viszont volt valami, amit nem mertem elmondani. A családnak van egy sajátos törvénye, vagy minek nevezzem. A gyerekek közül legalább egynek mindenképp egy hozzánk hasonlóval kell családot alapítania, csakhogy Ren nem ilyen volt. Én pedig egyedüli gyerek lettem, miután az öcsém anyával együtt meghalt.

Mivel tisztában voltam azzal, a nagyit most már nem fogom tudni egyszerűen lerázni, próbáltam valahogy kiókumlálni, hogy kerüljem el a teljes katasztrófát, hogy mondjam el Rennek ezt. Amikor is jött a vallomása. Épp igyekeztem felkészíteni a lehetséges kérdésekre, bár azt még nem tálaltam ki, hogy az is baj, hogy nincs képessége. Ekkor vallotta meg, nem lehet gyereke, és én lefagytam. Nem mintha nekem ez számított volna, őszintén megmondom, nem vágytam rá. Ám ez akkor ott agyoncsapott, hogy a fenébe is, nézzünk szembe a tényekkel, én nem az vagyok, akinek akarnak, akinek a család szerint lennem kellene.

Ren igazából ezzel segíteni akart, ő is megkönnyebbült, de leginkább nekem akarta megkönnyíteni a dolgot. Neki egyértelmű volt, hogy én nem gondolkodom gyerekvállalásban. Úgy vélte, nagyanyám ezzel majd megbékél. Én meg gyáva nyúl voltam és annyira letaglózott még, hogy nem mondtam el, mennyire téved.

Így aztán két nappal később robbant a bomba. Már fel nem tudom idézni, pontosan miféle mondat- és gondolatfüzérek vezettek el odáig, hogy a burkolt érdeklődésre kibukott belőlem Renről és magamról az igazság. Azt tudom, hogy apa majdnem megfulladt a félig megrágott falaton és a köhögése festette alá a nagyiból előtörő, mégis rá jellemzően kimért indulatot, ami elsöpörte minden bátorságom és önbecsülésem. Halványan érzékeltem, hogy Ren keze az enyémhez ér, felismertem hangját, de szavai nem jutottak el hozzám. Én akkor egy párhuzamos dimenzióban álltam, remegve a nagyanyám indulatának súlya alatt és a sajátjaim viharában, melyek bennem rekedtek. Kiabálni szerettem volna, azonban mintha összetapasztották volna az ajkaim, így végül sarkon fordultam és elrohantam, hogy aztán a kórházban végezzem.

Rent láttam meg először, amikor a műtét után pár órával magamhoz tértem, apa éppen kint volt kávézni. Elmondta, hogy utánam szaladt, de én se láttam, se hallottam, és amikor visszatért, olyannak volt szemtanúja, amilyennek még soha életében. Náluk mind az anyja, mind az apja egy rossz szót nem mertek szólni az apai nagyszülők ellen, nemhogy nyíltan szembehelyezkedjenek velük. Ren többek közt ezért is csupán minimális kapcsolatot tartott fenn velük, miután azok még őt szapulták mindenért. Apa egy Buddha türelmével és nyugalmával, ám igen határozottan közölte a nagyival, messzire ment, minden határt túllépett, hogy ez a mi életünk, és őt a legkevésbé sem érdekli, hogy minek kellene lennie, akkor se, ha az örökségünkről van szó. Állítólag a nagyi nem hagyta annyiban és hosszasan vitáztak azon, hogy ki hogyan szegte meg, dobta sutba az örökséget. Persze, én tudtam róla, ez is hatványozta bűntudatomat, hogy jelen állás szerint nincs olyan örökös, aki teljes bizonyossággal biztosítaná képességünk tovább élését.

Apuék hárman voltak testvérek és mind a "mi fajtánkkal" kötöttek házasságot, mégis sorra csúsztak félre a dolgok. Apa húga, Sayuri nagyon fiatalon meghalt, magára hagyva az egyetlen gyerekét, Akirát. Akira, aki másfél évvel fiatalabb nálam, egy démonvadásszal él, van már egy gyerekük, csak fogalmuk sincs még, milyen hatással lesz rá, hogy ilyen kevertvérű.

Apu bátyja, Kagehiko jelenleg a világot járja. Volt családja, a két gyereke ma olyan húsz körüli lehet, azonban semmit nem tudni róluk. Amikor kamaszok voltak, az anyjuk elvált Kagehikótól és egy másik férfival házasodott össze. Az anya már nem gyakorolta akkoriban a gyógyítói hivatását, és félő, hogy a gyerekek sem fogják.

Nálunk meg csak én maradtam, miután anyu és az öcsém közel tizenkét éve meghaltak egy autóbalesetben. Rajtam tehát a mi kis szűk világunk szeme, és ez dühített és nyomasztott egyszerre.

Apával sokat beszélgettünk, amíg a kórházban voltam, majd náluk lábadoztam, a Rennel közös lakásunk ugyanis egy lift nélküli épület negyedik, legfelső emeletén van. Leszögezte, tényleg olyan vagyok, mint a nagyapa, mert mindenkinek elég jó akarok lenni, ahogy azt is, ne merészeljem ott hagyni Rent és a boldogságomat, csak azért, mert a nagyi túlságosan rá van feszülve a képességünkre. Nem rossz ember, de néha az orránál tovább sem lát, ráadáásul ő is kivételezett a saját kedvencével, Akirával. Bár igaz, hogy ott meg ott van Mayumi (Akira barátnője), aki épp olyan makacs, önfejű tud lenni, mint a nagyi, ha igazak a pletykák.

Talán meghökkentő, de amivel a legjobban megnyugtatott, az volt, amikor azt mondta, nem vagyok én olyan fontos ebben a történetben, egyáltalán nem igaz, hogy minden rajtam állna. Nem mi vagyunk az egyetlen család e képességekkel, aztán ott van az a jelenség, amit pár éve figyeltek meg, vannak esetek, amikor olyanoknál jelenik meg a képesség, akiknél normális esetben (már) nem szokott. Szerinte ez utóbbi dolog a bizonyíték arra, hogy bármi vagy bárki is adta ezt a fontos képességet, korrigálja a rendszert, hogy megőrizze; csak az olyan emberek, mint a nagyi is időnként, akik túl nagy jelentőséget tulajdonítanak maguknak, azt hiszik, mindent tudnak és mindent irányíthatnak. Továbbá, ha mindenáron ragaszkodunk a családi körben keresgéléshez, ott van Shiro, akit ő fogadott örökbe tíz éve, ott van a mostoha húgom, az új feleségének előző házasságából született lánya, aki öt évvel fiatalabb nálam, sőt Yui, akit négy éve ismert meg és két éve házasodtak össze, ikreket vár.

Aztán persze némi fejmosást is kaptam, onnan tudni, ez következik, hogy Apu a maga direkt erre tartogatott, amúgy kissé vicces hanglejtésén azzal kezdi: Kisasszony. Nem oktat ki, és nem is arról volt szó, hogy ész nélkül elrohantam és motorra pattantam, pontosan tudta, ezzel a baklövésemmel tisztában vagyok. Azt nehezményezte, hogy felnőtt életem, az ő elfoglaltsága és a tragédiánk miatt terhelt kapcsolatunk ellenére azt várta volna, hogy a képességem miatti problémámmal és félelmeimmel őt keresem fel. Kicsit megbántva érezte magát, hogy ő legjobb tudása szerint igyekezett megbízható lenni, a szükség esetén támaszt nyújtani, és úgy tűnik, mégse volt elég.

Ezután hosszú beszélgetés kerekedett köztünk arról, hogy lehet, ő egy szikla akart nekem lenni, de én inkább a hidegséget éreztem benne, zavart a megrendíthetetlensége. Ezen ő jót nevetett. (Én már nem húztam fel magam rajta, Ren mellett valahogy megszoktam ezt.) Aztán azt mondta: Tudod, már megkaptam mástól is, hogy takarékon élek. Azt mondod, megrendíthetetlenségem, elismerem, hogy nem önt el a frász mindentől, ettől még nekem is megvannak a magam viharai. Igaz, ezek kívül csak úgy jelennek meg maximum, mint a tó felszínén végigfutó hullámok. Ezt még anyád mondta nekem... Sajnálom, talán többet kellett volna beszélnem veled, magamról.

Ekkor mesélt el nekem sok mindent a mi kis családunk viharos idejéből, amit ebben a történetben rögzítettem. Egyrészt azért, mert Apa, te is jó vagy úgy, ahogy vagy, és sajnálom, hogy nem értettelek. Másrészt, mert hiszem, hogy a mi, és elsősorban az ő példája, nem csupán nekem lesz megváltás önmagam elfogadásának és a külső elvárások helyén kezelésének dilemmájában, káoszában, kinek nehezebb, kinek könnyebb folyamatában.