Bő tíz perc alatt végzek a fürdőben és amikor kimegyek, Őfelsége még mindig Shiro ölében albérlő, füle botját sem mozgatja. Átfut rajtam az aggodalom, beteg tán, hogy nem óhajt enni? Tsukiko legalább annyira szerette ezt a macskát, mint a gyerekeinket, ha nekem itt kipurcan, nejem szelleme a saját urnájával fog agyonvágni. Erre Shiro mintegy mellesleg elejti:

- Már evett - majd hozzáfűzi, enyhén rosszalló hangnemben: -Türelmetlen egy egyed! Ha nálunk valaki ilyen ramazurit csap, anyám nem ad neki egy hétig enni.

Bár nem szólalok meg, a fiú hallja meghökkenésem súlyos döndülését és heves tiltakozásom, egy hét alatt szegény pára éhen veszne.

- Ó, nem tudtam, hogy ilyen gyenge. Nekünk meg se kottyan, ha egy hétig nem eszünk. Egy év eleltével is csak összemegyünk - feleli és közben érdeklődve mustrálja a furcsa mód ragaszkodó Őfelségét.

- Értem, akkor gondolom nem kérsz enni, mielőtt elmegyünk?

Megfeledkezem róla, Shiro nem érti a viccet. Tegnap ugyan próbáltam elmagyarázni neki, az enyhe kifejezés, hogy nem sok sikerrel.

- Amennyiben szeretnél megölni, ez rossz módszer, csak ez a test fog elrohadni, de mivel benne ragadtam és én tovább létezem...

- El tudom képzelni, de nem szeretném - intem le gyorsan, meg sem kísérlem kijavítani, hogy csak ugrattam.

Késő bánat, a gondolataim megregurálázása tőlem idegen, Shiro már épp szólna, amikor is megjelenik Ayaka és rögvest rámutat Shiróra.

- Mi ez? - kérdi minden kellem s báj nélkül, elvégre nem úrinő, hanem egy két lábon járó-kelő katasztrófa, egyéb nevén kamasz.

Azért tüntetőleg felhorkanok és nyomatékos válasszal szolgálok:

- Ő Shiro. Egy időre...

- Nem a minimuki érdekel, mit keres nála Őfelsége? - vágja közbe enyhén fúriásodó hangon, közben oly gyilkos szemeket mereget a "minimukira", hogy Shiro összerezzen, majd felkapja az eladdig ölében gömbölygő cicát és hangos, az abajgatás ellen tiltakozó vernyákja ellenére Ayaka arcába nyomja.

- Tessék! Nem én akartam, ez az egyed zaklat engem.

Rosszabbat persze nem is mondhatna. Ayaka elragadja az immáron rúgkapáló szőrös királyt, s miközben próbálná megszeretgetni, ami ellen Őfelsége mindnégy manccsal és egyre nagyobb farokcsapásokkal tiltakozik, s végül ennek eredményeként a laminált padlóra tottyan, közli:

- Már most utállak!

Sejtem, mi következik, de mivel épp a nem túl atyai tekintélyt sugárzó rötyögésem igyekszem leplezni, megállítani esélyem sincs.

- Érzem. Büdös vagy - állapítja meg Shiro.

Leányom már majdhogynem teljesen profin s hűen sértődik, akárcsak egykor édesanyja. A másodperc tört részéig tart lefagyása, aztán máris összeszorítja nyitva maradt száját és mint egy tornádó, betör a konyhába. Mellettem elsederve annyit sziszeg halkan:

- Remélem garanciális!

Rajtakapom, mondana még mást is, azonban szerintem most jut eszébe két estével ezelőtti fogadkozása, miszerint ő nem szól hozzám sose többet, így csak ott hagy és a mosogatóban lévő halomban lomol különbejáratú müzlistálja után. Mialatt összeszedi reggelije minden hozzávalóját, tüntetőleg kerül engem a kávéscsészével a kezemben és a pultnál rostokló, láthatólag elmerengő Shirót.

Nem szólok, tudom, sokak szerint nem én vagyok a jó szülő mintapéldánya, és azt sem állítanám, teljes mértékben ismerem Ayakát. Egész egyszerűen nem látom jelét annak, hogy a jóslatoknak megfelelően egy kezelhetetlen, lelketlen szörnyeteg lenne. Még kamasznak sem igazán rossz, hangos, látványos meg szélvész gyorsan váltja hangulatait, de egyrészt ő már gyereknek is szókimondóbb, elevenebb és temperamentumosabb volt. Szent meggyőződésem, ezt egyenest a köldökzsinóron át szívta magába Tsukikóból, és mintegy tiszta esszenciaként elraktározta, azóta is abból táplálkozik. Másrészt önmagamból kiindulva örvendem, hogy nem az a csendesféle, jó kamasz. Én az voltam, anyámék, különösen anyám, ódákat tudott rólam zengeni, a testvéreimet jó néhányszor dorgálta azzal, miért nem tudnak olyan jók lenni, mint én. Nem tette volna, ha tudja, miféle balhékba meg dolgokba keveredtem, hogy hány éjjelt nem töltöttem otthon, míg ők abban a tudatban aludtak, hogy a szobámban vagyok. Az, hogy meggondolatlan suhancok voltunk, közel sem fedi le a valóságot, az már sokkal inkább, valószínűleg több életre előre kimerítettem az őr-védangyalkeretemet.

Harmadrészt, amíg én a nappali kanapéján gubbasztva felhívom a bútorszállítás miatt két ügyfelem és elkezdem az egyiknek megírni a számlát, Ayaka felkarolja Shirót, még ha fenntartásokkal is. Mivel a fiú gyomra hangosan megkordul, megkérdi tőle, mit enne, majd megfelelő válasz híján elé rak egy másik tálat tejjel, müzlivel meg egy almával.

Ahogy elnézem őket, azon tűnődöm, vajon milyen lenne ma Osamu? Vajon Ayaka az öccsét is így kezelné, kicsit ridegen, de mégis segítve, ha látja milyen elesett? Nehéz elképzelnem, Osamu még nem töltötte be a hatot, amikor meghalt, Tsukikóval annyi mindent átéltem már, hogy őt bármikor bármilyen helyzetben valósághűen látom magam előtt, de a fiam egy még csak nyiladozó értelem- és érzelemvilág volt. A gondolatra s emlékre elszorul a torkom, a mellkasomat elárasztja az ismerős fájdalom, de nem...

- Hihetetlen! Miért sírsz? Az egyik nem sír, a másik meg ok nélkül elkezd zokogni a reggelije fölött - hitetlenkedik lányom tágra nyílt szemekkel bámulva a hüppögő Shirót.

- Ez nagyon rossz! Pocsékos íze van és iszonytat büdös - panaszolja a fiú s rendületlen potyogtatja könnyeit és egyéb váladékát a tejben úszó müzlire.

- Zsepi! - szól rá anyaian Ayaka, majd hogy Shiro nem reagál, felkap egyet ő és a fiú orra alá nyomja. Mire szólnék, talán Shirónak fogalma sincs, mit kellene vele tenni, lányom ráparancsol:

- Gyerünk, fújd ki!... Nem a szádon, az orrodon, minimuki!... Ez az, kicsit erősebben!

Shiro engedelmesen teszi, amit mondanak neki, és a végén olyat fúj a zsepibe, hogy a tejben ázó müzli és vele a tál is elrepül. Rendesen meglepődünk, a hangunk is csak később jön meg.

Én valami olyasmit tudok csupán kinyögni, te jó ég. Ayaka viszont méltatlankodva kezdi összegyűjteni az elfújt reggelit.

- Figyelj, törpi, ha nem akarod megenni, akkor csak mondd azt, hogy nem kell!

- De ennek a testnek kell enni - motyogja Shiro megszeppenve. - És éhes is vagyok.

- Akkor mit ennél? - jajdul fel a leány, levágva a pulton csillogó tejbe a papírtörlőt.

- Homokot, porszemeket, levelet - érkezik a szipogi válasz, ami Ayakát, de még engem is kiütéssel kifektet. - Éjjel próbáltam enni a kinti levelekből, olyan finom az illatuk! Alig ettem meg őket, visszajöttek és fájt - az utolsó mondatot már alig érteni, mert bömbölésbe fulladnak szavai.

Letaglóznak, és ráébredek, az imént a kertben ezek szerint nem kutyagumiba, macskaköpetbe léptem. Ayaka elhűlten mered előbb Shiróra, csak azt követően rám, aztán a fiúra mutatva megérdeklődi:

- Ez nem ember?

Felsóhajtok.

- A rövid vagy a hosszabb választ akarod?

Az órára pillant, onnan a kertbe.

- Mivel ma még a mennyek taknya is folyik és mindjárt negyed, a rövidet.

- Nem.

- Széldémon vagyok - szólal meg Shiro is.

Ezt speciel én se tudtam még, ám nem nagyon érek rá ezen fennakadni, már érzem a puskapor szagát a levegőben, mintha most szállingózott volna elő a tegnapelőtt este után, és máris robbani fog ismét. Már látom Ayaka szemöldökei közt felbukkanó ráncot, megránduló ajkait. Aztán mégis normál hangerőn, egyetlen mondatnyi döféssel semmisít meg.

- Azt hiszed, ettől normális embernek tűnsz?

Megérkeztünk, témánál vagyunk, de ő csak felvonul a szobájába nagy sebbel-lobbal, mi meg nézünk egymásra Shiróval, akárha azt találgatnánk, melyikünk a nagyobb balfék.