Dolgozom épp. Már csak néhány mondat lenne hátra a novellából, amit fordítok, fél oldal talán. Mégis, mégis hirtelen összeomlik a csend, a burok körülöttem, ahol csak én vagyok és a történet. Az eredeti szöveg szavai eltávolodnak, homályos foltokká lesznek, az előbb még bennem feltoluló mondat szétesik, a szavak elszivárognak, ki tudja hová. Nem tudom, melyik volt előbb, kívülről törtek be vagy a belső nyomás repesztette szét a falakat. Végül is lényegtelen, az eredmény egy és ugyanaz.

Hosszú sóhaj után elmentem a szöveget, duplán. Közben eljut hozzám a konyhából párom hangja és még valakié, valamelyik barátnőjéé. Azt nem tudom, melyiküké, nem hallom tisztán a két kanál, egymástól kicsit eltérő ütemű csilingelésétől.

Talán egy kávé nekem is jól jönne. Előtte még ki is kapcsolom a gépet, pontosan tudom, mára ennyi volt, időm is van még a leadásig, nem hajt a tatár, csak én magam, mert természetesen nem vagyok elégedett. Ettől függetlenül hiába ülnék továbbra is itt.

Utálok bárminek is a közepébe sétálni, magától értetődően mégis ez történik, ahogy belépek a konyhába. Ők azonban cseppet sem zavartatják magukat, épp csak odavetnek egy köszönést és folytatják, mintha ott se volnék. Hihetetlennek tetszhet, ám én örülök, számomra a legjobb dolog, ha egyszerű szobanövényként kell szerepelnem. Persze, ez nem mindig volt így, ha jól emlékszem, éppen ez a bizonyos barátnő imád mindenkit két cuppanós puszival köszönteni, az ilyesmivel viszont engem ki lehet kergetni a világból.

Csendesen készítem kávémat, míg a barátnő egész friss élményét ecseteli. Azt nem tudom, hogy a növényeknél hogy megy ez, én képtelen vagyok nem hallani. Mondhatom ez kifejezetten hátrányos helyzetbe hoz egy lakótelepen, meg úgy nagyjából bárhol. Az idők során ugyan igyekeztem néhány praktikával tompítani auditív érzékenységem, legalább ideiglenesen, most azonban mind csődöt mond, az meg igencsak feltűnő lenne, ha hirtelen kirobognék a fülesemért, és egyébként is.

Maradok hát, és hiába a fáradtság, a barátnő hangja olyan most, mint másnak egy riasztó, egy sziréna, minden egyéb hangot, ingert elnyom, felülír. Ennek eredményeként értesülök róla "micsoda társaságba" keveredett sorára várva a nődokinál. Ez a micsoda társaság egy nagyjából vele egykorú nőt jelentett, akinek történetesen egy nyomkövető volt a lábán. Láthatóan nyugtalanul, állandóan görnyedten ült és panaszkodott a fájdalomra és a várakozásra. Aztán mellette ült egy másik fiatal nő annak "nyomta le a hantáját", hogy ő csak rossz társaságba keveredett, és annak ellenére, hogy ő együttműködő volt, a rendőrök rosszul bántak vele. Már a hanghordozásából egyértelmű, mit is hisz ez a barátnő, azért még cifrázva részletezi is: Ugyan már! Mind ezt mondja. Az a kis naiv csaj meg simán bekajálta az egészet.

Gyorsan tejet öntök a lecsöpögött kávéhoz s azt magamhoz ölelve elhagyom a helyszínt, közben még hallom párom kissé kínlódó, kötelességszerű hüledezését, majd a kísérletet, hogy más irányba terelje a beszéd folyamát. Tudom, hogy elsősorban nekem szól ez, miattam teszi, de hidegen hagy, csak azt akarja, nehogy beleszóljak, nehogy kinyissam a számat megint és kéretlen megjegyzést tegyek. Nem teszem, bár a késztetés azért megvan. Általában lenyelem inkább a szavakat, elkérődzöm rajtuk magamban esetleg, ám előfordulnak kivételek, nekem is van határom meg elegem. Ez az alkalom nem ilyen.

Különben is mit mondhatnék? Mit mondanék neki, aki már meghozta az ítéletet? Hogy felesleges volt? Netán világítsak rá, mennyire szeretik azt felhozni, hogy én bezzeg elvagyok a saját kis burkomban, miközben neki ennyire meglepő, hogy orvoshoz nemcsak jól szituált, nett, makulátlan életű emberek járnak? Én tudom és nem tagadom, hogy jól elvagyok a kis világomban, időnként az mégis tágasabb, mint az ábra mutatja.

Próbálom lerázni magamról, a szobába érve előveszek egy könyvet. Két mondatot képtelen vagyok végig olvasni, nem tudom bedugaszolni vele a kérdések, kétségek áradatát.

Minek a bizonyítéka, hogy nyugtalan volt (egy orvosi váróban, több órája, fájdalmakkal)? Mitől biztos, hogy hazudott? Mert ott a nyomkövető a lábán? Honnan tudja, hogy a megnyerően festő nem hazudik? Hogy ő, amikor nem látja, mit is tesz? Mit számítana, ha hazudott? Nyilvános helyen voltak, nem akart semmit a lánytól, úgy értem, nem vett el tőle semmit, nem adott el neki semmit, nem is kért semmit, váltottak néhány szót, aminek csak akkor ott volt igazán jelentősége, az is mindössze annyi, hogy valaki beszélt vele, valakinek beszélhetett, akár csak azért, hogy elterelje gondolatait a fájdalomról. Mitől biztos, hogy a másik lány elhitte? Talán csupán megértette a szituációt. Talán nem ragaszkodott a mindenáron ítélethez, elvégre egy ilyen helyzetben nem volt muszáj döntést hoznia. Ahogy az is lehet, egyszerűen csak nem mondta ki, nem éreztette.

Nem mondom, hogy - mint az a fentiekből látszik is - nem zárkózom a gondolataimba, nem gondolkodom túl sokat olyasmin is, ami lényegtelennek tetszik, ám mennyivel jobb az, ha mindenáron döntőbírót játszunk, akkor is, ha semmi nem indokolja az ítélethozatalt?

Egyszerűen sehogyan sem értettem, és meg akartam fejteni. De minek?

kép: Pinterest