"Némely ember önmaga láncait sem tudja meglazítani, mégis barátja megváltójává lesz."[1]

Akik követik az oldalt, azoknak nem újdonság a szerző neve, hiszen már találkozhattatok vele a könyves cikkek közt.[2] Ők azt is tudják, az író pszichológiával, pszichoterápiával foglalkozik egyébként és ez könyveit is áthatja, amelyekben tények és fantázia keveredik. Különösen igaz ez a Spinoza-problémára, ez az egyik olyan műve, amivel nagy mértékben hasonlít, kapcsolódik. Hiszen jelen regényben is a történelem két nagy alakját idézi meg és viszi ezúttal nemcsak szellemileg, fizikailag is egy színtérre.

1882-ben járunk. Josef Breuer doktort (akit mint pszichológust, Freud közeli barátját és kollégáját ismerhetünk) velencei nyaralásán egy meglehetősen határozott, szép nő keresi fel, akinek nem lehet ellentmondani, figyelmen kívül hagyni. A nő, Lou Salomé azt akarja tőle, kezelje régi ismerősét, Nietzschét (talán őt senkinek nem kell bemutatnom, amúgy német filozófus). Ám nem a fizikai tüneteit kellene kezelni, melyekkel ezidőtájt orvosról orvosra jár, hanem a mögötte, mellette létező lelki problémáit. Breuer doktor hasztalan próbál kibújni a rávetett hurokból, a nő tud az Anna O.-val végzett ún. "beszélgetős kúrájáról".

Ha mindez nem lenne elég, még kiderül, Nietzsche jelenleg ki nem állhatja a hölgyet, így az ő említése nélkül kell elérni, hogy a páciense legyen. Hovatovább szegény doktorunknak még azzal is szembesülnie kell, miután az egyéb barátok meggyőzik Nietzschét felkereséséről, a filozófus legkevésbé sem akar a lelkével foglalkozni, sőt kifejezetten megközelíthetetlen. Breuer hiába próbál rajta fogást találni, minden kísérlete kudarcot vall.

Már nehéz szívvel, de épp feladná, amikor váratlan fordulat siet segítségére: Nietzsche súlyos migrénrohamában még túl is adagolja gyógyszerét, kis híján meghal, és ekkor egy része segítséget kér a doktortól, aki ezek után eléri, hogy a filozófus még egy ideig Bécsben maradjon, sőt egy csavarral még a beszélgetős kúrára is rábírja, igaz, messze nem az elképzeléseinek megfelelően alakul.[3]

Breuer csapdája úgy szól, ő úgy tesz, mintha őt kellene kúrálni (van is mit, hiszen neki is megvannak a maga problémái), és reméli, a folyamat közben sikerül elérnie, hogy Nietzsche is megnyíljon. Azaz doktorunk adja ki magát páciensnek, aztán szép lassan, akarata ellenére bele is ragad a szerepbe, de közben felépül kapcsolatuk is, sőt végül célt ér, akkor, amikor már nem várja, Nietzsche megnyílik neki.

A regénynek ez a része már inkább az író egy másik könyvéhez vezet minket. A beszélgetés, a kezelés, a kapcsolatteremtés, a két ember jegyzetei a másikról és magáról a "terápiáról" a Ginny Elkinnel közösen írt Minden nappal közelebb-re hasonlít, ahhoz kötődik.[4]

Miért van szükségük a másikra? Miért van nekünk is időnként mindenképp szükségünk valaki másra, aki segít kibogozni azt, amiben mi csak küszködünk, küzdünk? Pontosan ezért, mert mi benne vagyunk, és elveszve, belegabalyodva nem látjuk meg azt, ami kiutat kínálna, amivel helyre tehetjük, a fonal végét, ha úgy tetszik, ahonnan felgombolyíthatjuk az egészet.

Igazából nagyon is hasonló problémával küzdenek ők ketten: adott egy nő, akire mániákusan vágynak, mindig ott van elméjükben, álmaikban, bár nem akarnak rágondolni. Lényegében már-már olyan, mint egy függőség, ahol a szenvedély nem a vágy tárgyáról szól, sokkal inkább maga a vágy érdekli.  Értsd: nem az a valami/valaki kell nekem igazán, amiért/akiért majd elepedek, hanem maga ez az érzés, például az, hogy szerelmes vagyok, vagy hogy tartozom valahová stb. Csakhogy ez csupán az igazi probléma tünete, vagy kifogás, amivel leplezem.

Leplezem azt, hogy félek a magánytól (mint Nietzsche) vagy félek az idősödéstől és a vele együtt egyre közelebbi haláltól (mint Breuer). Ezt azonban ők maguk nem látják, a másik látja meg bennük, és próbálja rávezetni, merthogy neki kell felfogni, megérteni és csak ő tudja rendbe tenni magában. Más nem hozhatja helyre az életünk, más nem változhat helyettem. Ő csupán segíthet, azt is korlátozottan. Nietzsche hiába magyarázza Breuernek, hogy nem a nő és az iránta érzett szenvedélye a valódi probléma, és hiába mondd neki egy megoldást, ameddig ő be nem látja ezt és meg nem leli a módját annak, hogy meglelje saját válaszát.

Mindkettejük valódi problémája egzisztenciális, na de mégis hogyan oldhatunk meg/fel egy az életből, a mi életünkből fakadó problémát? Hogyan oldjuk meg például azt, hogy itt vagyunk negyvenes éveinkben és hiába a család, az elismerés, a jó munka, a pénz, mi úgy érezzük, ez nem is a mi életünk, ez csak így lett, de nem az, amit mi akartunk? Ez Breuer problémája. Mi a megoldás, ha valami, ami a természetünkből, tapasztalatainkból és választott hivatásunkból fakad, annak velejárója, mégiscsak elviselhetetlennek tetszik? Ez Nietzsche problémája.

Megoldás sokféle lehet, ami itt szerepel az talán ma kevésbé tűnik szimpatikusnak, ma általánosabb az egész élet megváltoztatása, könyvbéli szereplőink azonban az így alakultat így akarommá alakítják át Nietzsche Amor fati gondolatának megfelelően. Azaz azt érik el, vagy azt erősítik meg, hogy szeressék és válasszák sorsukat.

Ha engem kérdeztek, nem egyértelmű, hogy minden esetben egyiket vagy másikat kellene tenni. Van, hogy változni és váltani kell, és van olyan is, hogy csak rá kell ébrednünk jelenlegi életünk értékére, arra, hogy nekünk ez így kell, csupán előfordul, hogy olyan hullámvölgybe kerülünk, annyira félünk, inkább menekülnénk.

Irvin D. Yalom, Amikor Nietzsche sírt, Park könyvkiadó, 2019 (negyedik kiadás).

[1] A jelen kötet szerzője idézi a könyv elején Friedrich Nietzsche Imígyen szólott Zarathustrájából.

[2] lásd: https://aoisakura.blog.hu/2018/02/26/terapias_kalandok

https://aoisakura.blog.hu/2018/04/09/ket_elet_790

https://aoisakura.blog.hu/2018/04/23/halal_es_kozmikus_perspektiva

[3] Ahogy a könyv végén a szerző megjegyzésében olvashatjuk: "Friedrich Nietzsche és Josef Breuer sohasem találkoztak, [...] A főszereplők élethelyzetének bemutatása ezzel együtt tényeken alapszik, s a regény legfontosabb elemei - Breuer doktor lelki problémái, Nietzsche depressziója, Anna O. és Lou Salomé alakja, Freud és Breuer viszonya, a pszichoterápia embrionális korszaka - mind-mind valóság 1882-ben."

[4] Irvin D. Yalom - Ginny Elkin, Minden nappal közelebb, Park könyvkiadó, Bp., 2017.