Már egy ideje rugdossa az asztal lábát, ahogy ül és lógázza lábait. Ha épp nem lába koppanását hallom a pozdorján, akkor sóhajtozása zavar.

- Dolgoznék - mordulok rá.

- U-nal-mas! - panaszolja annyira elnyújtva a szótagokat, már-már éneknek tetszik.

Levágom a tollat a füzetre és épp nagy levegőt veszek, hogy tudatosítsam benne, felnőtt ember vagyok, akinek nincs ideje és idegrendszere egy szellemlány állandó szórakoztatására, amikor megelőz.

- Miért ezt csinálod, amikor még ráér? Miért nem írsz? - kér számon, arca alig pár centire került az enyémtől.

Hátradőlök a székben, hogy megszabaduljak tőle. Természetesen nem sikerül.

Még előrébb hajol, majd' ráfekszik az asztallapra, villámgyorsan lenyúl, és jó nagyot taszít a szék karfáján. Mivel a lábaimat magam alá húzva ülök, az esélytelenek nyugalmával teszek nagyjából két és fél kört. Ez a fél perc elég neki, hogy új környezetet varázsoljon körém, hogy egy éber álom világában végezzem.

Hatalmas teremben ülök a megszokott, macskakarmok szabdalta székemen. Ez a hely legalább kétszer akkora, mint az egész lakásunk, még sincs benne semmi, még egy normális fényforrás sem, és ahogy érzem, fűtés sem.

- Mindkettőt te tagadtad meg tőle - hallom kioktató hangját, őt azonban sehol se látom.

Csak szemeim forgatom erre, ezek szerint ez megint valami bennem lévő hely, bár a valóságban lenne ennyi telkem és ingatlanom!

Már megtanultam, addig úgyse szabadulok, míg nem teljesítem, amiért ideküldött; felállok, hogy körülnézzek.

Kezdetnek kis híján pofára esem, annyira elzsibbadtak lábaim. Aztán a láthatatlan tűk szurkálása miatt nyöszörögve megállapítom, összesen kétféle dolog van itt a fehér vagy szürke falakon kívül: valahol a plafon és a fal találkozásánál elrejtettek néhány sápadt fényt ontó lámpát, a falakat pedig meglehetősen rapszodikus elrendezésben képek díszítik. Pontosabb lenne képkereteket mondani, ugyanis egyiken se lehet kivenni, mit ábrázolna, egyáltalán ábrázolna-e valamit, leginkább olyan, mintha mindet fekete vagy más nagyon sötét árnyalatú textíliába csomagolták volna.

- Elfelejtetted őket - közli ismét csak láthatatlanul.

Elfelejtett képek csarnoka - nevezem el magamban a helyet, ám fogalmam sincs, mit kellene keresnem, hát elindulok körbe. Már egész közel van a terem vége, amikor észreveszem a meleg sárga fény négyszögét. Odasietek.

A kép nagyjából szemmagasságban van, és a keretek többségével ellentétben egyenesen áll, nem lehet nagyobb egy A4-es papírlapnál, és a messzebbről megpillantott lámpást kivéve az egész monokróm. A lámpás egy hosszú, világosszürke hajú lány kezében van, ez is a kép címe Lány lámpással, a kép mellett találom egy aranyozott fémtáblán. A lány hátán egy hangszertok, azt hiszem, gitáré. Fekete sziklák közt álldogál, szemben vele leomlott épületek romjai, köztük egy tó vagy csak egy hatalmas tócsa, itt-ott fekete kőzetcsipkék törik meg felszínét. Az égen a szürke középárnyalataival festett felhők.

Emlékszem erre a képre... Hirtelen valaki, sejtésem szerint a szellemlány, hátulról meglök és én a képben végzem, majdnem nekiesem a lánynak, de időben visszanyerem egyensúlyom.

Csend van, a lány nem mozdul. Nekem sincs kedvem megtörni ezt a mozdulatlan, néma világot. Különben sem szerettem ezt a képet, azt juttatta eszembe, mennyire felesleges is az, amit csinálok, mennyire felesleges a művészet is és sok minden más.

- Miért gondolod ezt? - kérdi a lány, halk, nagyon szép hangja van.

Persze, gondolatolvasó, mi más lenne? - gondolom rögvest.

- Miért te mást gondolsz? Tudsz mást gondolni, amikor itt állsz a pusztulás előtt?

- Furcsa ember vagy te - mindössze ennyit felel zaklatott kérdésemre.

Nem tudom mit mondhatnék. Mit kell magyarázni azon, hogy semmi értelme a lámpásnak vagy bármely üzenetnek, bármiféle szépségnek, ha közben nincs, aki látná, aki hallaná, vagy mert nem létezik vagy mert nincs rá ideje. Egy nyomorgónak vagy egy halálraítéltnek, egy haldoklónak ugyan mit adhatna? Ételre, biztonságra, gyógyszerre, és hasonlókra lenne szüksége. Egy pusztuló világnak olyan emberek kellenek, akik megmenthetik.

- Továbbra sem értem - hangja sajnálkozó. - Azért vagyok itt, hogy megnézzem, életben maradt-e valaki, úgy hiszem, a legkönnyebb, ha játszom valamit, arra reagálni fognak.

Idegesít ez a naivitás.

- És ha nem? Ha nincs senki? - faggatom ingerülten.

- Akkor nincs, ha nem, akkor nem tudok rajtuk segíteni - olyan higgadtan mondja ezt, legszívesebben megráznám és megkérdeném: van-e szíve?

Ehelyett azt kérdezem:

- Ha magad maradsz, mégis minek a gitár? Minek szól, ha senki se hallja?

Meg se rezzen, nem jön zavarba, nem tétovázik, rögtön rávágja:

- Én hallom. Ha nincs senki, akkor csak a saját életem teszem szebbé. És nem azért, mert nincs szívem, hanem mert tisztában vagyok vele, én ezt tudom, ez vagyok én, és mint mindenki más, én is csak önmagam kínálhatom fel, csak a saját utamat járhatom, amelynek egy pontján meghalok.