A második találkozásunk igazi meglepetés volt; egyáltalán nem számítottam rá, minek után a múltkorában úgy tűnt el, akár egy szellem vagy valamely látomás. Még ha meg is fordult volna a fejemben, egész biztosan nem ott és akkor várom.

Már lassan véget ért a tavasz, akkor voltam egyhetes szabadságon, hogy tudjak a fürdő felújításával foglalkozni, pontosabban otthon legyek, mert nem én raktam újra a csempét és cseréltem kádat. Aznap hozták ki a kádat és a csempét, amit még előző hétvégén vettem. A jövés-menésben aztán kilógott a macska, bár általában ilyenkor elbújik, és ritkán van kint, akkor is általában velem vagy a kifutójában. Többek közt azért, mert imád a szomszéd kertjébe átszökni, aki viszont nem rajong semmilyen állatért. Igaz, mostanáig nem jöttem rá, mi olyan van ott, ami a mi kertünkben nincs.

Mivelhogy sehol nem láttam a macskát, átmentem a szomszédhoz, csöngettem, de semmi válasz, így hátra mentem és a kerítésnél járkálva szólongattam a macskát.

Egyszer csak egész hátul, a virágzó bokrokban mozgásra lettem figyelmes, reméltem, hogy a macska az és nem bújt át a hátsó kerítésen, bár amilyen alacsony, szerintem simán át is ugorja. Hátsó telekszomszédunk ugyanis van is, meg nincs is, mint valami népmesei alak. Évente egyszer, valamikor nyáron jönnek csak ki abba a hatalmas, régi villába, amihez egy kisebb erdőnyi "kert" tartozik. Nincs ellenemre a vadregényes hangulat, de inkább nem botorkálnék végig ebben a csepegő esőben és borulatban más telkén.

A mozgolódás egyre intenzívebb lett, majd valami fehér ugrott ki a lilavirágok közül. Elsőre azt hittem, a macska, ám a fiú volt, ugyanabban a fura, de tetszetős jelmezben, amelyben a múltkor is láttam. Megállt előttem, hátratolta óriási kapucniját és egy fogsorbemutató mosollyal köszönt.

- Szia! - meg se várta, hogy kiheverjem az első sokkot, viszonozzam köszönését, már boldogan újságolta: - Képzeld, sikerült! Megvédtem! Igaz, nem egészen úgy, ahogy én gondoltam, hogy kellene... és már erősebb vagyok, sőt nemsokára felnövök!

Annyira lehengerelt ez az örömkitörés, nemhogy megszólalni nem tudtam, még eszembe se jutott semmi, pedig meg kellett volna kérdeznem, ki ő és akkor télen mégis hová lett olyan hirtelen... Azonban a szomszéd kerítés felől közénk repült egy kék, pöttyös labda, rögvest követte a szomszéd lányok hangja: Jaj, ne! Néni, visszaadná nekünk? Mondd, hogy légy szíves! - oktatta ki a másik.

- Persze, máris - feleltem és lehajoltam érte, mire felegyenesedtem, a fiú megint köddé vált.

Egy pillanatra ledermedtem, figyeltem, füleltem, de semmi nem mutatott arra, hogy még a közelben lenne.

Visszaadtam a lányoknak a labdát, megkérdeztem, hogyhogy itt vannak, nemrég csöngettem. Kiderült csak ők vannak otthon, és az anyjuk lelkükre kötötte, senkit ne engedjenek be - gyanúm szerint azzal együtt, hogy ne játsszanak kint ilyen időben, de én nem fogok önkéntes nevelésbe. A macskát nem látták. Kósza ötletként felmerült, megkérdem, látták-e a fiút, ám gyorsan elvetettem, valahogy nem vágytam még egy olyan tekintetre, amit a rendőrségen kaptam, amikor ők azt hitték, a közelben történt rablásról van infóm, én meg egy, a rendszerük szerint nem létező, legalábbis nem eltűnt gyerekről hadováltam.

Így aztán feladtam a dolgot, csak visszajön a macska, ha éhes lesz, úgy döntöttem, elég volt az ázásból, nem érzem szükségét, hogy magasabbra nőjek.

A teraszajtó előtt ismét lemerevedtem mégis, a macska ott ült előtte és fajához méltón, szemrehányón nézett rám, mintha csak azt mondaná: mi lesz már, beengedsz végre? Beengedtem, feltöröltem az egy-két mancsnyomot, amit maga után hagyott a nappaliban, és arra jutottam, két lehetőség van: nagyon kimerültem vagy megőrültem.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118375324393/