Újra úton ér az éjszaka. A where is my mind szól a Pixiestől. Tökéletesen passzol jelenlegi helyzetemhez, bár én azt nem tudom, hol vagyok. Nem az elmém, a fizikai valóm. Persze, nyilván a kocsiban, amivel x úton tartok B pont felé, immáron sokadjára. És mégis vakon tapogatózom, mégse ismerős valahogy a táj. Nem csoda, mivel mit se látok belőle.

Az autó lámpáinak fénye hősies rohamra indul újra és újra a köd ellen, s mindannyiszor elesik a csatában. A szürke, nyálkás szellemtömeg juszt se engedi át. Úgy fest, legyőzhetetlenek. Nem riadnak meg, viszont engem szeretnének elijeszteni. Kavargó tömegük minduntalan nekem ront, néhányuk apró cseppekké porlad a szélvédőn, de ők folytatják kamikáze akciójukat;én meg az utat. Patthelyzet.

Valamikor e furcsa időtlenségben megérzem az ő jelenlétét. Az anyósülésen ül, fordítva. Nem szólok, elvégre egy isten nyilván nem törődik olyan emberi csacskaságokkal, mint a biztonsági öv. Természetesen azt se firtatom, mi okból kell neki hátra felé nézni. Hallgat, de tudom, rögvest kiböki, miért jött.

- Mire emlékeztet ez téged? – kérdi.

Felsóhajtok. Egy újabb vizsgáztatás.

- Köd előttem, köd utánam – próbálok kibújni a feladatat alól.

Nem felel, nem reagál. Vezetek tovább, a ködlények nem tágítanak. Már elmúlt a kezdeti pánikom amiatt, hogy nem látok az orromon túl. Csak követni kell az utat és néhol a megfelelő irányba kanyarodni. Most a belőle áradó, égető sürgetéstől vagyok ideges. Követeli a válaszát, csendben, mozdulatlanul szuggerál. Nem sokáig bírom a nyomást.

- Az életre? – felelem/kérdem bizonytalanul.

- Helyes válasz.