Aznap is kiment egyik kedvenc helyére a sok közül. Nehezére esett már a séta, így jó néhány órába beletelt, hogy odaérjen. Lassan leült az ismerős fatönkre, mely emléke volt az egykori hatalmas platánnak.

Nézte a késő őszi tájat, a fakószürke fellegek alatt elterülő mezőt, melyen olykor végigsurran a hűvös, borzongató szél, zörgeti az elszáradt vadvirágok porhüvelyét, meghajlásra kényszeríti az elgyengült fűszálakat. A folyó mély, acélos, sötét hullámai mormolását hallgatta s a szemben emelkedő, csupasz fákkal betakart hegy még mélyebb csöndjét. Tekintete végigkövette egy mókus útvonalát a parton némán őrt álló fák alatt s között, mígnem rozsdavörös bundája beleveszett az ágak megannyi barna árnyalatába.

Nagy üggyel-bajjal felemelkedett és lesétált a folyóhoz. Minden lépésnél újabb szállal vonta körbe a nosztalgia. Oly sok formájában látta már e tájat, amiképp az is követte az ő életét. Látta magát festőnek álmodó énjét, látta festőnek készülni, számtalan képének tanúja volt.

Szíve megtelt szeretettel s vele együtt érkezett a halk léptű bánat szelleme, a félelem szele borzolta ősz tincseit, amint a folyóból reá néző tükörképébe feledkezett. Oly haloványak voltak vonásai, egyre élettelenebbek színei, hogy könnyek szöktek szemébe.

Ott térdelt a folyó menti lágy iszapban, s lassan felemelte fájó, göcsörtös jobb kezét. Festeni kezdett a táj láthatatlan vásznára, mintegy utolsó imaként neki ajándékozva maradék színeit.

A falujabeliek napokig kutattak utána, de nem lelték. Végül azzal zárták le a keresést, az asszony a folyóba veszett s az elsodorta. Tényként könyvelték el halálát, ám egy kérdés továbbra is foglalkoztatta őket: Hová tűntek el az utóbbi években látványosan halványuló színei?