(Az előző rész végén:

− Én szövetkeztem Torikuval és most hivatalosan téged kutatlak, hogy elvihesselek neki – Yume hallgat. – Személyesen akar végezni veled – fűzi hozzá Himaru.

− Értem – mondja végül a lány, és letolja az imént meglelt kart.)

A csapóajtó felől halk kattanás hallatszik. Yume csak annyira tolja fel, hogy körülnézhessen. Semmi és senki. A szürke cicakavicsokon vér sötétlik, arrébb kibelezett női holttest felett legyek keringenek.

’Tehát ide is elértek’ – gondolja csalódottan a lány, bár tudja, nincs mit csodálkozni rajta, Toriku tisztában van vele, hogy ez a szomszédos kis kereskedőváros fontos szövetségesük volt.  Megrázza fejét, hogy elűzze sötét gondolatait, koncentrálnia kell. Teljesen felnyitja az ajtót és felugrik.

− És nem hivatalosan? – érdeklődik, ám Himaru válasza helyett egy katona ordítását hallja az utca végéről.

− Hé, ti mit csináltok ott?

Az öt fickó egyike rögtön felismeri:

− Ez a Fuyunotsuki lánya!

Yume megdöbben, hogy még a kinézetét is ilyen jól ismerik, Toriku valószínűleg mindenkinek kiadta a leírását. Ezt a pillanatnyi zavart azonban csak én érzem.

A felénk rohanó katonák láttán Yume azonnal előveszi az övén függő, számomra beazonosíthatatlan tárgyat, egy kattintással furcsa fegyvert varázsol belőle, mely leginkább egy pisztoly és egy számszeríj gyermekének tűnik. Három katonát halálos pontossággal agyonlő, a negyediknek tőrt állít mellkasába. Az ötödik teljes dühével ráront, Yume előrántja a hátán függő kardot, félresiklik az őr elől jobbra, majd azonnal visszafordul és lesújt tarkójára. A fej még egy méternyit gurul, mielőtt megpihenne.

Yume közben már a negyedik katona felé sétál, hogy visszavegye tőrét. Himaru nagy sokára követi.

− Nem rozsdásodtál te be egy kicsit? – kérdi a lány.

Himaru lesüti szemét.

− Bocs, most nem vagyok túl jó formában – motyogja.

Yume már épp feláll áldozata mellől, amikor megpillant egy félig nyitott batyut, amiből pénz és ékszerek garmada mellett emberi belek és hajcsomók kandikálnak ki. Himaru érzékelve undorát megszólal:

− Keselyűk. Minden mészárlásuk helyszínén fosztogatnak és mivel az uralkodónk megrögzött mágiaimádó, emberi szerveket meg miegyebeket is gyűjtenek neki meg a jósainak.

Yume elfintorodik, már épp tenne is valami gúnyos megjegyzést, megint félbeszakítják. Ezúttal összecsapó pengék fémes hangja és férfiak káromkodása hangzik fel a közelből.

− Szerintem jobb, ha eltűnünk – vélekedik Himaru.

Yume egy ingerült és megvető „Tch” után ott hagyja és eliramodik a csatározás irányába.

Himaru körül járnak gondolatai. Igaz, hogy hat éve is van már, hogy utoljára látta, de ennyit változnának az emberek? Nem, ez… Azt nem hitte, hogy Himaru elárulta volna és nem csak látszólag dolgozna Torikunak, ám arra nem válaszolt, mi lenne a valódi célja. Aggasztotta őt a férfi viselkedése. Himaru, bár a mestere volt majd’ tíz évig, nem rendelkezett kiemelkedő képességekkel, mindenben olyan átlagos volt. Yume többek közt ezért is tanult sok más embertől, akit elé vetett a sors. Viszont az már átlagon aluli, hogy egy harcos semmit ne reagáljon, amikor öten rontanak rájuk. Az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogy himitsuhaként egyszerűen ott hagyná azokat, akik hallhatóan az életükért küzdenek. Alapszabály volt, hogy a klán tagjai kötelesek segíteni a bajbajutottakon, azt az esetet kivéve, ha a beavatkozás saját küldetésüket veszélyezteti. Jelenleg pedig még fogalma sincs mit is kellene tenni, hogy véget vessenek a kibomló őrületnek. Menjen a császári városba? Egyáltalán bejutna észrevétlen a palotába? És ha igen? Ha képes átjutni mindenkin és végezni Jaakuval, az elég lenne? Nem. Se trónörökös, se miniszterek, nem lenne, aki irányítson. Ráadásul a vezére elvesztése talán megtörné az új jūjunsenshi vezetőt, ha valóban csak egy báb, de a katonáit? Visszavonulnának, azok után, hogy megízlelhették a határok nélküli gyilkolás mámorító édesét? És ott van még Toriku és a klánja. Itt egyedül semmire sem megy…

Nincs ideje továbbgöngyölíteni gondolatai fonalát, néhány utcával arrébb meglátja a tíz katona által szorongatott két alakot, ám rögvest észreveszi a másik irányból érkező, mintegy húsz férfit is. Azonnal felrántja köpenye kapucniját és elrejti magát. Elsuhan a dulakodók mellett, a két ellenálló kezd felülkerekedni.

Közben újratárazza azt a furcsa fegyvert, amit az imént is használt. Érdekes, teljesen olyan, mint egy pisztoly tára csak ebben nyilak vannak, golyók helyett, így valamivel méretesebb.

Meglapul egy mélyebb kapualjban és elkezdi ritkítani gyanútlan áldozatait, akik nem értik, mi történik. A tíz nyíl másodpercek alatt elfogy, a húsz jūjunsenshiből már csak tizenegy van életben. Egyik lövése mellément és csak a katona arcát súrolta.

Villámsebesen újratölt, előhúzza kardját és mindkét fegyvert köpenye alá rejtve előront rejtekéből. A bosszúszomjas katonák előtt csak a két fáradt férfi alakja lebeg, így tágra nyílt szemmel fogadják, amikor a semmiből előtűnő penge kettészeli első társukat, a mögötte érkező pedig egyszerűen elvágódik, homlokából kicsi nyílvessző vége mered az ég felé. Mire felocsúdnak, az orv fegyverek eltűnnek.

A kilenc fickóból négy továbbrohan a felkészülten várakozó ellenállók felé, öten viszont egy helyben toporogva kémlelik környezetüket. Egyikük épp csak megpillantja a villanó pengét, már holtan rogy össze, nyakából élénkvörös vér spriccel. Társa az előbb látott kard felé vetődik, hogy leszúrja láthatatlan ellenfelét, ám Yume kecsesen eltáncol előle. Mire a zavarodott férfi újból meglátja a pengét, az már harmadik társuk fejét szeli le. A negyediknek torkán akad egy nyílvessző. A begőzölt pasas Yuméra vetné magát, ám elképedve látja, hogy a kard megpördül, és mivel már képtelen megállni, a lendülettől egyenest keresztülrohan rajta átdöfve tüdejét, és megakad hátul egyik bordájában. A lány nem tudja kirántani fegyverét és a férfi földre sodorja. Egy pillanatra benne akad a levegő, ahogy saját kardjának markolata gyomorszájon vágja. A félholt, vérhabos szájú pasas megragadja torkát, mire Yume nagy kínnal, de előhúzza tőrét és elvágja fojtogatója nyakát. Az előbugyogó vér őt is beteríti.

Himaru segít legörgetni róla a termetes hullát. Yume nagy nehezen talpra kecmereg, miután csillapította légszomját, hátraveti csuklyáját és épp Himaruhoz fordulna, hogy köszönetet mondjon és leteremtse, amiért csak most ért ide, amikor…

− Yume? – érkezik a kérdés az egyik ellenállótól, akiben a lány gyermekkori barátját, Kiyorut ismeri fel.

− Te meg mit keresel itt? – förmed rá Himaru.

A címzett vállat von, majd kurtán közli:

− Túlélek – tekintete sokkal inkább azt üzeni, ugyan neked mi közöd hozzá?

A két férfi tesztoszterontól fűtött, néma csatározását Yume kérdése töri meg:

− Honnan szedted össze ezt a kölyköt? – int a Kiyoru mellett álldogáló gyermekarcú, tejfölszőke, aranyzöld szemű illető felé, aki leplezetlen rajongással bámul rá.

− Csak úgy egymásba botlottunk itt – feleli morcosan Kiyoru. – Egyébként én is örülök neked – folytatja sértetten.

Yume elmosolyodik, széttárja karját és végignéz magán.

− Szívesen megölelnélek, de jelenleg több vér szárad rajtam, mint folyik az ereimben, szaglok, mint egy többnapos hulla, szóval tegyük át máskorra.

Kiyoru csak fejét ingatja nevetve:

− Te semmit sem változtál!

Yume válaszolna, ám az ismeretlen megelőzi, nagy szemeket meresztve újdonsült barátjára, izgatottan kérdezi:

− Te ismered őt? Ismersz egy himitsuhát?

Yume felvont szemöldökkel mered a sült bolondnak tetsző kölyökre, aki ráemeli rajongó tekintetét és boldogan közli:

− Mindig is közétek akartam tartozni, megtanulni mindent, amit ti tudtok.

Yume arca grimaszba rándul, majd figyelmen kívül hagyva a zakkant srácot, Kiyorura néz.

− Ideje lenne mennünk. A többit majd megbeszéljük, miután sikerül visszavedlenem emberré – azzal megfordul és a még mindig füstölgő Himarura szól: − Te meg, ha már szabadon tudsz járkálni, keríthetnél valami ennivalót. A shinyareni erdőben leszünk, a titkos találkahelyen, az van a legközelebb.

Himaru szó nélkül eltűnik. Yume pedig elindul délre az utcán. Kiyoru nem állja meg, hogy ne kérdezősködjön:

− Hogy értetted, hogy szabadon járkálhat? Miért nem a klán falujába megyünk?

− A klánnak vége. Én és Himaru vagyunk az utolsók. Engem Toriku személyesen akar kivégezni, csak azért vagyok még életben, mert ma érkeztem haza és az emberei nagyrésze már távozott a faluból. Himaru pedig azért, mert hivatalosan Toriku embere és rám vadászik – feleli érzelemmentes hangon Yume anélkül, hogy megállna vagy ránézne barátjára.

Kiyoru köpni-nyelni nem tud, elég sok részletét ismerte a császár terveinek, hiszen nemrég még az előző testőrségének tagja volt, illetve a főváros jūjunsenshije, de mióta Jaaku került hatalomra, bujkálni kényszerült, ha csak nem akart az új főnökének, a talpnyaló, bábként rángatható Ayatsuri Ningyónak engedelmeskedni. Érzem döbbenetét és még inkább Himaruban való kétkedését. Félti Yumét. Meglepődöm, hogy teleportálás nélkül hallom, látom gondolatait és érzem, amit ő, sőt… Hamarost megérzem a kölyök hitetlenkedését is, aki kissé sápadtan kérdi:

− Hogy ölhettek meg mindenkit?

Yumét felbosszantja ez a naiv kérdés, először egy ’Tch’-vel lerendezi a dolgot, ám nem tudja megállni, hogy ne válaszoljon, bármennyire is tisztában van vele, hogy megbántja a fiút.

− Egyszerű, mert emberek vagyunk mi is és nem holmi halhatatlan hősök a gyermekded legendáidból.

Kiyoru rászól:

− Tudom, hogy feszült vagy, de nem kellene ilyen durvának lenned…

Yume megfordul és szigorú tekintettel, határozott, ám halk hangon kijelenti:

− De igen! Ha himitsuha akar lenni, akkor először fel kell ébrednie, ez nem a mindig boldogan végződő, gyermeteg mesék világa. Ezen gondolkodj el, kölyök! – fejezi be a fiúra nézve, az szemeit lesütve bólint.

Zavarában halványan el is pirul, szégyelli magát, amiért ilyen gyerekesen viselkedett. Yume szavai elbizonytalanítják, nem tudja eldönteni, el akarja ijeszteni, visszautasítani vagy ez a dorgálás az első lépcső ahhoz, hogy tanítványává váljon?

Kiyoru, aki sokkal jobban ismeri a lányt, halványan elmosolyodik, tudja, Yume próbára fogja tenni a srácot. Tényleg semmit nem változott. Rideg, érzéketlen maszkja alatt emberi lény volt, aki törődött másokkal és olykor kitörő lobbanékonysága, mindent elsöprő haragja rendszerint azokra irányult, akik ártottak, vagy tetteikkel, vagy épp azok hiányával.

Yume már továbbindulna, amikor észreveszi a feléjük viharzó középkorú férfit, nyomában egy idősebb nő tipeg. A fickó igencsak dúltnak látszik, feltehetőleg nem barátkozni szeretne.

− Tűnjetek el innen! – üvölti olyan hangerővel, hogy nyakán kidagadnak az erek. – Már épp elég bajt okozott nekünk a csürhétek. Miattatok elvitték mindenem, holott nekem semmi közöm ehhez az egészhez…

− Nyugodjon le, uram, még a végén feldobja a pacskert, ha így belelovalja magát – veti oda Yume gúnyosan.

Egyre többen jelennek meg az ablakokban és az útszélen, úgy fest azokat életben hagyták, akiknek nem volt köze hozzájuk, és persze nem tanúsítottak ellenállást. Idegesek, félnek, tudják, ha a megérkező jūjunsenshik felfedezik társaik holttestét, netán őket érik itt, akkor nem kímélik többé a lakosokat sem. Ez mondjuk érthető, a lányt sokkal inkább az üvöltő férfihez hasonlók irritálják, túlságosan is jól ismeri ezeket, akiknek mindegy mi történik mással, amíg az ő érdekei nem sérülnek, ezért pedig bármit megtesznek és bárkit szolgálnak.

A hőbörgő hímnemű hamar felszívódik, s lassan a többiek is eltűnnek. Már alig-alig akad bámészkodó, amikor az öreg hölgy megragadja Yume kezét, szürkéskék szemei könnytől fátyolosak.

− Kisasszony, kérem, bocsásson meg a fiamnak – hangja halk és alázatos.

Yume nem érti, minek ez.

− Erre semmi szükség − próbál szabadulni, ám az asszony reszkető keze csak még erősebben kulcsolódik az övére.

− Kérem, kisasszony… − hangja elcsuklik, ráncokkal szabdalt arcán könnycsepp gördül le. – Kérem, mentsen meg minket!

Yume megtartja magának első gondolatát, miszerint ugyan mit tegyen ő egymaga, nem holmi nagy hatalmú varázsló vagy félisten, csak egy harcos, egy ember. Az udvariasság és az őszinteség közt egyensúlyozva felel:

− Minden tőlem telhetőt megteszek. Addig is üzenem a fiának, ha jót akarnak, temessék el a katonák hulláit valahol a város mellett és mélyen hallgassanak a történtekről.

Az asszony arca felderül, bólintással jelzi, hogy megértette és sarkon fordulva elballag.