Az előző rész végén: − Úgy tűnik, a reggeli elmarad, kölyök. Menj vissza és értesítsd Kiyorut és Himarut! Amilyen gyorsan lehet, jöjjenek, valószínűleg nemsokára támadást indítanak.

Hito elrebeg egy rendbent s már el is tűnik.

Yume visszalopakodik oda, ahonnan kihallgatták a wataridorikat, egész a tisztás széléig kúszik. Már csak a fiatal nő van ott, nagydarab társai arrébb zsörtölnek néhány szerzetessel és papnővel.

A hölgyemény húsz év körüli lehet, átlagos testmagasságú, dús keblű, széles csípőjű, gömbölyded idomú. Buggyos, sötétkék nadrágjához remekül illik gombokkal díszített, testéhez simuló, ametisztlila trikója. Lábán fekete, leginkább balerina cipellőre hajazó lábbeli, bár a fekete zokni miatt nehezen kivehetők körvonalai. Mindkét karján szokatlanul nagy, fekete, bőr csuklóvédő. Hasonló színű és anyagú övén három apró tasak, egy legyező és egy tőr függ jobb oldalt, bal oldalán egy kisebb bőrtáska és egy üvegcse, beletűzve egy erre a célra kialakított zsebecskébe. Magas homlokát részben elfedi aranyszőke frufruja, haja egészen rövid, szinte kisfiús. A fejére kötött ciklámen sállal kissé törökös benyomást kelt. Arca keskeny, vonásai lágyak, türkiz tekintete most a furcsa hang forrását kutatja.

A hangot egyébként Yume adta ki, hogy magára vonja figyelmét. A lány gyanakodva néz rá.

− El kell indulnotok, minél előbb. A túloldalt katonák gyülekeznek, a szerzeteseket akarják – suttogja Yume.

A leányzó bólint és elsétál társai felé.

Yume felhúzza csuklyáját és aktiválva köpenye képességét, láthatatlanul átsuhan a tisztáson. A másik oldalon hamar meglátja a készülődő katonákat, megdöbbenve méri fel számukat, legalább hetven marcona alak várja, hogy lecsaphasson.

Egy hatalmas, vén fa alsó ágainak egyikéről szemlélődik, majd késlekedés nélkül előveszi sajátos fegyverét. A tegnapról maradt nyolc nyílvesszőt hamar kilövi, halálos pontossággal, egy nyíl egy halott. A katonák meglepődve nyújtogatják nyakukat az ellenséget keresve.

Yume közben nyugodtan újratölt, azonban nyugalma nyomban elpárolog, ahogy felhangzik a papnők sikoltozása, hogy jaj, most mind meghalnak, itt vannak a katonák! Azoknak több se kell, megindulnak, ha már egyszer ilyen türelmetlenül várják őket.

Yume elnyomja magában a kitörni készülő káromkodások özönét, gondolatban ordít, ennyire nem lehet senki hülye, hogy lehet ilyen ostobán viselkedni. Feltörő haragját a katonákon tölti ki, újratöltött fegyverével még nyolcat elintéz, köszönhetően a felbolydulásnak két nyílvesszője mellémegy. Újratölt és kecsesen leugrik.

Alig éri lába a földet, egy későn érkező katona ledönti róla. Természetesen a férfi nem érti, mi történt, valószínűleg épp csak felfogja, hogy valamiben hasra esett, amikor az a valami lelöki magáról, majd egy nyilat ereszt homlokába.

Yume előrántja kardját és a tisztásra rohanó katonák után veti magát, s reméli, társai is ideérnek hamarosan. Újabb öt férfit küld vissza teremtőjéhez.

Éppen utolsó áldozatát szabadítja meg fejétől, amikor mögötte valaki elbődül, artikulálatlan üvöltésére Yume megpördül. Egy több mint két méteres, izomkolosszus mered rá kihívóan. Termetéből és meglehetőst rusnya, kopasz fejéből ítélve egy hegyi troll szülhette. A lány nem érti, hogy a fenébe láthatja a férfi, hisz még mindig rajta van a köpeny, már pedig hatalmas, égővörös íriszű szemei egyenest rá szegeződnek.

− Na, végre, hogy rám figyelsz – örvendezik, kivillantva mindahány romlott, rothadt fogát.

A lány nem viszonozza érzelmeit, helyette rálő mindjárt két nyilat is. Megrökönyödve látja, hogy az első lepattan a monstrum homlokáról, a másik ugyan célt ér és belefúródik a vaskos nyakba, ennek ellenére a szörnyszülött csak tovább vigyorog.

− Ez csikiz – közli bugyborékolva, ami feltehetőleg nevetés lenne és elindul a lány felé. Lépéseitől megremeg a föld.

Yume nem adja fel, első lövése mellkason találja ellenfelét, aki továbbnyomul. Másodszorra a szemét veszi célba, azonban a troll egyszerűen elhajol előle. Yume karddal támad rá, csapását karvédőjével hárítja az óriás, majd felemeli másik öklét és mielőtt lesújtana az apró nőre, ennyit mond:

− Toriku mester üdvözöl.

Yume félreugrik az óriás ökle elől, ám az alulról érkező következő ütést már sem elkerülni, sem hárítani nem tudja, a troll gyomorszájon vágja.

Mindeközben a tisztáson is ádáz küzdelem folyik, az ezzel járó csinnadratta minden kellékével: kiáltások, hörgések, sikolyok, összecsapó pengék fémes hangja, íjhúr pendülése.

Hito amikor visszaért a másik két férfival, úgy vélte jobb, ha biztonságos távolba marad, és erősségeit használja, minthogy kezdetleges kardforgatási tudományát vesse be. Amíg ő hol egyik, hol másik tisztásszéli faágáról ritkítja a katonákat nyilaival, addig Himaru és Kiyoru a forgatag közepébe veti magát.

Himaru egyik botja valójában egy trükkösen álcázott lándzsa, amivel egész ügyesen bánik, mindenesetre a tegnapi teljesítményénél minden jobb. Aktuális áldozata, akit az imént nyársalt fel, magáénak akarja a lándzsát és végül meg is szerzi, mivel az új ellenfelet kapott férfi inkább neki adja és előrántja a második botból kardját. A fegyvernek nincs keresztvasa és leginkább egy túlméretezett sniccerre hasonlít, csak a penge egybe van, hiányoznak róla azok a rovátkák, ahol le lehetne törni.

Miután némi küzdelem árán leszeli ellenfele fejét, szeme sarkából észleli Kiyorut, akit viszont igencsak lefoglalnak saját problémái. Szeretné tudni, hol van Yume, csakhogy érkezése nincs körbetekintgetni, minduntalan ráront valaki, most épp egyszerre hárman is.

Az első jelentkező felülről érkező csapása elől kilép oldalra, lebukik, és alulról gyomrába mártja kardját. Mialatt kirántja a félholtból pengéjét, másik kezében lévő katanájával blokkolja a második katona támadását, majd hasba rúgja, amitől a fickó hátratántorodik. A harmadik katona oldalról csapna le Kiyorura, ám a mellkasába fúródó nyílvessző gátat vet terveinek. Kiyoru gondolatban köszönetet mond Hitónak és a felbőszülten újra rárohanó második katonával foglalkozik. Bal kezében lévő pengéjével félreüti kardját, hogy súlypontját áthelyezve szívébe döfhesse másik fegyverét.

Épphogy végez, megpillant egy fiatal papnőt, aki egyszerűen leereszti a kezében tartott értékes kardot, holott ketten is kipécézik maguknak. Egyikük egyszer csak minden ok nélkül elvágódik és ott is marad. A másikat a zuhanó repülésben érkező Yume teríti le.

Kiyoru még időben odaér, hogy egyetlen vágással elintézze azt a katonát, aki a fájdalmasan talpra vergődő Yume alól kiszabadulva rögtön rá is vetné magát.

− Jól vagy? – kérdi a lánytól aggódva.

− Nem látod? Repdesek az örömtől – morogja válaszként Yume, akiről repülés közben leesett csuklyája, így rögvest ketten is lerohanják azon versengve, melyikük fogja elhurcolni Toriku mesternek.

Amíg ők egymást lökdösve folytatják verbális harcukat, a lány visszakaparintja elejtett fegyverét és beléjük ereszt egy-egy nyílvesszőt. Az egyik jelölt azonnal kiesik, a másik sérült karjáért esküdik bosszút, őt Kiyoru hallgattatja el. A harcias pasas nyakából nagy sugárban spriccelő vér beteríti a nehezen mozgó Yumét, aki gyilkos szemekkel veri meg megmentőjét.

Ekkor megremeg a föld, és megpillantják a feléjük tartó, felbőszült ogrét.

− Nem illik lelépni játék közben, kisasszony! – bömböli olyan hangosan, hogy a tisztáson maradt néhány katona is reszketni kezd félelmében.

− Nem elég, hogy egy troll szülte, még fejre is ejtették – vonja le következtetéseit Yume, aki a legkevésbé sem szeretne játszani őkelmével.

Az óriás méretű fajzat rendületlenül közelít, majd hirtelen felkiált, hátranyúl és lehajítja magáról a wataridori nőt, aki orvul nyakába mélyesztette tőrét. Azonnal kap egy nyílvesszőt Hitotól is a jobb szemébe. Újabb ordítás után a troll durcásan közli:

− Nem veletek játszom.

Megállíthatatlanul közeledik, bár léptei igencsak lelassulnak.

Yume nekiiramodik, két kézre markolja kardját, felugrik és lesújt a kolosszus fejére, amely kettéhasad, mint egy görögdinnye. A lány észveszejtő fájdalmat érez hasában, legszívesebben összegörnyedne magzatpózba és lefeküdne aludni, ám előtte kénytelen megemberelni magát, hogy arrébb vonszolja a sokkosan álldogáló papnőt az imbolygó óriás test útjából. A nőszemély simán tűri, hogy elráncigálja, egész addig, míg a lezuhanó, kisebb földrengést okozó testről arcára, kezére nem fröccsen némi vér. Ez végre valami reakciót csal elő belőle, sikítani kezd, méghozzá magas cén. Yume ösztönösen füléhez kapja kezeit és felnyög:

− Anyám borogass!

Amilyen váratlanul elkezdte, olyan hirtelen abba is hagyja idegtépő tevékenységét. Odaszalad az egyik még nyöszörgő testhez és ismét felsikolt.

− Nem! Gyorsan szerezzetek orvost! – kiált rájuk fülsértő hangon.

− Teljesen felesleges – jelenti ki egykedvűen a wataridori lány és leül a hullákkal tarkított fűbe.

A papnő pillantásra sem méltatja, továbbra is Yumét és Kiyorut bombázza őrült tekintetével.

− Hívjatok gyógyítót! Nem halhat meg, ő a főpap! – rikácsolja. – Nem halljátok! Csináljatok már valamit!

Yume keze hatalmasat csattan hamvas kis arcán. Nem törődve a kisasszony felháborodott arckifejezésével erélyesen rászól:

− Elég a hisztiből! Már meghalt.

A papnő lehajtja fejét, keze ökölbe szorul, válla rázkódik, aztán felpattan és megpróbálja megsebesíteni Yumét a végig jobbjában szorongatott kardjával.

− Te mégis kinek képzeled magad?! – süvölti.

Yume egy egyszerű mozdulattal hárítja a támadást és higgadtan, ajkát lebiggyesztve felel:

− Senkinek. Nem szeretek képzelődni.

A fiatal papnő leereszti kardját, kihúzza magát, felsőbbrendűsége teljes tudatában néz le a nála alacsonyabb nőre.

− Látom, fogalmad sincs, kivel beszélsz – hangjából csak úgy süt a megvetés.

Yume végigfuttatja tekintetét sznob kisasszonyon. Tipikus modell alkat, ez jut róla rögtön eszembe, magas, a narancs-lila kimonóján át is hallani, hogy zörögnek a csontjai. Hosszú, hullámos, mélyvörös haja a tarkóján laza copfba kötve egy selyem szalaggal, néhány elszabadult tincs arca körül lengedez, mely olyan, mint egy porcelán babáé, és körülbelül annyi egyediség rejlik benne, mint egy kínai tömeggyártott szériában. Persze ettől függetlenül mindene tökéletes, már-már zavaróan szimmetrikus és kifinomult, ajka, orra, bőre. Szemei smaragdzölden ragyognak. A tipikus papnő viselet mellett furcsán hat az övbe tűzött puccos, túldíszített kardhüvely. Ebbe a kecses, hosszú, vékony ujjú kézbe pedig egyértelműen nem való kard. Nem a kéz milyensége zárja ezt ki, hanem a leányzó eddig látott megmozdulásai és egész lénye.

− Erre ráhibáztál, Higashino… – mondja szokásos félmosolyával Yume.

− Ame – segíti ki a megdöbbent lány; arcára van írva a kérdés, honnan ismeri őt ez a nőszemély.

− Ó, nincs ebben semmi boszorkányság – nyugtatja meg Yume. – Csupán a bátyád mesélt rólad.

− Csak volt a bátyám – javítja ki zordan Ame.

Engem elgondolkodtat ez a definíció, egész tetszik az ötlet. Végül is, ha van exférj meg exfeleség, miért ne lehetne extestvér, exanyu, exapu? Most nyilván nem arról beszélek, hogy mindenki azonnal váljon el családjától, de hát mindannyian tudjuk, vannak olyan emberek, akikkel összeköthet vér, dns, akármi, akkor is képtelenség velük élni, sőt nemegyszer olyan sérüléseket okoznak, olyan embertelenek, amivel nemhogy együtt élni, soha többé találkozni sem kívánunk.

− Te mégis honnan ismered őt? – kérdez vissza a papnő.

− Fogalmazzunk úgy, ő az első saját tanítványom.

Ame felvonja szemöldökét.

− Remek már megint talált valakit, aki már ahhoz is elég lecsúszott, hogy kirakják egy mocskos gyilkosokból álló, aljas trükköket használó klánból – gúnyolódik.

Yume nagy ívben tojik rá, nem úgy Hito, aki most előmerészkedik és leteremti húgát.

− Nem beszélhetsz így vele. Ő a vezér lánya, Fuyunotsuki Yume.

A lány nevetve inti le a harcias kis kakast.

− Nyugalom, kölyök. Nem kell ekkora balhét csinálni egy véleményből, főleg nem olyanéból, aki cseppet sem érdekel.

Ame elsápadva tátog, úgy fest, most vérig sértették, ám hamar kiderül, hogy egészen mástól kukult meg, amikor arca egész kivirul és boldogan csapja össze tenyerét.

− Te vagy a Télihold! – visítja egyébként is idegborzoló hangján.

Kiyoru a fejét ingatja, tudja, mi következik. Yume kezdi unni a fülbántalmazást.

− Igen, ezt jelenti a nevem.

− Nem érted. A jóslat szerint te fogsz megmenti minket és a Szent lényeket. Várj!

Ezzel a tudathasadtnak rémlő, ezúttal fellelkesült papnő elkezd a halott főpap zsebében kutakodni.

Yume csak bámul rá, mint egy hülyére, aki most szabadult el a bolondok házából. Ráébred, volt kitől örökölnie/tanulnia az ostobaságot.

− A logikád, következetességed és ép eszed, akár a nagyapádé – morogja helyette az elképedt Hito.

Húga egyértelműen dilinyós, először elküldi Yumét a fenébe, sőt rátámad, most meg úgy kezeli, mint a világmegmentőjét csak azért, mert megtudta a nevét. Kezd rájönni, mi is a baja Yumének az ő rajongásával.

Ame a szelektív hallást is kifejlesztette magában, ugyanis rá se bagózik extestvérére, diadalittasan emeli levegőbe a meglelt pergamencafatot, amiről hivatalos hangon, mint valami császári kiáltványt, felolvas egy mondatot.

− Amikor leszáll a sötétség, Télihold és hét társa óvja meg a Tenshitókat, megmentve ezzel a pusztuló birodalmat.

Himaru kivételével mindahányan kétkedve merednek a papnőre. Yume felsóhajt.

− A sötétség már alászállt annak az agyára, aki ezt kitalálta meg a tiedre, aki ezt feltétel nélkül elhiszed – vélekedik. – Láthatóan fel sem merül benned, mennyi ostobaságot sikerült egyetlen mondatba sűríteni. Kezdjük ott, hogy apám is lehet a Télihold, persze most már nem, mivel ki tudja miért, szép kényelmesen elüldögélt, amíg ki nem nyírták az egész klánnal együtt. Azt mondod, nyolc ember. Néztél te mostanában körbe? Vagy valóban olyan elmeroggyant vagy, hogy látsz bármi realitást abban, hogy nyolc ember képes győzedelmeskedni több ezer, tízezer elszabadult, vérszomjas gyilkos felett? És még itt vannak ezek a Tenshitók is. Tegyük fel, léteznek. Ha olyan hatalmasak, mi búbánatért nem védik meg magukat? Ha meg is védjük őket, attól hirtelenjében eltűnik Jaaku és az egész sleppje? Netán pálforduláson mennek keresztül s ártatlan báránykák lesznek? Nem, elárulom, hogy az égvilágon semmi nem fog változni, csak az emberek pusztulnak el közben.

Ame dühösen felcsattan, újabb hallószerv károsodást okozva:

− Ne merészelj ilyeneket mondani! Ezt a jóslatot már generációkkal ezelőtt leírták…

Himaru, aki eddig türelmesen várt, most elérkezettnek látja az időt, hogy ő is előrukkoljon saját verziójával, így félbeszakítja a papnőt.

− Yume, egy kicsit tedd félre a saját okoskodásodat! Olvasd el ezt! – nyújtja át azt a tekercset, amihez már Kiyorunak is volt szerencséje.

A lány unottan végigfutja.

− Csodás, most már gombamód szaporodnak is – fintorog a viseltes pergamenre, aztán összeállnak a kirakós darabjai fejében és hitetlenkedve néz egykori mesterére.

− Azt ne mondd, hogy e miatt a fecni miatt nem tett semmit Shingen!

Sajnos Himaru csak bólint, méghozzá úgy, mint akit egyáltalán nem zavar e tény.

− Atyaég! Senki nem volt, aki lekeverjen neki két maflást, hogy felébredjen?

A kérdés költői, Yume pontosan tudja a választ. Valószínűleg a nagy többségnek fogalma sem volt a jóslatról. Shingen pedig mindig is tudta, hogyan kell az önállóan gondolkodók szűrét diplomatikusan kitenni a klánból, amelynek fénykorában ilyesmi elő sem fordulhatott volna; hisz épp az volt a céljuk, hogy minden egyes ember felébredjen, vállalja a felelősséget és saját döntéseket hozzon meg. Csakhogy Shingen és elődje előbbre tartotta a tekintély hamis glóriáját, és legkevésbé sem ismerték a különbséget a szükség esetén szigorú vezető és a zsarnok között. Nekik pontosan az volt az érdekük, hogy ne legyenek körülöttük olyan emberek, akik féket vethetnének elszabadult vezetőikre.

Yume fejét ingatja és nyersen közli:

− Mindig is tudtam, hogy nem vagy egy zseni, Himaru, de hogy himitsuhaként olyan tervet támogass, mely egy ki tudja, mikor élt szerencsétlen hagymázos képzelgéseire alapul… Szánalmas. Most szólok, hogy rám ne számítsatok, amíg ki nem gyógyultatok ebből a hülyeségből – ezzel egyszerűen ott hagyja őket.