Az előző rész végéről: Hirtelen, mintha egy dobozt borítanának rám, foglyul ejt a sötétség, mely folyamatosan tágul. Már-már elveszek benne, amikor érzem, valaki vagy valami megragad a tarkómnál és fölemel. Visz, mint anyamacska rakoncátlan, elkóborolt kölykét, végül letesz.

Úgy bontakozik ki előttem a tér képe, akár egy láthatatlan kéz által gyorsan felskiccelt, majd részletezett rajz. A körülbelül futballpálya méretű tér köveit eltakarja a kivégzésre összegyűlt tömeg. Az embertenger közepén katonák sorfala által nyitott folyosó vezet a rögtönzött tákolmányon várakozó két hóhérhoz.

Jómagam a vesztőhely fölött magasodó, többszintes japán épület első tetőjén lebegek. Közvetlen mellettem érzem Yume jelenlétét. Ahogy őt, úgy a többieket se látom, ám amikor elmémet kiterjesztve letapogatom a környéket, meglelem mindhármukat.

Himaru és Hana közvetlen a katonák mögött áll készenlétben, egyikük az egyik, másikuk a másik oldalon. Hito a velem szemben lévő, európai épület második emeletének egyik ablakánál áll lesben. A fogadós is jelen van, a vesztőhely nyugati oldalánál vár. Méretes köpönyege alatt Yoi és Kaze fegyvereit rejtegeti, zsebre dugott jobb kezében egy Hana által eltulajdonított kulcs, mely a bilincseket nyitja. Mit mondjak, alaposan felkészültek.

Távolabb nyújtózva azt is megtudom, hogy Nobuyáék már a déli kapunál csatáznak. Bár kíváncsi lennék, hogyan is állnak ott a dolgok, a téren hirtelen felerősödő moraj visszaránt.

Hamarosan megpillantom a két foglyot, akiket két marcona alak vezet láncon. Egyikük olyan mogorva arckifejezéssel, mint a kamasz, akit kizavartak a hidegbe kutyát sétáltatni. Másikukon önnön fontosságának és a parancsot kiadó hatalom imádatának keveréke ragyog. Az egyetlen hatalmas organizmussá fejlődött sokaság nyakát nyújtogatja, hogy lásson is valamit a katonáktól. Ingerült szitkozódásokat, köpködéseket zúdítanak a két rabra.

Shikashi Yoi nem lehet magasabb 160 centinél. Apró termetének ellenére méltóságot sugároz még ebben a megalázó helyzetben is. Nem hajlandó fejet hajtani, mereven és kihívóan bámul előre, már megannyiszor nézett farkasszemet a halállal. Egyáltalán nem zaklatta fel, hogy nagy valószínűséggel ez az utolsó alkalom. Nem érdekli a tömeg, talán nem is jut el hozzá, mit skandálnak, szemmel láthatóan minden szitok lepattan róla.

Meg kell hagyni, nemcsak erős, csodaszép asszony is. Bőre csokoládébarna, dús haja lapockáját éri, sárkányvérvörös hullámokban omlik rá, szemei barnáját egy csöppnyi vörös teszi árnyaltabbá. Mesés barackszín ruhája cafatokban lóg rajta, lába mezítelen. Érzem a minden lépésnél belé nyilalló fájdalmat, mégsem látszik rajta ennek nyoma sem.

Annál beszédesebb a jó 10-15 centivel magasabb fia, Umino Kaze arca és teste. Szintén csokoládébarna arcbőrén mély lila zúzódások, egyik szeme bedagadva, szemöldöke és szája is felrepedve. Szó se róla, szépen elintézték, amikor… Amikor megpróbálta megvédeni anyját a kiéhezett katonáktól, ám nem sikerült… Megfeszülök és az elutasított emlék visszapattan valahová, talán a múltba, talán a tudatalattim mocsarába, meglehet mindkettőbe. A lényeg, hogy ismét a jelent látom.

Kaze folyamatosan fészkelődik, kitörne, csakhogy a bilincsek miatt többre nem futja. Épen maradt ametisztlila szemében a végsőkig ellenállás tüze lobog. Őt is meggyalázták, az egykor Kiyoruéhoz hasonló harcos copfját lenyesték, mélyvörös tincseinek maradéka csomóban meredezik az ég felé, enyhén hullámos frufruja – mintegy kontrasztként – lágyan keretezi homlokát. A lábbeli hiányától eltekintve ruházata ép, kimonója ónixfekete. A szíve fölött és hátán Satsuya városának jelképe, a jin-jangként egymást kiegészítő főnixmadár és sárkány.

Mintha egy üvegbúrát borítanának érzékeimre, mely átalakítja a valóságot. A tömeg ordítása nem több halk mormolásnál, melybe belehasít a két fogoly lépteinek hangos dobbanása. A levegő hangos surrogása, ahogy az orr beszippantja, majd a kilégzés sóhaja harsan. Hana előpattintja mérgezett tőrét, Himaru keze ráfeszül kardjára, Hito megfeszíti íját. Adrenalin vágtázik végig érrendszerükön. Yume elrugaszkodik a tetőről, a hirtelen mozgás hatására köpenye elmosódott, füstös foltként villan fel s tűnik el.

Mennykőként ütnek át a szertartás gyűlöletgőzös fátylán. Pillanatok alatt kipattan a káosz bimbója, kibomló szirmai beterítik az egész teret. Üvegbúrám csörömpölve összetörik és elborít a pokoli ricsaj, szemem vagy még inkább agyam képtelen lépést tartani az eseményekkel.

Minden összekeveredik. Lehulló eső a kiontott vérrel, mely ki tudja, ki(k)től származik, menekülő civil rémülete a meglepett katona haragjával, testek meleg húsa a fegyverek hideg fémjével, hősiesség az esztelen pusztítással, élet a halállal, metafizika a valósággal, jó a rosszal.

Megbecsülni sem tudom mennyi idő elteltével, Yuméék kicsiny csoportja egymásra talál és az áramlatok össze-visszakavargásában előrenyomul, majd kiszakad a káosz szövetéből, immáron lóháton.

Hana próbálja nyeregben tartani a sérült, ájulás szélén egyensúlyozó Himarut. Kaze és Yoi még nem igazán ocsúdtak fel a halál torkából való megmenekülés álomszerű élményéből, így Hitóra és Yumére marad az utánuk eredő és az előttük tébláboló katonák likvidálása; mesteri munkamegosztásban, professzionális pontossággal teszik ezt. Yume intézi az előttük, netán mellettük feltűnő akadályokat, mögötte Hito szinte természetellenesen kifacsarodott felsőtesttel gondoskodik üldözőikről, dobónyíllal, tőrrel jutalmazva a kitartó utánuk loholást.

Hamarosan elérik a déli kapu környékén elterülő csatateret, a hullákkal körülvett, harcoló embercsomók kavalkádját. Rendezőm ismételten lassítást kér, rögvest veszít az összes szereplő sebességéből. Már-már romantikus jelenetként nézem végig, ahogy Yume megpillantja a szorult helyzetben lévő Itō Nobuyát, nyila rögvest kisegíti a pácban lévőt, ellenfele torkán akad. A megmentett, csapzott, piszkos és vérrel pöttyözött férfi arca felderül, rövid tisztelgésfélével köszöni meg a lány segítségét, majd utána ordít:

− Találkozunk még, parancsnok!

− Úgy legyen – motyogja Yume.

Arca s kedve nyomban elkomorul, ahogy elkapja Kaze dühös pillantását.

A versenyfutás folytatódik, az idővel, a katonákkal. Nem nyugodhatnak akkor sem, mikor végre elhagyják Shinyaren városát a nyugati kapun át. Amint beérnek az erdőbe, lovaikat szélnek eresztik. Yume vezetésével, némán, a lehető legkevesebb nyomot hagyva egy újabb rejtekhelyre jutnak.