Magzatpózban fekszem. Az első inger, ami átbújik álmom határán, tűzsercegés, valami olajos szag, kellemes meleg, lehunyt szemhéjam vörös izzása, mely éberségemmel arányosan narancsos árnyalatúvá szelídül. Emberi hangok morajlását hallom, nem érteni, mit mondanak.

Ébredés után, ahogy a fáklyákkal megvilágított folyosón lebegek, úgy érzem magam, mint egy ostoba siheder, aki most készül valami titkos szekta beavatására. Képzetemet csak erősíti a hatalmas teremben összegyűlt narancs-lila kimonós tömeg, leborotvált fejű férfiak és hosszú, fonott copfos nők, százan, százötvenen lehetnek.

Mind a terem végén lévő emelvényen álló angyalszárnyas női szobor felé tekintenek, ám ezúttal nem valamiféle áhítatba merülve. Figyelmük tárgya a talapzaton álldogáló, üldögélő emberek kicsiny csoportja.

Elég egy pillantást vetnem rájuk, hogy minden kitisztuljon.

− Ahogy azt az előbb már mondtam, a katonák ide fognak jönni – Yume határozott hangja betölti az egész termet. − Sem a bezárkózásuk, sem a szentlényeik nem fognak védelmet nyújtani.

Ame ingerülten felmorran a szkeptikus arccal, mellkasa előtt összefont karral várakozó Kaze mellett. Yume eltökélt, nem vesz róla tudomást.

− Három választásuk van: Elindulnak a nagyvilágba, abban a reményben, hogy sikerül elmenekülniük süllyedő hajónkról. Ez esetben javaslom, a hegyvidéken át keressenek egy kikötőt, több közülük még mindig biztonságos lehet. Elmenekülhetnek, hogy megpróbáljanak néhány üzenetet célba juttatni szövetségeseimnek. Vagy itt maradhatnak és harcolhatnak. Tartsák addig magukat, amíg csak lehetséges! Ezzel időt nyernek nekünk, és reményt a győzelemre.

− De hát ez öngyilkosság! – kiáltja Ame, hangjának sipító magas céje még a füstölő szállongó kékesszürke csíkjait is megdermeszti.

Yume továbbra is ignorálja.

− Bármelyik megoldás az, ez így van. A döntés a maguké.

Aztán a fiatal papnőhöz fordul és halkabban közli:

− A küldetésteljesítés nem tündérmese.

Kaze ametiszt szeme felszikrázik.

− Ez lenne a te híres tudásod? Ártatlanokat halálba küldeni?

Yume válaszra sem méltatja, helyette az unottan ücsörgő Hana inti le:

− Ne nyavalyogj! Mind meghalunk úgyis.

− Bezony! A születés meghívó a Halálhoz – rikkantja a mellette vedelő Kaiga s jót nevet szellemességén.

Yume elereszt egy gúnyos Tch-t. Nem bírja a férfit és nem bízik benne, bár legalább nem hisztizik, hogy romantikus, hősies elképzelései nem fedik a vérrel festett valóságot. Nyilván, hisz nincsenek ilyenek, az ő elméjét a bor, a nők és a harc töltötték be.

− Kell lennie más megoldásnak! – erősködik Kaze. – Miért nem menekítjük ki őket?

− Gondolkozz egy kicsit! Több mint száz embert? – próbálja jobb belátásra bírni Hito.

− Élelem, idő és megfelelő haderő híján – sorolja komoran Kiyoru.

− Nincs más megoldás, jobb, ha beletörődsz – jelenti ki ridegen Yume.

Kaze keze ökölbe szorul, bal keze a kard markolatára simul, ám Yoi megállítja, elhallgattatni azonban nem tudja.

− Nem szégyelled magad? – köpi a szavakat a lányra, a vezetőjükre, aki nem több egy kegyetlen gyilkosnál.

− Azzal nem sokra megyünk – hangzik a szenvtelen válasz.

Végszóra súlyos, sötétkék bársonyfüggöny ereszkedik rám. Mire kijutok puha, fojtogató melegéből egy teljesen más tájon találom magam.

Köröttem Yume és csapata. Köröttük egy rakás szőrös, tagbaszakadt hegyi ember. Ruhájuk fekete, némelyiken fakószürke. Egyenköpenyük prémes gallérjából ezüst farkasfej vicsorít elő. Fegyverük ránk szegezve. Yume int társainak, tegyék el sebtében előkapott gyilokszerszámaikat.

A komor társaság utat nyit s elénk lép (inkább botladozik) egy köpcös törpe, csillogó páncél borítja mindenét. Nagy hangon parancsot oszt:

− Fogjátok el őket!

Nyája rögvest ugrik. Yuméék kezén súlyos bilincs kattan, a lány mégsem áll ellen.

A menet elindul a zord mezőn át a még zordabb kapu felé. A táj hegyvidéki Mordor, tűz helyett jéggel. Komor, rideg, barátságtalan minden. A kietlenség határán borzasztó építmény. Hiába a sok építészeti remeklés, a végeredmény akkor is ijesztő, fenyegető.

A kapun túl sem vár szebb látvány ránk. Kő és kő mindenütt, fekete vagy szürke, ráadásul minden egyforma, épület, ember. Szerencsétlen egy flótás lehetett, aki ezt megálmodta. Az egyetlen érdekesség a labirintuselrendezés. Ember legyen a talpán, aki itt meg is talál valamit! Teljesen összezavarodom és elszédülök, mire megállunk a vár előtt.

A köpcös kurtán odavakkantja néhány bárányának:

− Tömlöcbe velük!

Yume megelégeli a törpe gorombaságát és elsiető alakja után kiált:

− Meg se kérded, kik vagyunk?

A kérdezett vissza se néz.

− Nem érdekel.

− Az uradat viszont érdekelné, hogy Fuyunotsuki Yume van itt – folytatja a lány.

Köpcöske megpördül, morcos arccal ordítja vissza:

− Az úrnak van más problémája is, mint holmi nőcskéket fogadni!

− Ennyit a tervedről! – szól megvetően Ame.

− Mégse olyan bűverejű a neved? – gúnyolódik Kaze.

Yoi szívesen bokán rúgná szemtelen fiát, de éppen a cellájuk felé tuszkolják őket.

Yume figyelmen kívül hagyva a kárörvendő párost, a mellette botladozó Hitóhoz fordul:

− Most láthatod, kölyök, mit jelent valójában himitsuhának lenni. Az a kis görcs csak azért juthatott ilyen magas rangra, mert elődjét megöltem. Tavaly kért fel Nishiyama, hogy nézzek utána, melyik embere állhat annak a csoportnak az élén, akik ellene szervezkednek. Szomorú és sablonos ügy volt, egykori várkapitánya és tisztjeinek egy része nagyobb hatalomra vágyott. Ez a törpe meg mit se tud szerencséje valódi okáról.

Hito nem felel, csak csüggedten bólint.

− Az árnyék sosem ragyoghat. Micsoda tragédia! – ripacskodik Kaiga. Az őt körbelengő alkoholfelhőtől a katonák is rosszul lesznek.

Fél órát didergünk a mocskos cellában. Bár a hűvös levegő kaparja torkunkat, mindenki inkább a száján keresztül jut levegőhöz, annyira büdös van. Szenvedés és halál bűze, ami a falakba ivódott.

Aztán visszatér az egyik katona, én ugyan nem tudnám megmondani, melyik a sok közül, ám Yume régi ismerősként üdvözli.

− Sikerült beszélnem Nishiyamával, természetesen fogad titeket – mély dörmögése betölti a cellát, a kulcs zörgését és a rács nyikordulását is háttérbe szorítja.

Yume köszönetet mond.

Hallgatagon követjük vezetőnket a várba, ami belülről se szebb. Ha ismerték is valaha errefelé az életkedvet, mára már egész biztosan kiköltözött. Hiába a szobrok, festmények, bársonyfüggönyök. Némi melegséget kölcsönöznek ugyan a helynek, de derűt keresni hiábavalóság lenne.

Ehhez képest már-már bántó fénysugárként ragyog fel előttünk a Yume elé siető alak mosolya.

− Drága Yume! Örülök, hogy viszontláthatlak – keblére öleli a lányt, akinek alakja eltörpül a két méter magas, izmos férfi mellett.

Pompás és kevésbé sötét öltözéke kétséget sem hagy kiléte felől. Csillogó fekete haja vállát söpri. Dús szemöldökét és több napos borostáját már behintette az idő pora. Homloka barázdált, vonásai erőteljesek, mégis első pillantásra látszik, hogy nem e vidéken nőtt fel.

− Attól tartok, elnézést kell kérnem a rideg fogadtatás miatt. Kérlek, nézzétek el nekünk, nehéz időket élünk.

− Éppen erről szerettem volna veled beszélni – kap az alkalmon Yume, ám Nishiyama leinti.

− Üres gyomorra nem politizálunk. Előbb talán ebédeljünk!

Boldogan fogadják az ajánlatot. Az egyhetes út alatt elég kevés alkalmuk adódott az élelmezéssel foglalkozni.

Egy ebédet talán mindenki el tud képzelni, szóval nem részletezném. Nishiyama kedélyesen elcseverészett két falat közt, ám fontos témákat nem érintett.

Azokra később a könyvtárban kerül sor. Bár mindenki jelen van a kis csapatból, csupán Yume beszél, méghozzá egyenrangú partnerként azzal az emberrel, aki elég erős volt ahhoz, hogy az egész nyugati hegyvidéket uralja, akinek a legkeményebb törzsek vezetői is fejet hajtottak.

Bár ez elsőre talán nem látszik rajta, de e kedves álarc mögött egy igazi farkas rejtőzik, egy alfa – gondolja Yoi, akinek Satsuya mellett volt alkalma jobban megismerni a „nyugati hegyvidék királyát”.

Miután Nishiyama beszámol arról, amit megtudott, Yume kiegészíti azt, majd meghúzza a határt:

− A terveinkbe azonban csak akkor avatlak be, ha hajlandó vagy szövetségre lépni velünk.

− Van nekünk egy bolond császárnál nagyobb gondunk is – szakítja félbe a megbeszélést Nishiyama neje, aki épp a teát szolgálja fel.

Igazi Brünhilda-alkat, ám a lányt nem rettenti el.

− Az hamar eltörpül majd amellett, amikor idejön a császár serege – feleli hidegen Yume. – Már pedig ide is eljönnek, ezt a férje is pontosan tudja.

Azúrkék tekintetét Nishiyamára emeli. A sötétzöld szempár hideg villanása elárulja tulajdonosa szándékát.

− Valamit valamiért – mondja ki helyette Yume. – És mégis mi lenne az a gond?

− Sajnálatos eset. Három napja nyoma veszett lányunknak, aki épp látogatóba indult hozzánk.

Yume felvonja szemöldökét.

− És? – firtatja, mikor nem érkezik folytatás.

Nishiyama felsóhajt.

− Tudod, milyen babonásak errefelé a népek…

Igen, Yume pontosan tudja. Ezeket a jómadarakat Amével kellene összekötni. Ahogy azt is tudja, ezek szerint a lány nyomai egy úgynevezett tiltott helyre vezetnek, vagy annak környékén tűntek el. Ezért csak annyit kérdez:

− Hol?

− Az Ördög-katlanban.

Mind meglepődnek, amikor a lány ajka szokásos féloldalas mosolyát ölti magára.

− Rendben.

− Ha épségben visszahozod, tiéd minden erőnk – ígéri Nishiyama.

− Úgy legyen. Hito, Hana készüljetek fel! Az Ördög-katlan kétnapi járásra van innen, két óra múlva indulunk. És még valami: meredek sziklafalon kell leereszkednünk. A többiek addig élvezzék Nishiyama vendégszeretetét. Kiyoru majd tájékoztat téged – fordul Nishiyamához.

A férfi biztosítja róla, szolgálói mindenben rendelkezésére állnak, s Yume, Hito és Hana már el is tűnik. A nagy felfordulásban én is szem elől tévesztem őket.

Kiyoru dühösen kutatja a lányt, majd megpillantja, amint kilép a folyosó félhomályába. Nem veszi észre őt, az ellenkező irányba indul, a férfi (és én) utána. A folyosó végén nehéz faajtó, előtte egy törpe várakozik szolgálatkészen. Úgy fest, e vidéken csak szélsőséges testmagasságú emberek élnek. A kisember bebocsájtja Yumét és már zárná vissza az ajtót, amikor Kiyoru megállítja. Dúltan ront be a lány után. Nem csoda, idáig túráztatta magát, még bennem is felment a pumpa.

− Beszélni fogunk, Yume! – kiabál rá.

− Majd ha visszajöttem.

− Most!

A férfi arca olyan vörös, attól félek, menten felrobban. Ebből Yume mit se érzékel, az asztalon heverő térképeket bújja. Válasza csak egy ingerült Tch.

− Mondd, te megőrültél?

− Teljes ép eszem birtokában vagyok.

− Akkor az nem lehet valami sok – Kiyoru szavai marnak.

− Ó, megtanultál gúnyolódni?

− Mi lenne, ha egyszer a kérdésemre válaszolnál?

− Talán nem azt tettem?

Kiyoru dacos hallgatással tüntet. Yume megleli a keresett térképet, összehajtogatásával bajlódik, közben felel.

− Ha hiszed, akár nem, tudom, mit csinálok. Te pedig azért maradsz itt, mert beszélned kell Nishiyamával, a katonák bármikor ideérhetnek. Ráadásul egy volt császári testőrrel semmit sem érek ezen a küldetésen.

− Kíméletlen vagy.

− És ez mióta újdonság neked? Mindegy. Nincs időm – próbálja elkenni elhibázott kérdését. Nem akarja újra lefutni a régi kört. A térképet köpenye belsejébe rejti.

Kiyoru nem mozdul el útjából, magához húzza és megcsókolja. Yume ímmel-ámmal viszonozza csak, egyáltalán nem biztos kettejük kapcsolatában, annyi minden megváltozott, de azt is képtelen elfeledni, ami egykor volt.

− Legalább vigyázz magadra! – kéri halkan Kiyoru.

A zaklatott lány képtelen válaszolni, csak egy Tch hagyja el ajkait. A férfi utat enged neki. Yume távozik, hátra se pillant.

Kiyoru kilép a folyosóra és aggódva néz utána. Éppúgy, ahogy mostanában mindig – gondolja keserűen. Előttem elsötétül a világ, aztán mégse. Ame, aki eddig mögöttünk hallgatózott, úgy véli, itt az ő ideje, és gyengéden megfogja Kiyoru kezét. Pislákol a kozmikus villany. A Kiyoru keresésével megbízott Kaze szomorúan nézi a jelenetet. Végül egy pattanással kiég a körte.