Hullámok vesznek hátukra, hogy magukkal vigyenek. Nem félek, hihetetlen nyugalommal tölt el ez a jól kiszámítható mozgás. Tudom, hová tartok. Nemsokára Hitori birodalomban érek partot, a helyen, amelynek úgy örülök, mintha csak haza érkeznék.

A hullámok morajlása először halk mormogássá alakul, mintha valaki imádkozna, aztán a hang tisztább lesz és érthető minden egyes szava. A mesélő észleli jelenlétemet s hozzám fordul, már van közönsége, még ha oly csekély is. Ülünk egymással szemben a tűz két oldalán, köröttünk az univerzum sötét csöndje, és ő mesél, de nem úgy, mint egy gyereknek. Ő a tanító, én a tanítvány.

Szavai élő festményt festenek elém, kirajzolódnak a nyugati hegyvidék csipkegalléros körvonalai, egyre közelebbinek látszanak, mígnem elveszik e nagy tájkép.

Belépek a festmény légterébe, az Első Palota hófehér épületei alkotják a középpontot. Még mindig madártávlatból, egy katonai vezető szemével nézem végig a környéket.

Az egyetlen közvetlen út ide keletről vezet, ahonnan Yuméék is érkeztek. Északra a Palota és a tenger között nincs járható út, csak elképesztő magasságok és iszonyatos mélységek, ahol több kalandvágyó vándor életét vesztette. Ebből az irányból teljesen védve vannak. Délre mérföldeken át kihalt a vidék, egy törzs sem telepedett meg a tabu helyekkel teleszórt völgyekben és fennsíkokon, ám épp ezért volt nyugtalanító. Nem tudhatták, mi mászik elő a néma szomszédságból, ahogy azt sem vehették biztosra, az új uralkodó összeverbuvált serege a babonát betartva nem merészkedik oda. Nyugatra egészen a tengerig települések hol ritkásabb, hol sűrűbb sora vezetett, a legközelebbi az Első Palotát rejtő hegy lábánál feküdt. Több szövetségesük, akik csapatuknál előbb érkezett a meglepő módon sértetlen, egykori királyi székhely mesebeli épületegyütteséhez, innen szerzett be élelmet. A városka szentélyéből ugyanis alagút vezetett fel egyenesen a palotába, ezen keresztül biztosították később is az ellátást.

Az eltelt nagyjából három hónap során valóságos várossá alakult az Első Palota és környezete. A hegy lábánál fekvő település irányítását átvette Nishiyama, emberei felét és a környék mesterembereit átirányította a keleti úthoz, hogy lerombolják azt és felvonóhidat építsenek. Hito, Hana és Yume Itō Nobuyával és néhány emberével felderítették a déli területeket, és bár mit se találtak, Nobuya és hatszáz embere tábort vert a hegy déli lábánál.

Sokan összegyűltek, mégis oly kevesen.

A síkság már teljesen Jaaku fennhatósága alatt állt, a keleti hegyvidék nagyobb része úgy szintén. A szétszabdalt területek törzsfői vagy önként fejet hajtottak, és szövetségre léptek az új császárral, vagy elvesztek az előbbiek által. A nemrég érkezett Keigo elmondása szerint már csak idő kérdése, hogy a megmaradt ellenállást is letörjék; mégis alig száz embert tudott összeszedni a területről. Az északi hegylánc két nagyura pedig elzárkózott mind Yuméék, mind Jaaku elől, még Nishiyama sem tudott hatni rájuk.

Az ostobák! Tényleg azt gondolják, hogy ők kimaradhatnak? – gondolja Yume.

Képtelen újra elaludni, csak fekszik a hátán paravánnal leválasztott szobarészükben, bámulja a plafon faburkolatát, miközben bensejét szétfeszíti a nyugtalanság ebben a békés, éjszakai csöndben, ebben az illúzióban. Rápillant Kiyorura, aki hason fekszik mellette, arca a megtestesült nyugalom, egyik karja Yume mellkasán.

A lány gyomra összerándul, elönti a forróság, majd kirázza a hideg, émelygés tör rá. Nagy levegőt vesz, hogy enyhítse rosszullétét, ezzel együtt eléri, hogy a férfi levegye róla karját. Tudja, hogy nincs ébren, tudja, ha ő bármilyen módon jelzi, zavarja a köré fonódó vagy rajta pihenő kar, Kiyoru ezt álmában is érzékeli és elereszti. Könnyek szöknek szemébe ettől az apró mozzanattól, mely mit se változott a külön töltött évek során. Inda volt, mely makacsul összekötötte a szakadék két oldalát. Az utóbbi hetekben ezen járták kötéltáncukat, úgy téve, mintha nem tátongana alattuk az a szakadék. Talán Kiyoru valóban elhitte, hogy nem létezik, de Yume minduntalan azon kapta magát, hogy e mélység sötétje ejti rabul tekintetét.

Úgy érzi, menten megfullad. A gyomrában csücsülő nyugtalanság góca, mint egy gennyes seb, kifakad, elönti mellkasát, felkúszik torkáig és ott elakad. Kimászik a takaró alól, magára ölti köpenyét és halkan kisurran a tolóajtón át a kertbe.

Megáll, és lehunyt szemmel csak légzésére koncentrál. Akkor néz rá a világra, mikor már sikerült legyűrnie hányingerét. Az égen a hold hátborzongató, vékony sarlója ül tort az aratásra váró csillagok között.

− Vajon mi lesz, ha teljesen elfogy? – kérdi halkan.

Kérdése számomra értelmetlen, sőt elsőre érthetetlen is, csak később villan be, hogy Hitori birodalom lakói számára a fogyó hold látványa éppoly szokatlan és kísérteties, mintha mi egyszer csak azt látnánk, két hold ragyog az éjjeli ég takaróján.

Vajon hová fordul először Jaaku tekintete, miután végzett keleten? Ki lesz a következő? – gondolatai felpörögnek, mint egy útjára eresztett búgócsiga. – Itt fog eldőlni minden? Valóban ez a legjobb megoldás? Kétségtelenül szimbolikus, de vajon megismétlődik a történelem? Még inkább a mese, amiben a jó győz… −  felnevet. – Én lennék a jó? Mi? Nem, nekik, akik itt összegyűltek, nem sok közük van ahhoz a jóhoz, amiről a szerzetesek prédikálnak… Megoldás születik-e egyáltalán? Nem, csak éppen e harc nélkül lehetőség sincs a megoldásra.

Újabb hányinger tör rá, ezúttal nem bírja elfojtani.

Amint meghallja a tolóajtó surrogását, lefagy; ijedten néz fel, ám szerencsére csak Yoi az. Int neki, Yume engedelmesen helyet foglal mellette a nyitott folyosó padlóján. Az asszony egy csészét nyújt feléje és egy közepes méretű bőrszütyőt.

− Ez segít – mondja.

A csészéből gőzölgő forróság gyömbér illatot áraszt. A lány fölé hajol és olyan mély levegőt vesz, mintha így, az orrán keresztül akarná magába szippantani a teát. Aztán a levegővel együtt a feszültség is távozik belőle, bár ennek több köze van az asszonyból áradó megértéshez, mint az italhoz.

− Köszönöm.

− Igazán semmiség – feleli Yoi.

Tekintete elréved, pontosan abba az irányba, ahol a papnő alszik.

− Kaze? – érdeklődik Yume.

− Lent a faluban, vagy az alagútban, most ebbe menekül a szerelmi bánata elől.

Yume fanyar mosollyal reagál.

− Ha meggondoljuk, a pocsék szerelmi élet majd’ mindegyikünkben közös, mármint a kis csapatunkban, téged kivéve.

− Satsuyával tényleg kifogtam az aranyhalat – ért egyet Yoi.

Ekkor az U alakú épület másik oldalán kinyílik a tolóajtó. Kaiga lép ki rajta. Alighogy meglátják, a szomszédos ajtó is elhúzódik, Ame kukkant ki mögüle.

− Halkabban is élhetnéd a szerelmi életed! – szól rá a férfira.

Éles hangja a kerten át is sérti Yume fülét, aki sokatmondó pillantást vált Yoival.

Kaiga meghökken, majd visszavág:

− Azt ugye tudod, nem én tehetek róla, hogy neked nincs?

Yume elfojt egy kuncogást, de közben arra gondol, pedig a kisasszony örömmel teljesítené Kiyoru vágyát, ami a menekülést illeti. Határozottan összeillenének.

Kaiga zsebre vágott kézzel, az épületet megkerülve levonul a színről. Ame tekintete Yumére villan, majd alakja eltűnik a becsattanó ajtó mögött. A zajra a kert közepén álló, leginkább óriás bonsaira emlékeztető fáról felröppen egy madár.

− Nem akarod elmondani neki? – vág a közepébe Yoi.

Yume nemet int.

− Akkor újrakezdődne az egész, megint a vita, megint az érzés, hogy mennyire megváltoztunk… Nem akarom. Nem akarom lerombolni azt, amit mégiscsak összekapartunk a múltunkból, abból az egykori csodából. Bármi is vár ránk, ez a gyerek valószínűleg nem fogja túlélni, esélye sem lesz megszületni, mert ezt kevésbé érzem vele szemben kegyetlenségnek, mint azt, hogy milyen élete lenne száműzetésben, örökké bujkálva, vagy épp az anyja nélkül.

Hirtelen elhallgat, mert eszébe jut, ezt éppen egy olyan nőnek mondja, aki mindent eldobott azért, hogy megmentse gyermekét; a tökéletes ellentétének.

Yoi mintha csak a gondolataiban olvasna, úgy válaszol:

− Nekem azért annak idején könnyebb döntés volt. Én csak magamért feleltem, és őszintén hiába voltam a sziget hercegnője, legkevésbé sem foglalkoztatott sorsa. Most talán másképp döntenék, és tudom, Satsuya is a harcot választotta volna. Nagyon hasonlítasz rá, ő pedig számított rád.

Utolsó szavainál vörössel színezett barna szemeit könny lepi el. Yume átöleli az asszonyt és szabad folyást enged saját gyászának is.

Mire elapadnak Yume könnyei, Yoi már álomba merült. A lány tanácstalanul néz körbe, nincs szíve megzavarni az asszony békésnek tűnő álmát. Végül feladja, nem mozdul, csak tekintetét emeli az égre, arcbőre megfeszül a rászáradt könnyektől.

A hold látványa megmagyarázhatatlan félelemmel tölti el, minél tovább nézi, annál erősebb ez az érzés. Miért tűnik el ilyen hirtelen? – kérdezi némán, kétségbeesetten. Majd megrázza fejét, hogy kivesse belőle nyomasztó gondolatait, ám szívét ugyanúgy megüli az irracionális, babonás rettegés, mintha a holddal együtt maga a világ is szertefoszlana.

− Segítsek? – suttogja Hito.

Aranyzöld szeme az alvó Yoin állapodik meg.

− Igen, az jó lenne – feleli a lány.

− Szóval már nem vagyok kölyök? – kérdi a fiú, miután kiléptek a szobából.

Yume játékosan megborzolja kócos, szőke tincseit, aztán szó nélkül bemegy saját szobájába, ahonnan két fakarddal tér vissza, az egyiket Hitónak dobja.

− Talán. Hadd lássam, mit tanultál Nobuyától!

A pokrócba burkolózott Hana halkan résnyire elhúzza a tolóajtót, amint felfigyel a párbaj hangjaira. Tompa türkiz tekintete Yumére tapad, arca rezzenéstelen. Figyelme aztán Hitóra terelődik, felfedezi a fiú szemeiben csillogó imádat változását, amit a jelek szerint Yume nem érzékel.

Hana nem volt vak, sem süket, fizikai érzékei és elméje tökéletesen működtek, látta a fiúban fellobbanó érzelmeket, hallotta, amikor Kaiga az ő neve helyett a lányét lihegte kiéhezetten, de őt nem kaphatta meg, rajta nem uralkodhatott. Látta, hallotta, felfogta, csak épp nem érdekelte igazán és a legkevésbé sem érintette meg. Már rég nem volt lelke, az ott maradt abban a vándorvölgyben, ahol anyja kiszakította belőle, aztán Kaiga meglelte és elemésztette. Egész életében a körülmények bábja volt, miért zavarná hát hogy ezúttal egy férfié, aki legalább némi élvezetet nyújt cserébe?

Érzéketlensége elborzaszt, ott hagynám, ám alig sikerül kiszabadulnom üressége kezéből, mely torkon ragadott. A csapat szobáit rejtő épülettel szemben magasodó szentélyben lelek menedéket a Tenshitók mellett. Nyugalmam szitakötő életűnek bizonyul. Hamarosan rám telepszik ugyanaz a balsejtelem, mely Yumét szorongatta nemrég, beborít, majd leránt a félelem mocsarába, ragacsos leve eltömi orromat, lezúdul torkomon. Öntudatvesztésem előtti agóniámban elmém még folyamatosan játssza azokat a mondatokat, mint egy beragadt lemezt. Ezek a lények pontosan tudják, mi fog történni, és végignézik, akár egy jól megkomponált színdarabot.