Ami ezután következik, azt lehetetlen teljes egészében visszaadni. A világ összes nyelvében sincs elég alkalmas szó arra az iszonyatra, ami mégis létezik, annak ellenére, hogy nem tudjuk szavakba foglalni. Vajon miért? Egész világokat teremtünk szavakkal, de egy csata, a megannyi halál nyers valóságát képtelenek vagyunk reprodukálni. Talán, mert nem is akarjuk, mert ha nincs teremtő szó rá, akkor nem létezik, akkor nem válik valóra. A csatában a győztes dicsőséges győzelmet arat. Ez lesz a borzalomból, ahol csupán a halál lakmározik, hízik, takarítja be a gyűlölet és bosszú táplálta termést. És tessék, ugyanúgy elfedjük valami szép képpel! Felékesítjük a halált, hogy minél később kelljen üres szemgödrébe néznünk szembenéznünk vele. A halál krónikása (jelen esetben én) sosem képes − és nem is áll szándékában – pontos leírást adni, élethű képet festeni, nehogy hasson mágiája és megidézze saját pőre valóságában.

Ezen a napon mindenki meghal, ezen a csatamezőn csak a halál arat. Listája, illetve annak egy része egyszersmind krónikám is. Káoszból kiragadott percek ezek, a halál markában szétmorzsolódott élet apró mozaikdarabkái.

Shikashi Yoit megtanították harcolni, de ölni nem. Mégis hogy ölhetne az, aki életet adott és egész élete arról szólt, hogy azt megóvja? A feleség bosszúszomja küzd az édesanya iszonyatával, végül életösztöne nyer. Menekülni akar, elvinni fiát és túlélni, azonban a körülötte tomboló gyűlölet és vérszomj nem ereszti el olyan könnyen. Hamarosan szembetalálja magát egy tetőtől talpig páncélba öltözött katonával, akit először csupán félrelök és menne tovább, ám valami megállásra készteti. Elhűlten mered a katona nyakában lógó császári medálra. Ez nem egy egyszerű katona, ez a császár, Jaaku, az ember, aki miatt, aki miatt… A harag eszét veszi és akaratát. Lándzsája hegyére tűzi a feltápászkodó férfi torkát. A test porba zuhan, fejéről leesik a sisak felfedve arcát. Yoi hányingerrel küszködve, tágra nyílt szemekkel bámulja a félig emberi, félig csontból formázott szörnyeteg arcot. Képtelen elszakadni a látványtól s a gondolattól, mégis milyen szerencsétlen nő adott életet ennek? Mielőtt meglelhetné a választ, tőle is elorozzák életét.

Ezen a napon kelne útra a tengeren Higashino Ame a Tenshitókkal. A papnő földrengésre ébred a kikötőnél álló szállásán. Nyomban kirohan szobájából és a Tenshitókat keresi. Nemsokára megleli élettelen testüket a fogadó előtt. Nem tudja elhinni, amit lát. Zihálva, előre hátra dülöngélve áll fölöttük, miközben egyre erősebb rengések rázzák meg a földet, a tenger hullámai egyre magasabbra csapnak, a rohangáló embereken pánik uralkodik el. Nem lehet, hogy elbukott! Nem lehet… Aztán felmerül benne Yume képe. Nem, ez az ő hibája, ő a Télihold, ez az ő feladata lett volna. Éppen megfordul, hogy megkeresse a bűnöst és megölje, amikor egy véres penge rohan keresztül testén.

Torikut szétfeszíti a szenvedés, mely benne dúl, mialatt Yumével kerül szembe. Beszélni akar, elmondani az igazat, hogy nem Jaaku az igazi főkolompos, aki őt elfogta és valamiféle bűbájjal szolgálójává kényszerítette. Épp e miatt hiába minden erőfeszítése, hogy kimondja a szavakat, azok nem jönnek, nem öltenek formát, vagy csupán egy partra vetett hal értelmetlen tátogása lesz belőlük. Yume, akinek ereiben bosszúvágy folyik, ebből mit se észlel. Dühödten támadja a férfit, nem törődve az alattuk vonagló földdel, az egyre sűrűsödő repedésekkel.

Az egymást követő, mennydörgéshez hasonlatos robajra azonban mindenki felkapja fejét. A szomszédos, eleddig szunyókáló hegyek most kitörnek, lávát köpnek, hamu és pernye száll alá.

Yume máris újabb rohamot indít Toriku ellen, aki ekkor végre képes áttörni a rábocsátott mákonyt annyira, hogy ne tegyen semmit, ne védekezzen tovább. Meg sem mozdul, csak bevégzi a lány kardja által, mely átdöfi mellkasát. Magához húzza Yumét és erőtlenül fülébe súgja:

− Bocsáss meg!

A lány értetlenül fogadja szavait, de valahol érzi ez nem Kiyoruról vagy Doragonról szólt. Kábán nézi végig, ahogy Toriku teste arccal a hamuba és porba vágódik, miután kirántja belőle fegyverét. Egyetlen kérdés visszhangzik benne: miért? Miért kért bocsánatot? Miért hagyta, hogy megölje?

Mire feleszmél, mire megérzi az ellene irányuló gyűlöletet, már késő. Késő, hogy reagáljon és elrántsa Hitót az útból. A kard lesújt rá és jóformán kettészeli, bal vállától egészen jobb csípőjéig.

Yume, aki mindig csak azt hitte el, amit lát is, most képtelen elhinni. Hogy… hogy nem vette észre? Most annyira egyértelmű, napnál világosabb, egész végig csak játszott. Az eltűnései, a rajta ütés előtt is eltűnt. Mintha hirtelen lerántották volna a leplet, ami eddig korlátozta érzékeit.

Kaiga elvigyorodik és kéjesen lenyalja kardjáról Hito vérét.

− Hadd mutatkozzam be!

Levedli emberi bőrét és egy robusztus csontvázzá változik. Ugyanaz az arc, az a részben emberi, részben valamiféle állati koponyára hasonlító fej, mint Jaaku nem emberi fele volt. Üres szemgödre mélyén izzó kék parázs. Kitátott szájából velőtrázó üvöltés száll az égre. Kezében hatalmas buzogánygömb vaskos láncszemek végén.

Yume elsőre sikeresen elkerüli, ám másodjára csak annyira van ideje, hogy hasa elé kapja bal karját. Az ütés ereje elrepíti és szilánkosra töri alkarja csontjait. A lány tudja, vajmi kevés esélye van. Kaiga, vagyis ez a szörnyszülött túl erős, a fegyvere miatt esélye sincs közel kerülni hozzá, ráadásul nem lehet benne biztos, hogy kardja rajta is fogni fog, mint Shirohebin. Egyetlen lehetőségként magára rántja köpenyét és eltűnik.

Kaiga továbbra is érzékeli, de a lecsapó villám fénye elvakítja, és mire újfent lát, Itō Nobuya áll előtte. Kaiga mérgében először a férfi kardot tartó kezére csap le. Erejétől az szinte teljesen leszakad, alkarját alig tartja néhány cafat meztelen könyökízületénél. Nobuya a fájdalomtól ordítva összeesik. Kaiga hatalmas csontos kezével megragadja és összemorzsolja koponyáját.

Féktelen dühében megfeledkezett Yuméről, aki eközben nagy kínnal, de felmászott a sziklás területen ritkaságnak számító fára. Már csak azt érzi, ahogy a hátára vetődő lány kardja átszúrja fejét. Kaiga tudja, hogy ennyi volt, el fog enyészni, de búcsúajándékként még kiereszti gerince tüskéit. Az egyik Yume gyomrába döf, a másik jobb combját hasítja végig, a harmadik nyakát horzsolja. Elgyötört teste a földre zuhan, amint a szörnyeteg szertefoszlik.

Yume nehezen hátára vergődik, majd elveszti eszméletét. Arra kel, hogy valaki gyengéden hóna alá nyúl és vonszolni kezdi.

Kaze óvatosan a közeli fához húzza a lányt, majd felülteti. Yume felnyög.

− Kaze? – hangja alig hallható.

− Igen, én vagyok – felel a fiú.

Amikor a lány végre egészen tiszta tekintetét ráemeli, annyit mond: kérlek, és ép jobb kezébe adja íját, végül arrébb sétál.

Yume tudja, mit akarnak tőle, Kazénak semmije és senkije se maradt, mégis habozik megtenni. Ahogy körülnéz és megérti, nincs tovább, felemeli íját, ujja a ravaszon, bár látása elhomályosodik, igyekszik pontosan célozni. A halál egyetlen pillanat csupán Kaze számára.

Yumét legközelebb az alhasába hasító fájdalom ébreszti. Nehézkesen kinyitja szemeit, áll előtte valaki és kiemel belőle egy apró lényt, aminek szárnyai vannak. Amennyire tőle telik felemeli fejét. Amint megpillantja Kiyoru fénylő alakját, már biztos benne, hogy hallucinál, aztán feje előrehanyatlik, önkéntelenül kinyújtott keze élettelenül teste mellé hull.

A fennsíkon egyre mélyebb árkok nyílnak, a lávafolyam is elönti lassan. Nishiyama a fájdalomtól és vérveszteségtől görnyedten igyekszik, csak azt sem tudja, hová. Egyszer csak megáll, felméri környezetét, rengeteg a halott, az élők menekülni próbálnak a természet hömpölygő haragja elől. Felsóhajt.

− Szóval a semmiért halunk meg.

Feladja, leül ott, ahol van, várja a halált, és reméli, a vérveszteség még azelőtt végez vele, hogy a lávafolyam elérné.

− Olyan gyönyörű – lelkendezik Sabishii Hana egy hatalmas sziklatömb tetején.

Saját halála nem érdekli, csak minél tovább élvezhesse a káosz és pusztulás szépségét. Ahogy a tűz elemészti az életet, a szél szertehordja a hamvakat, ahogy a föld darabjaira hullik a rohanó lábak alatt. Eszelősként táncol, viháncol, és időnként felkiált: Olyan gyönyörű! Mígnem egy szélroham lesöpri trónjáról és teste feloldódik a láva folyamban.

A természeti erők befejezik művüket, Hitori birodalom megmaradt földjét elárasztja a tenger s a mélybe száműzi. Végül a kép is darabjaira hullik előttem.