Sötét van; ránehezedik ez a legteljesebb, tökéletes sötétség, ami nem puha, vékony pléd, sokkal inkább egy súlyos dunyha, amit ólomtollakkal béleltek ki, és egyáltalán nem melegíti.

Hideg van; a víz (a bűzös, mocskos lé), amiben fekszik, megadva magát a sötétség súlyának, jéghideg, mégis marja bőrét (átázott ruháin keresztül).

Fázik és (némán szenved) érzi, ez így nincs rendben (ez a világ hiányos, sőt hiányokból áll). Azt azonban nem tudja, mi az, ami nincs rendben, ez csak egy benne bujkáló sejtelem, a mélyben rejtőző (oda száműzött) gyanú. (Nem, nem gyanú, kényszerből eltitkolt bizonyosság, csak hiányt kapott, mert a valamit, a fényt megtagadták tőle.)

Benne... benne, belül talán van valami, ami helyrehozza ezt a világot. (Benne ég egy apró láng, egy kis fény, egy kevés meleg, amit nagy nehezen kikapart magának mások elhullajtott, elfelejtett parazsából.) Mellkasához emeli kezét. Körmeivel beleváj, mélyre. (Tenyerébe csalogatja azt a pici, világló mécsest.) Vére aranyként ömlik ki, bele a vízbe, amit felmelegít. (A mécses lebeg a víz színén, köré gömbölyödő teste lassan átmelegszik.) Majd ez az arany (ez a láng) apró pillangókat és gyöngyöket formáz, melyek lassan szétterjednek a sötétben, kitágítják a teret, felemelik a dunyhát. Odafent pedig egy új Holdat, egy vékonyka holdsarlót festenek a sötétség anyagára...

Megáll kezében az ecset, amint valami hang, talán az ajtóé, megüti fülét. Ennek ellenére ijedten rezzen össze, ahogy meghallja ügynöke hangját.

- Szép! Mi lesz a címe?

Most már biztos benne, az ajtót hallotta kissé megkésve az előbb, ügynöke pedig szokás szerint olyan hangtalanul közlekedik, mint egy zsákmányát becserkésző macska.

- Neked is szép napot! - köszönti.

- Igazából már este van - viszonozza kötekedését.

- Touché. Hikaru, a fény kamijának születése.

Ügynökének tekintete róla most újra a vászonra siklik, nézi egy darabig, elnyílnak ajkai, mintha mondani akarna valamit, de nem szólal meg, helyette megrázza fejét és tovább szemléli a festményt. Tudja, mit akart mondani, miért van rajta ruha, mert ez menet közben őt is megakasztotta, aztán mégis hagyta, hogy a benne élő kép, történet vezesse, még ha az valójában nem egyetlen egység volt, hanem két különálló, egymásra rímelő érzés és érzethalmaz.

- Érdekes - szólal meg végül ügynöke. - Ezek a képeid mindig olyanok, mintha valami titkot hordoznának.

Elmosolyodik, magában megjegyezi: persze, hogy olyanok, hiszen egy fiktív történetbe csomagolja a sajátját. Most épp egy istenség születésének örömteli, győzelmes pillanatába rejti saját túlélését, azt, hogy neki nem jutott fény, azt neki kellett valahogy összeszedni és legalább egy holdsarlóvá gyúrni, és ez nem igazán győzelem, csupán véres küzdelem, hogy életben maradjon. Az ő nyavalyás Holdját össze se lehet mérni mások Napjával, ami születésük óta ragyog rájuk, és ha viharba is kerülnek, az a Nap újra és újra előbukkan, végig ott van a fellegek mögött. Hangosan csak annyit felel:

- Nem minden kép ilyen bizonyos szempontból?

- Van benne valami - ismeri el ügynöke, majd rátér érkezésének valódi okára, az újabb megrendelésre.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/457819118376474842/