- Tudod, mi az egyik legnagyobb baj a szavakkal? - kérdezi tőlem.

Ugyanabban a kávézóban ülünk, ahol a múltkorában magam is ezen töprengtem.

Október vége van. Ez már a harmadik alkalom, hogy ilyentájt összefutunk és leülünk beszélgetni.

Nem sokat vár, épp csak felemeli pillantását a csészéről, majd vissza is ejti, amint újból beszélni kezd.

- Szerintem az, hogy elkoptatjuk őket.

Ezen kicsit meglepődöm, és igen, némileg sértve is érzem magam, bár erre valójában semmi okom. Egyszerűen automatikusan védelmezem életformám, azt, ami olyan fontos nekem, igaz, sok hasznom nincs belőle. Ki tudja, mi a veszélyesebb: egy ember megélhetését nehezíteni vagy az önmagáról alkotott képét, a világképét, értékrendjét "fenyegetni"?

Persze, ő ebből mit se vesz észre, folytatja tovább:

- Hajtogatjuk állandóan ezeket a frázisokat, mondván: meg akarjuk tanítani másoknak is, hogy ne kövessenek el hibákat, hogy ne bánják meg... de nincs mögötte semmi, csak fújjuk, mert mi is ezt hallgattuk, vagy mert jók akarunk lenni, példásak.

Összeszorítja ajkait egy pillanatra, úgy, hogy egészen elfehérednek. Ujjai szorosabban fonódnak a tejeskávét rejtő bögrére.

- A legrosszabb, ami a szavakkal tehető, hogy úgy mondjuk ki őket, valójában nem tudjuk, miről beszélünk, nincs mögötte tapasztalat, legalább megértés.

Fanyarul elmosolyodom egy hümm kíséretében.

- Van egy olyan érzésem, ha ennek tényleg teljesülnie kellene, sokkal csöndesebb világban élnénk - jegyzem meg.

- Oké, talán túl szigorú vagyok, túl sarkos, nem tudom...  - félreértett, ez nem az ő kijelentésére vonatkozó kritika volt, ám nem szeretném félbeszakítani. - Egyszerűen, amikor elkezdtem a szavakon gondolkodni, egyből az jutott eszembe, mennyire szeretjük hajtogatni: ne szalaszd el az alkalmat, rövid az élet, különben megbánod, lehet, hogy soha nem lesz több esélyed; de van is e mögött bármi? Úgy értem, csak ismételgetjük ezt anélkül, hogy komolyan vennénk, legtöbbször bele se gondolunk, addig nem, amíg valamilyen formában nem érezzük a bőrünkön, szerintem még utána is - eltelik egy kis idő és elfelejtjük. Elfelejtjük, milyen is volt az, amikor a szavaknak jelentése lett, amikor ez a jelentés gyomron vágott.

Elhallgat, két jó nagy kortyot iszik a kávéból. Türelmesen várok, tudom, hogy a lényeg csak most következik, elég jól ismerem már. Lerakja a bögrét, ismét mindkét kezét védelmezőn köré fonja, ám amint újra megszólal, enged szorításán és ujjbegyeivel változó ütemben kocogtatni kezdi a kerámiát.

- Sosem voltam egy egyszerű eset, de biztos, hogy 17 évesen volt az egyik leggázosabb időszakom, ami el is húzódott egy pár évig. Látod, ideges is vagyok, hogy erről kell mesélnem, e nélkül azonban nem érthető meg az a pillanat.

Akkortájt kezdtem el vagdosni magam. Fogalmam sincs már, hogy aznap este éppen mi volt, ami után a fürdőben sírtam. Mélyen voltam, nagyon mélyen. Ott, ahol a nyomás miatt már semminek nem vagy ura, ahol összepréselődsz és darabjaidra szakadsz. Tudtam, hogy anyám hazahozott egy szikét, hamar meg is leltem, nem volt az elrejtve...

Akkor még legelső alkalommal, ott este, tényleg meg akartam halni, legalábbis úgy éreztem, de mégse lehetett olyan erős az akarat, mert csak a bőröm felszínét nyiszatoltam. Az azonban, az az érzés, a fájdalom, mintha enyhítette volna a nyomást, felszabadító volt, később ezért folytattam, mondhatni rászoktam.

Aznap és másnap reggel még ez nem tudatosult bennem ilyenformán, sőt egyáltalán nem voltam tudatomnál, totális kontrollvesztés, konyhanyelven: őrület. Bementem szépen az iskolába mint mindig, csak épp a zsebemben a szikével és valamikor napközben újra elővettem, azt hiszem, beültem valahol hátul a sarokba és újból nyüstölni kezdtem sebhelyes csuklóim.

Hatalmasat sóhajt, elhallgat a kocogtatás, hátradől a székben, kezeit leejti s lazán összefonja az ölében, bár előtte megpróbálja összefonni karjait mellkasa előtt, valószínűleg nem akar zárkózottnak tűnni. Én is sokszor fegyelmezem meg így magam, valahogy beleivódik az emberbe, hogy ezt nem szabad.

- Nyilván egyszer csak észrevették és nyilván mindenki meg volt döbbenve, hisz én olyan okos kislány vagyok, jó tanuló, rendes magaviseletű, csöndes... Persze, mert annak kellett lenni, a megfelelő kondicionálás rendszerint felülírta az érzelmeim, a bajaim, a valóságot! - rövid, dühös prüszkölés szerű hangot hallatva ingatja fejét.

Megértem. Ismerős. Az előírt jelmezben szorongva adod elő a megírt szerepet, mindkettő neked készült, de nem rád szabva, köze nincs hozzád vagy a helyzetedhez.

- Ha agyonütnek se tudom már megmondani, miképp kerültem le az egyik irodába, ahol ez a fickó beszélgetni akart velem, nem volt tanár, valami foglalkozást tartott, azt hiszem, ám nem nekünk, én csak láttam néhányszor, mint ezer meg ezer másik embert életemben. Még nem voltam igazán jelen, még zavarodott voltam, eleinte halványan érzékeltem, beszélgetni próbálna velem.

Aztán dühös lettem, dühös lettem az érdeklődéstől, amit én faggatásnak éreztem, mert ez a pasas is a része az átkozott rendszernek, ami szépen visszaterel a szerepembe, ami szemet huny minden fölött, ami nem illik a képbe. Egy percig nem hittem, nem tudtam hinni, hogy ő tényleg kíváncsi arra, mi van, mi történt, hisz mások is eljátszották már ezt, aztán ott hagytak, és az volt a jobbik eset, amikor nem rúgtak belém még egyet... Elöntött a dac, most aztán bosszút állok, az egyetlen mondat, ami elhagyta abban a szobában a számat, az volt: miből gondolja, hogy megbízom benne? Utána feladta, talán anyám is megérkezett, mindegy. Ennyi volt.

Egyszer sem emeli fel a hangját, mégis ott van még benne az a harag, és nem tudom hibáztatni, nagyon is tudom, milyen ez, egyike lenni azoknak, akiket nem vettek észre, akiket cserbenhagytak. Nem vársz mást utána. 

- Évekkel később - sőt egy évtizeddel! - eszembe jutott ez az ember meg az egész. Jó, hát tudod, milyen vagyok, az egész sokszor velem van... Alakultam, természetesen már cseppet sem tett büszkévé ostoba dacom, tudtam, hibáztam és igazságtalan voltam. Badarság, akkor mégis elöntött a kényszer, hogy bocsánatot kérjek tőle, hogy megmagyarázzam. Persze, hogy badarság, rajtad kívül egyetlen ember van, akivel valóban beszélgetni szoktam, valószínűleg úgyse tettem volna meg. Ettől függetlenül akkor ez valamiért nagyon fontos volt, annyira, hogy rákerestem a fickó nevére... Ugyanabban az évben halt meg, 42 évesen, valamilyen gyógyíthatatlan betegsége volt. Nem túlzottan, de ismert figura volt, többen írtak róla, ezekből azt szűrtem le, nyugodtan megbízhattam volna benne, hogy mennyire tudott volna segíteni, az más kérdés, ám a bizalmamra érdemes lett volna.

Amint azt a szót olvastam: elhunyt, felkavarodott a gyomrom és hirtelen olyan üresnek éreztem magam, szó szerint fejbevágott a tény: az a pillanat volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy bizalmat szavazzak neki, hogy megfogjam a felém nyújtott kezét. Bizarr, nem?

Kérdőn nézek rá, nekem nem tűnt annak semmi, amit mondott.

- Már az, hogy ilyen "nagy igazság" egy lényegében mégiscsak vadidegen pasas halálhírét olvasva lesz kézzelfoghatóvá számodra.

- Nem tudom. Nem igazán értem, ennek kellene valami bevált forgatókönyvének lenni? - felelem.

- Igaz - hagyja rám mosolyogva.

Október vége van. Ez már a harmadik alkalom, hogy ilyentájt összefutunk és leülünk beszélgetni. A harmadik alkalom, hogy végül is a halálhoz lyukad ki történetünk. Temetőbe egyikünk se jár, pláne nem ilyenkor, mi magunk mellé idézzük a halottakat, a halált, az elmúlást, nekünk ez a szertartásunk.

kép: https://hu.pinterest.com/pin/8796161761415354/