Zuhanok. Elmosódott képek sora rohan el előttem, mintha valaki egy honlap végeláthatatlan tartalmát görgetné lehetetlen sebességgel. Valójában persze tudom, hogy én zuhanok. A bennem szétáradó adrenalintól mámorosan zuhanok. Ismeretlen táj nyílik meg előttem, jól hangzik, csak épp badarság, alig-alig van bármi, amit igazából látok is. Ebben nemcsak gyorsuló mozgásom és a szél csípéseitől könnybe lábadt szemeim, de a hirtelen rám törő pánik is gátol. A talaj ugyanis egyre közelebb kerül, a gravitáció teszi dolgát, mit se törődve velem.

Aztán valahol átlépek egy határvonalat és megszűnök emberi testtel rendelkező lény lenni, pihe könnyű szellemmé avanzsálok, aki többé nem zuhan, hanem kedve szerint lebeg egy helyben vagy libben valamely irányba. Ezzel együtt tudatmódosításon is átesem, valahonnan belém áramlik az az emlékhalmaz, amit egy más időben e világban szereztem. Már tudom, visszatértem Hitori birodalomba.

Egy erdő és egy város közt elterülő mezőre csöppentem, melyen mélyen kitaposott út vág keresztül. A földek javarésze még nem több, mint a néhány napja esett esőtől sötétbarna massza, ám vannak olyan területek is, amelyeket már harsányzöldre festett a növekedésnek indult vetés.

Az út nedves földjén három alak tart a város felé, magányos vándoroknak tűnnek, akik véletlenül ugyanabba az irányba igyekeznek. Én viszont tudom, hogy ez csupán álca, rögtön felismerem Himarut, Hitót és valamivel lemaradva Hanát. Fura így ez a három h betűs név egymás után, mintha testvérekről lenne szó, akiknek kissé bolondos szülei vannak. Persze erről szó sincs. Tudom azt is, hogy a sereghajtó Hana miért tart akkora távolságot. Mert ott sétál, láthatatlanul Yume, még arra is ügyelve, hogy az ő lábméretével egyező Himaru szandáljának nyomába lépkedjen.

Míg a néma utazók után lebegek, lehetőségem nyílik megcsodálni úti célunkat, Shinyaren városát, mely olyképp fest, mintha egy középkori európai erődítményt összevegyítettek volna a hagyományos japán építészet világával.

Hatalmas, jókora kövekből emelt falak óvják és rejtik el szemem elől a város belsejét. Az én szemszögemből nézve jobb oldalt egy hósipkás, szunnyadó sziklaóriás alussza békés álmát. Mélységes mély lehet az az álom, vagy a természet e gigászi képződménye megtestesült Buddha, hogy szó nélkül tűrte az oldalában vájkálást és az azóta odaépült építmények súlyát, az ott lakók zsibongását. A legmagasabban található és a legszebb épület nem más, mint a kastély, mely kísértetiesen emlékeztet a lenyűgöző Himeji kastélyra. Alatta, de még a városfal fölött, egyszerre látni gótikus, reneszánsz, mindenében európai és tipikus japán stílusú házakat, ami így együtt meglehetősen érdekes benyomást kelt, főként, hogy mindezt egy elvben tízezer éve létezett birodalomban látom. Mindenesetre az így elsőre is lerí ezen épületekről, hogy az a bizonyos krémek krémje lakja. A szokott módon (értsd: ég tudja, honnan) megtudom, tippem helyes volt, ugyanis az általam európainak vélt házakat javarészt külföldön beszerezhető anyagokból, idegen országok mesteremberei építik busás áron.

Ezalatt megérkezünk a falhoz, a hatalmas kapu mellett két őr posztol (nem a netre). Egyikük már alig-alig áll a lábán, arca nyúzott, gyűrött, hamuszürke. A három idegenre emeli fáradtságtól pókhálós, ködös tekintetét, majd unottan visszafordítja a horizont felé. Társa még ennyire sem méltatja az utazókat. Szálfa egyenesen áll és kéjesen csillogó szemekkel mered a távolba, meg-megnyalja kiszáradt ajkát, melynek oldalán nyálcsöpp furakszik szakállába. Kíváncsiságomtól hajtva lemaradok és figyelek.

Hamar átbújok a külvilágot és a férfi elméjét elválasztó burkon. Feltárulnak előttem szavakba és képekbe öltöztetett gondolatai, melyeket az erdő fölött játszó napfelkelte színei hívnak életre. Vár, várja azt a pillanatot, amikor az undormány rózsaszínből kibukkan a napkorong, felsértve az ég bőrét, melyből vörös csepp buggyan ki. Nincs is a világon szebb és izgatóbb látvány annál, mint amikor az ember belevág egy még élő testbe és előserken a vörös különböző árnyalataiban pompázó vér.

Mérges és unatkozik, utálja, hogy itt kell dekkolnia. Ő gyilkolni akar és kínozni. Miért is nem került inkább Torikuhoz vagy legalább egy másik csapatba? Miért pont idekerült, ahol felsőbb utasításra, nem csatázhattak, hanem mindenféle ármánnyal kellett átvenniük a hatalmat? Szívesebben keresné azt a lányt, akitől a császár annyira retteg, hogy aztán eljátszadozhasson vele. Végigvagdosná meztelen bőrének minden egyes négyzetcentijét, mígnem csak egy merő véres húsdarab marad belőle. E műveletet oly részletességgel festi le beteg képzelete, hogy jómagam iszonyodva kaparok kifelé elméjéből, mint egy halálra ijesztett kisállat.

Amint kiszabadulok, már suhanok is minél messzebb a pszichopata manustól. Saját bőrömön tapasztaltam meg a jól ismert közmondást: Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Esetemben hirtelen őszülés is bekövetkezik, ahogy belém hasít egy mondattöredék emléke: mindenféle ármánnyal kellett átvenniük a hatalmat.

Hanyatt-homlok repülök Yuméék után, akik e szerint benne vannak a slamasztikában, majd megtorpanok, homlokon csap a tény, láthatatlan szellem mivoltom teljességgel képtelenné tesz a kommunikációra. Nesze nekem; és még rám is vágja a fogadó ajtaját az utolsóként belépő Hana. Nincs mit tenni, átúszom rajta.

A benti félhomályos helyiségben csupán két vendég tartózkodik. Egyikük egy fiatal, gonosz manóképű férfiú, élénkségéből ítélve az a fajta, aki a kakassal kel. Másikuk egy rongyokba és saját gubancos szőrzetébe burkolózott hímnemű egyed. Hortyogásából és a kezében szorongatott korsó fülből arra következtetek, ő még a tegnap esti dorbézolás itt felejtett emléke.

A fogadó nagyasszonya csendben leteszi az éber fickó elé rendelését, aztán seprűt ragad és összesöprögeti a békésen horkoló emberi massza körül szétszóródott, szerencsétlen véget ért korsó cserepeit. Ezenközben arra is jut ideje, hogy a néma kérdést feltevő Himarunak szintén szavak nélkül feleljen egy hátsó helyiség felé mutatva.

A három vándor (illetve négy) azonnal benyomul a hátsó traktusba. Kis híján megölik a békésen edényt törölgető nagydarab fogadóst hirtelen és hangtalan felbukkanásukkal.

− Minek köszönhetem e váratlan látogatást? – kérdezi öblös hangján, miután magához tért ijedtségéből.

Himaru nem felel, előre engedi Yumét, aki hátraveti csuklyáját és immár látható alakban közli:

− Beszélnünk kell.

A termetes fogadós, aki egyébként Satsuya nagybátyja anyai ágon, leteszi az eddig fényesítgetett tányért és akkorát sóhajt, hogy a három kismalac téglából készült házikóját is simán elfújná. Komor arckifejezése nem sok jót ígér.

− Satsuya két napja meghalt.

Döbbenet ül rájuk, méretes hátsója fojtogatja őket.

− Tegnap temették el, ma pedig kivégzik a tetteseket.

− Meggyilkolták? – kérdi Hito, bár ez a kérdés eléggé együgyű.

Yume rosszat sejt, és a válasz hamar igazolja gyanúját.

− Megmérgezték. Yoi és Kaze – feleli szűkszavúan a fogadós.

− Egyértelmű hazugság – szögezi le Yume, majd elgondolkozik, de épp csak egy lélegzetvételnyi időre. – Tch! Szóval itt így játszanak. Satsuya hiába próbált ellavírozni, ahhoz túlságosan is nagy fenyegetést jelentett. Az embereinél hűségesebbek nincsenek, és Yoi vagy Kaze vezethetné őket, úgyhogy egyetlen ravasz húzással elintézték mindannyiukat.

− És az emberek? A városlakók csaknem hagyják, hogy megöljék az úrnőjüket és vezérük örökösét – ellenkezik Hito.

A gyászába süppedt fogadós csak szomorúan ingatja fejét. Yume és Hana tökéletesen érti a helyzetet.

− Még igazad is lenne, ha Yoi és Kaze nem más királyságból származnának, vagy ha legalább Kaze Satsuya vér szerinti fia lenne – magyarázza Yume.

− A legtöbb ember mindig bizalmatlan az idegenekkel, és ez most kapóra jött Jaakuéknak – fűzi hozzá Hana monoton hangján.

O-ó – gondolom én magamban. Az idegenek mágikus, dzsókerként bármikor, bárhol felhasználható kártyája. Az idegenek, már ez a szó is röhej. Komolyan, mintha egy csapat alien grasszálna köztünk!

Yuméék megegyeznek abban, hogy az információk alapján mi legyen teendőjük. A kivégzést délre tervezték és hirdették meg a városban. Himaru igencsak ellenszenves véleménye ellenére – miszerint Satsuya saját magának köszönheti bukását, Yoiék pedig halálukat, mert nem kellett volna idegenekkel ilyen kapcsolatot létesíteni, illetve külhoniként idejönni – úgy döntenek, kiszabadítják a halálraítélteket. Ám még azelőtt más feladatuk is akad. Egyrészről meg kell szerezni Satsuya térképét a kastélyból, ez Yuméra hárul, hisz ő az egyetlen, aki láthatatlanul képes bejutni. Így pedig a három jómadárra marad annak kiderítése, hol tartják fogva Yoit és Kazét. Megegyeznek egy találkahelyben, majd ki-ki elindul saját célja felé. Fontolgatás nélkül Yume után lebegek.