Kimerült, fáradt, végletekig hajszolt lábai már jó ideje remegtek s most egyszerűen összecsuklottak alatta, úgy dőlt össze, akár egy rosszul felállított kerti asztal vagy egy agyonstrapált, netán anyaghibás műanyag szék.

Nem tudta, hol van, hogyan került ide, vagy honnan jött, mégis ott motoszkált valahol mélyen benne, egész biztos nem itt született. Nem tudta, mennyi ideje van itt, mióta jár-kél kísértetként e baljós, nyomasztó erdőben, ahol nincs más csak „fekete föld és fekete fák”[1]. Ennek ellenére úgy érezte, ez az erdő vagy végtelen, vagy talán kerek és elátkozott; bűvös köréből senki se törhet ki.

De honnan tudhatná? Hisz teremtett lélek sincs itt rajta kívül, nemcsak ember, még egy apró madár, egy fekete avarban motozó sün, egyetlen percegő bogár se. Csupán árnyékok ülnek mindenütt, ha ülnek egyáltalán, a fény pedig, melynek szükségszerűen léteznie kellene, sehol se látható. Téboly, hiszen ő maga mégis lát! Előfordulhat, oly régóta él itt, hogy már a szervezete lépett egyet az evolúciós lépcsőn, de legalábbis mutálódott annyira, hogy lásson a sötétben? Ha megnézhetné a tükörképét, ám nem lehet, van itt tó és folyó is, azok is sötétek, akár az ördög képe, semmit se tükröznek vissza. Nincs mit, nincs más, csak ez a „fekete, fekete, fekete világ”[2].

E kihalt helyen mégsem süket csönd ül, valami vagy valaki újra és újra és újra ugyanazt a dallamot játssza. Idegborzoló a dal. A hegedű gyors, szinte pattogó futamait egy cselló, sőt inkább nagybőgő mély, egészen hátborzongató hangja festi alá, olyasfajta dallam ez, amivel szerzője az apokalipszist hívja életre, s hogy e súlyos történetnek nyomatékot adjon hol egy dob, hol egy mély kürt szólal meg a háttérben. Ez a folyamatosan ismétlődő dallam azt a képzetet keltette benne, mintha egy bizarr zenedoboz foglya lenne, amit valaki az ördögnek készített és őt vélte hozzá a legjobb balerinának, még ha ő nem is táncol, hanem a kiutat kutatja. Elvégre egy magányos, pőre lélek mégiscsak jobban illik az ördög ajándékához, mint egy tüllbe bugyolált táncos figura.

Bár éhség vagy szomjúság nem gyötörte, a fáradtság még itt is úr rajta, vagy a dallam lett már oly megszokott, hogy elaltatta. Álmában ugyanebben az erdőben egy öregapó jelent meg előtte, úgy festett, akár egy drasztikus diétát folytató Mikulás. Télanyó talán túlzásba vitte az orvosi kérés teljesítését, halálra rémítette az intés: itt még bajok lesznek ebből a túlsúlyból, s hogy a halál mégse érje utol, hát urát kezdte hajszolni, csakhogy a halál rafkós ám. A szánalmasan festő apó szemei mégis rá néztek olyan végtelen sajnálattal, mintha ő készülne meghalni.

- Gyermekem! Ó, te szegény! – csak ennyit mondott mélyen zengő hangján.

- Parancsol? – kérdezett hát vissza.

- Nem tudod? – várt egy pillanatot, aztán megértette hallgatását és értetlen tekintetét. – Ez az erdő… - megint elhallgatott, kereste a megfelelő szavakat, vagy épp azon gondolkodott, folytassa-e, végül dűlőre jutott: - A Sötét-erdőben vagy. Ha valaki meghal belül, porrá tört lelkének hamvaiból megszületik a Sötét-erdő, amiben élőhalottként bolyong elméje egészen a test haláláig, vagy míg ki nem jut.

Dühösen felkiáltott:

- Ugyan, hogy juthatnék ki saját magamból?! – egyszerre volt ez kérdés és szemrehányás.

- Feltámadsz – az öreg egy szavas válasza üres konzervdobozként kongott végig hallójáratán, így először fel sem fogta a folytatást: - Akkor jársz jó úton, akkor lesz közel a szabadulás, ha ezek a fák felélednek és utánad nyúlnak nyálkás ágaikkal.

Éppen csak eljutott hozzá e mondat, az öregapó s vele az álom szertefoszlott, még búcsút sem intett.

A mese végét, fájdalom, de nem tudom, elalhattam, miközben hallgattam, vagy nem is volt vége? Vajon szegény elméje a mai napig ott raboskodik a Sötét-erdőben s maga is feketévé, árnyékká lett, miközben teste talán épp itt ül mellettem a buszon? Vagy már tudja a választ, ismeri a titkot, hogyan lehet feltámadni, kijutni a magunk Sötét-erdőjéből?

[1] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/babits-mihaly-17F97/levelek-iris-koszorujabol-1909-17F9C/fekete-orszag-1809C/

[2] uo.