Amint felébredek, rápislantok az éjjeli szekrényen ketyegő vekkerre. 5:20 van. Nem mintha nem tudnám. Már lassan három évtizede mindig pontban ekkor kelek, magamtól. Mindegy mi történik előző este, másnap 5:20-kor kinyílnak szemeim. Ennek azért volt hátulütője, főként mikor a gyerekek kicsik voltak.

A vekker vagy másfél évtizede pihen az én éjjeli szekrényem, annak ellenére, hogy nekem semmi szükségem rá. Tsukiko vette még valamikor összeköltözésünk idején, aztán a második vagy tán harmadik reggelen nyugdíjazta is a szándékoltan kopottas párát, mivel első hallásra gyűlölte hangját. Én meg inkább nem firtattam, mit is várt egy vekkertől, dallamos madárcsivitet netán? Azért persze megtudtam, régi vekkere nem csörömpölt, lágy hangon csilingelt, csak azt egy rosszabb reggelén falhoz vágta, és annak rendje módja szerént meg is döglött.

Én is pillantásnyi időt szánok neki és el is fordulok az ablak felé, ahol nem egész két évvel ezelőttig ő ilyenkor még békésen szuszogott, vagy épp közelharcot folytatott álomföldén. Na, utóbbi esetben azon minutumban beindult bennem a védekező mechanizmus, és villámként robbantam ki végtagjainak hatósugarából; a rossz tapasztalatok, ugye. Aztán a következő hat percben még figyeltem csendesen, míg 5:27-kor fel nem hangzott a telefonján a maga komponálta ébresztő első hangja.

A halála óta is ugyanezt teszem, bámulom az ágyat, időnként az ablakot meg a puha tompító réteget a fal egy szeletén, amit én szerkesztettem oda ismerőseink legnagyobb derültségére, hogy ne kelljen két-három havonta elzarándokolni a szolgáltatónkhoz reparálást, esetleg egyenesen új készüléket kérvényezni, miután feleségemen ismét erőt vett a felkelés démona, mely minduntalan a kütyü falhoz vágására késztette ugyanazon röppálya mentén.

Pontban 5:27-kor meghallom azt a dallamot, mely egyszerre képes felidézni a legkülönfélébb felületekre hulló, onnan esetleg továbbcsorgó, zúduló esőcseppek hangját (sokszor mondtam Tsukikónak: te nem is zeneszerző vagy, hanem varázsló), holott a telefon ma már holtan s némán fekszik valahol a padláson heverő dobozban.

A halála után azt hiszem, még három hónapig töltöttem és reggelente hallgattam a megszokott ébresztő dallamot, ami még azóta is mindig, minden egyes reggel megszólal a fejemben. Akkor raktam el, amikor a lányunk, Ayaka se szó, se beszéd egy nap csak berontott a szobába, felkapta a telefont és kidobta a szemetesbe. Bár láthatóan dühítette, mindenáron meg akart tőle szabadulni, mégis olyan óvatosan ejtette bele a kukába. A még tőle is kirívó tett okát ugyan nem egészen értettem, annyit azért vettem, jobban járunk, ha a telefon örökre elnémul.

Ma kicsit kényelmes vagyok, három percet is igénybe vesz, hogy kimásszak az ágyból. Felkapom az itthoni mackómat és kezdődhet a jól megszokott reggeli rutin. Le a konyhába, egy jó nagy pohár víz, összedobnék egy szendvicset, de feltűnően hiányolok valamit, már a hűtőben matatok, és még mindig se egy árva nyávogás, se lábamnak dörgölődzés. Ez azért felettébb gyanús, elindulok hát, hogy felleljem Őfelségét. Igen, nagybetűvel, ez a becses neve? ugyanis. Hogy Tsukikót idézzem: Ő egy macska, nem név, egyenest cím dukál neki.

Őfelsége legnagyobb elképedésemre a kanapén alvó Shiróra gömbölyödve, időnként egy doromboláskezdeményt eleresztve szundizik. Ez csak azért okoz nálam ekkora fennakadást, mert az uraság csak és kizárólag Tsukikóval volt hajlandó hosszasabb fizikai kontaktusra a gyerekek legnagyobb bánatára. Ayaka még a mai napig sem hagyott fel a kísérletezéssel, hogy egyszer a saját ölébe szoktatja. Nehéz volna megtippelni, melyikük makacsabb, egyelőre azonban a macska áll nyerésre.

Emlegetett királyi lény, bár csatlakozik hozzám, amint a teraszajtó előtt állva falatozom, továbbra sem mutatja jelét reggeli kajakövetelő táncának, súlyosabb esetben hisztijének, csak bámul a köd lepte kertbe, ahogy én. Követelődzésének hiánya nem példanélküli, valahogy mégis zavar, akképp ahogy kedvenc szolgájának halála után zavart a kávé után áhítozás, annak minőségén való esetleges zsémbelés hiánya. Pedig az összes isten a tanúm rá, amíg hozzá nem szoktam és olykor még azt követően is, szerettem volna kikérni magamnak: mi a nyavalyát lehet egy kávén elrontani? Valójában semmit, már a nejem esetében, ő egyszerűen nem ember reggelente, nem volt, csak a kávé meg a maga démonszelídítő rituáléi után. Mondjuk, én ezt már rögtön tudtam, amint első közös éjszakánkat követő reggelen megláttam, hogy ébredés után azonnal éhgyomorra képes kávét inni.

Még a magamra öltött dzseki és bakancs ellenére is megborzongok, fogaim összekoccannak, amint kilépek a teraszra. Őfelsége követ a terasz közepéig, majd megmerevedik, mintha lekapcsolták volna. Hamar rájövök, nemcsak az elhullott faleveleket szedhetem össze, de ismét javíthatok majd kerítést is. Őfelsége ugyanis a szomszédból meglógott, avarban kaparó kutyával szemezik bizalmatlanul, bolyhos farkával csapkodva a járólapot.

Életem egyik megoldatlan rejtélye, hogy képes ez a kutya mindig átlógni, attól függetlenül, fél éve már az egész Tsukiko által megálmodott fakerítést kompletten lecseréltem. És sosem sikerül rajtakapnom, amikor visszamegy, mert egyszer csak kámforrá válik vagy még akkor se mozdul, mikor már végeztem a dolgommal, vagy...

- Maga már megint nem csinálta meg rendesen a kerítést! Ez a mai fiatalság, semmit se képesek rendesen elvégezni!

Épp a szilvafánk alatt gyűlő kupacba hordtam az elmúlt hét levéltetem termését, amikor felharsant mögöttem a szomszéd férfi hangja, kevés híján szívrohamot indukálva nálam, még az avarlakban motozó sünök is ledermedtek szerintem.

No, igen, vagy előkerül az öreg és rögvest nekikezdi fújni a magáét, míg végül eszébe nem jut a kutyát követelni, akkor aztán iziben kell neki. Eleinte sajnáltuk, hogy egyedül van, senki se látogatja. Ez pontosan addig tartott, amíg ki nem nyitotta a száját. Nyomban beállította Tsukiko vérnyomását, pedig a reggeli állapotát leszámítva nehéz előhozni vérmesebbik énjét. A bácsinak rekordidő alatt sikerült ezt elérnie, amint elkezdte önkéntes alapú, hogyan kellene egy nőnek, feleségnek s anyának viselkedni című előadását. Ha még egyszer csak belekezd, engem nem fog érdekelni, hogy ugyanannyit kapok érte, mint egy normális emberért! - dühöngött még a konyhában is Tsukiko, nem is szeletelte, egyenest kivégezte szerencsétlenül járt zöldségeket.

Mivel sem ülni, sem meddő vitába szállni nem óhajtok, eldörmögök egy jóreggeltet és odafüttyentek a kerítés melletti kisebb lombsírhantban szaglászó ebnek, és kivezetem a ház elé, ki a kapun, majd egy gyors biccentés keretében átadom Einstein frizurás, két lábon járó, megkövült elméjű gazdájának, aki közben folyamatosan pöröl. Nem tudom, miért, velem vagy a kutyával teszi, már működik elmém természetes szelekciója, ergo csupán valami bántó morajt hallok belőle. Gyorsan rövid fogadkozást teszek, ahogy lesz időm újfent végigguberálom kerítésünk minden négyzetcentijét, és elköszönök.

Mialatt befejezem a kisebb kupac felszámolását, végigkísér az öreg hangos morgása, még mindig a kertjében téblábol, néha a kutya lagymatagon közbe vakkant egyet-egyet.

A házban azonnal a fürdő felé venném az irányt, ám Shiro, aki már ébren, törökülésben meditál a kanapén ölében a fenséggel, megállít.

- Miért élnek az emberek, ha mindent gyűlölnek? - teszi fel a kérdést.

Tudom, biztos a szomszédra gondol, számára valószínűleg már ilyen távolságból is bűzlik a szúrós szagú, fojtogató gyűlölettől,de szükségem van arra a forró zuhanyra, így csak megvonom a vállam és elütöm a kérdést.

- Kicsit korán van még a filozofáláshoz.

Meg értelmét se igen látom, ezt azonban már nem mondom ki, majd feldereng, Shiro esetében mindegy, a gondolataimat éppúgy hallja, akár a szavaim, ha akarja.