Lian Hearn nagy, egyenesen hatalmas ívű története az első oldalakon bennem rögtön a Taikót idézte fel. Egyrészt valóban sokat merít a japánok világából, sőt inkább oda emeli be saját elemeit, fantáziáit. Másrészt éppen ezek az elemek egy ...

Mindig is olyan helyen éltem, ahol gyalog is elérhető távolságban van a folyó. Nem mintha olyan sokat s olyan messzire költöztem volna. Jobban szeretek egy állandó, viszonylag kis területen mozogni, a turistáskodást, nomád életmódot nem nekem találták ki, már amennyiben ezeknek fizikai síkon történő megvalósulására gondolunk. Gondolatban, szellemben vagyok nagy utazó. A körülölelő fizikai világban nem vagyok oda a változások nagyrészéért, kellenek a megszokott dolgok, az ismerős környezet, közeg. Ennek elengedhetetlen része a folyó, és talán ennek van a legnagyobb esélye, hogy meg is maradjon, bár elnézve a mai világot, sajnos ebben sem lehetek biztos.

Jelenlegi lakhelyemen elszoktam már a folyóparton sétálástól, mert egyrészt ...

Elképesztő, szórakoztató és megtévesztő ez az anime. Az első percekben látjuk a középiskolás Taijuut, amint épp igyekezne minden bátorságát összeszedve szerelmet vallani Yuzurihának, amit meghiúsít egy ismeretlen eredetű katasztrófa, melynek következtében a világ összes embere kővé változik.

Taijuu több évezreddel - 3700 évvel - később szabadul kőbörtönéből, és szembesül egy számára teljesen ismeretlen világgal, amelyben nyoma sincs embernek. Az egyetlen, akivel találkozik, gyerekkori barátja, Senkuu. A srác már várt rá, legelsősorban azért, hogy legyen segítsége, mivel elég gyenge fizikumú és amíg elveszi minden idejét a túlélés, addig nem tud a tudománnyal foglalkozni, például rájönni arra, mivel lennének képesek ...

Elakadt a lélegzetem abban a pillanatban, ahogy megtörtént. Éppen az autóban ültem, útban az állateledeles bolt felé, hogy feltankoljak macskakajából egy időre. Az egyik percben még a kissé sápadt, téli délután napfényében megmártózó, teljességgel hétköznapi világ szokásos főúti forgalmában haladtam, aztán ahogy az óramutató kattan egyet, jelezve a perc elmúltát, a világot is átkapcsolták köröttem.

Sötét lett, de nem egy szép, tiszta éj sötétje, hanem ködpamacsoktól maszatos sötét, melyet a városok és autók mesterséges fénye pocsékul kikevert színekkel árnyal. A tereptárgyakat, növényzetet, a többi autót alig lehetett kivenni, viszont a benne ülő embereket tisztán láthattam, pontosabban a mély fekete sziluettjüket, ...

Más szerző, más helyszín, más kor, más körülmények, de a téma közös és nagyban hasonló, mint az előzőleg ismertetett lengyel írónál, a téma, ami minden embert érint: a halálunk, s vele az, miként tekintünk életünkre, sőt miként éljük napjaink.

Genki Kawamura főszereplője onnan indul, hogy alig harminc évesen (de erre lehet, nem pontosan emlékszem) megkapja a diagnózist: rák, és az ítéletet: nemsokára meghal. Természetesen igen sokkos állapotban hazatér lakásába, ahol az anyja által ráhagyott macska, Káposzta várja. Aztán megjelenik az ördög és alkut ajánl neki: azért cserébe, hogy valamit eltüntet a világból, élhet még egy napot.

Nem meglepő módon főhősünk végül is rááll az alkura, és elkezdenek szépen ...

Senki sem hiszi el azt, ami történt, meséljem bárkinek is, ezért döntöttem úgy, hogy leírom e történetet, hátha egyszer, egy megfelelőbb időben valaki megérti, bár megeshet, e feltételezésem nem több ostoba ábrándnál. [1]

Nem mintha olyan egyedülálló lennék. A városhoz közeli hegyek egyik falujából - néhány éve - érkezett egy fiú, inasnak jött a kovácsokhoz. Többször járt a Korom-hegyen, amikor egy-egy elkészült munkát kellett elvinnie valamelyik településre. Neki is megvolt a maga története, amire a legtöbben csak legyintettek: mesebeszéd.

Akkor esett meg - már vele, s nem velem, azonban muszáj leírnom elébb ezt, mert az én történetemben is lesz szerepe. Szóval akkor esett meg, mikor egy különösen zord télen a fiú hírt ...

Érdekes, és számomra igen kedves ez az anime, dacára annak, hogy semmi eget rengetően új, szenzációs, furcsa nincs benne. Hogy úgy mondjam, egyenesen egyik iskolapéldája annak, a hagyományos, megszokott mesével és animekoncepcióval, nagyobb szenzációhajhászás nélkül is bőven lehet jót alkotni, szórakoztatni és elgondolkodtatni egyaránt.

Kamado Tanjirō egy szegény, apa nélkül maradt család gyermeke, éli szokott, nem idilli, mégis boldog mindennapjait, örül annak, hogy sok szenet sikerült eladnia. Mikor visszatérne a hegyre, már besötétedett, és a hegy lábánál élő férfi, aki elvesztette családját meginvitálja (kissé erőszakosan) éjjelre, mondván, démonok jönnek hamarosan, nem jó ilyenkor kint járni. Tanjirō ott marad hát, bár ...

Üdvözlet itt az új évben!

Engem mindig kiráz a hideg, amikor a címadó számot hallom, messze nem azért, mert pocsék lenne, de nem is ízlésről akarok itt vitázni, tudjuk, arról amúgy sincs értelme.

Nem véletlen emeltem ki azt az egyetlen szót, ezt vélem ugyanis az emberiség egyik rákfenéjének. Szomorú vagy sem, azt nem kérdezte amúgy senki se, ezt bizony nem fogjuk kiirtani. Az ember uralkodni akar a világon, környezetén, a fajtársain is. Akitől meg ez mégis idegen, az viszont nem elég erős, nincs hatalma és nem is akar, hogy megváltoztassa, nem természete ugyanis. Ezért aztán ők meg a világ megszívták, az úgy nevezett győztesek meg röhögve élhetik ki királyi hajlamaikat.

Aki pediglen nem áll a hierarchia csúcsán, s igényelné ...

Ez a kötet megint csak egy véletlenül fellelt darab, fogalmam sincs már, mi vonzott benne igazán, de nem csalódtam, ismét egy jó és elgondolkodtató élménnyel gazdagodtam általa. A kötet egy lengyel író regényét, négy elbeszélését és néhány poémáját, illetve versét tartalmazza egy, a fordító által írt utószóval kiegészítve. Őszintén megvallva, míg a prózák lenyűgöztek, addig a poémák és versek valahogy idegenek maradtak számomra, persze, ez mindössze az én szubjektív benyomásom, senkit se rettentsen el.

A címadó regény Janek Pradera története, egy fiatal férfié, aki vidékre, egy erdőbe megy dolgozni, az odaútról, ott töltött idejéről és magáról mesél. Nem túl eseménydús a cselekmény, de az erdőn lét ...

Akkor már harmadjára sodort össze minket az élet. Fülledt meleg volt, a levegő nem mozdult, csorgott rólunk az izzadtság. Ennek ellenére inkább a kávézó teraszán foglaltunk helyet, de nem bántam, nem igazán bírom a klímát, légkondit. Még a rendelésünk vártuk, ő valahova az utca túlfelére nézett mereven. Fogalmam sincs mit nézhetett olyan kitartóan, mielőtt azt mondta volna:

- A világ visszatartja lélegzetét.

Mivel nem tudtam mit mondhatnék, én is arrafelé néztem, amerre ő, hátha meglátom, ami e kijelentésre késztette, de semmi támpontra nem leltem az öreg macskakövek teste felett.

- Aztán majd hangos, erős levegőt vesz, amikor már neki is elviselhetetlenné válik a légszomj. Meglódul a szél, talán hirtelen szakad le az ég, ...