Avagy apró fecnikre firkantott fárasztások az Újév körüli egyhetes átmérőjű körből

#mindmeghalunk

Volt az a bizonyos nap, amikor boldog-boldogtalan levideózta, leklimpírozta földrengésélményét, mire Cseresznyében felmerült a kérdés:

Van nekünk ilyen a lakásbiztosításunkban?

Gőzöm sincs - morrantam válaszul.

Pedig nem ártana. Ez az épület már egy kis mozgástól is rögvest összedől.

Még be sem fejezte, a kisasszony már hiperventillálva vetítette le magának az összes lehetséges forgatókönyvet és azok következményeit.

Rámordultam Cseresznyére:

Remek. Tényleg muszáj volt ez?

Felhúzott orral, mint egy sértődött királynő közölte:

Valakinek gondolkodnia is kell, felkészültnek lenni.

Mondanám, hogy ...

Kevés ember volt annyira tudatában a halálnak, mint ő. A legtöbb embernek a halál csupán valami távoli dolog, ami egyszer majd bekövetkezik. Ő azonban azok közé tartozott, akik tudják, bármelyik nap lehet az utolsó, hogy az életet a haláltól egyetlen pillanat választja el. Egyetlen pillanat egyfelől, másfelől egy egész örökkévalóság.

Sokan gondolják úgy, hogy az olyanok, mint ő is, akik gyakorta találkoznak a halállal, akik számtalanszor állnak vele szemben, hozzászoknak. Ez nem igaz, félreértés. Senkinek sincs sérthetetlen páncélja a halál ellen.

A titok az, már amennyiben őt kérdezik, hogy ezek az emberek - józan eszük megőrzése érdekében - összekalapálnak, keresnek valamit, amit maguk és a halál közé állítanak, ami még ...

8.

- Apád tényleg öngyilkos lett? - kérdi tőlem riadt tekintettel kollégám, amikor a két asszonyság távozik a boltból. Összerándul az állkapcsom, olyan erővel, hogy fogaim is összekoccannak, immár másodjára tíz percen belül.

Valahol az én hibám is, nem költöztem elég messzire. Nem túl gyakran, de belefutok régi "ismerősökbe", azaz olyan emberekbe, akik a faluból jöttek, akik úgy ismernek mint apám lányát, és életük egyik nagy eseménye volt apám halála, elég szenzációs volt ahhoz, hogy jól elcsámcsoghassanak rajta, hogy hitetlenkedhessenek és borzonghassanak. Én pedig, mint egy áramütés, beindítom a reflexet bennük és máris felidézik a múltat, nyilván így hallotta a kollégám a nagy hírt, a polcok közt terjengő ...

Ebben az esetben még akkora a sokk, hogy levegőt kapkodva, szabályszerű pánikrohamot produkálok, semmit se látok, és az fel sem merül bennem, ez annak tudható be, hogy az éjszaka közepén járunk vagy hogy egy ablaktalan szobában vagyok, szentül hiszem, én most megvakultam. Pedig egy ablaktalan szobában vagyok, éjszaka, mint arra nemsokára ráébredek.

Először is a hátam mögötti ajtó papírján fény és egy ember sziluettje tűnik át, ahogy lassan sétál, végül megáll és elhúzza az ajtót, éppen csak annyira, hogy bedugja fejét és tekintete végigsurranjon a szobán. Megdermedek, de ez már csak a másodperc töredékéig tart, hisz én ebben az időben és térben csupán vendég, tanú vagyok, nem szereplő. Ennek megfelelően ráérek ...

Avagy a történetek története

Hogyan és hol kell elkezdeni egy történetet? Az a sanda sejtésem, ez a kérdés nem csak nekem okoz fejtörést, s hogy ezt megszüntessék, kitaláltak néhány állandó frázist, mint például: egyszer volt, hol nem volt. Ezután valamilyen helynek vagy személynek kell állnia, volt egy királyság, egy falu, volt egy fiú, egy paraszt, egy hercegnő. Kész is a recept, amit az óta már rég szemétre hajítottak. Én viszont jobb ötlet híján, ha már így eszembe jutott, előkaparom és használatba veszem. Igaz, az eredmény igen furcsa lehet, legalább annyira, mint maga a történet.

Szóval. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy harminc körüli férfi, vagyis voltam én, akiről elsőre is mindenki megmondja, csodabogár. ...

Csendes ember volt, nemcsak hogy nem kereste mások társaságát, kifejezetten igyekezte kerülni, bár ezt nem mindig és főképp nem mindenkivel tehette meg. Nem mintha utálta volna az embereket, voltak, akikkel törődött is, a maga módján. Azonban más volt, egy mély hasadék nyílt közte és köztük.

Neki igazolnia kellett létezését, ez a belső kényszer mozgatta, sarkallta az állandó fejlődésre, mondhatni: mindenek felett állt. A mozgás, a változás embere volt, akinek valamit el kell érni, egy célt, ami mégis soha be nem teljesíthető. Számára a pillanat csupán egy folyam önkényesen felszabdalt része volt, ami önmagában nem értelmezhető.

Mígnem...

Minden (látszólagos) szigorúsága, hidegsége, távolságtartása dacára szerette a ...

7.

Alig vártam, hogy hazaérjek, szinte ráesem a székre a konyhában, kabátostól, cipőstől, a csomagot, amit átvettem a csomagpontom a férjemnek, és a néhány zsömlét, csokit, tejfölt tartalmazó zacskót az asztalra rakom. Persze, nem könnyebbülök meg, a megmagyarázhatatlan teher bennem van, nem tudom megfogni a kezemmel és lerakni, bár már szívesen vállalnám a kitépéssel járó fájdalmat is. Kell vagy öt perc, mire összeszedem magam, levetkőzöm és keresek egy fájdalomcsillapítót, mert szétszakad a fejem. Ez ma már a harmadik, pedig még délután kettő sincs.

Hajnalban már ezzel keltem, aztán valahogy tíz körül megint annyira hasogatott, hogy még a kolléga is megjegyezte, amikor hátramentem egy bogyóért, olyan sápadt vagyok. ...

Még mielőtt belekezdenénk, le kell szögeznem, ez az anime iskolapéldája annak, hogy e műnem nem minden darabja gyerekmese, sőt kifejezetten nem gyerekeknek való. Mind a tartalma, mind a képi világa, mind a gondolati világa bizonyos érettséget kíván és szerintem gyomrot is, mert az erőszak számos formájával találkozhatunk. Ezeknek megfelelően léleksimogatást se nagyon várjunk a történettől.

Amennyiben nem riasztottalak el, elárulom, közelebbről mivel is van dolgunk. A Tokugawa korszak közepén járunk, Asano Rin, egy tizenhat éves elárvult lány, akinek apját s vele az egész dōjōt megölték, anyját megerőszakolták és elrabolták. Rin szeretné megtalálni anyját és megbosszulni a történteket, ám ehhez egyértelműen nincs meg az ereje. ...

Ki vagyok én?

Állítólag mindenki felteszi magában ezt a kérdést életében legalább egyszer. Tudjátok mit? Én ezt nem hiszem, ahogy én látom (láttam eddig), senki sem teszi fel ezt a kérdést, komolyan semmiképp, aki nincs rákényszerítve, már pedig az emberek többsége nem érez kényszert, pláne nem effélét. Ők azok, akik mindent tudnak, mert úgy mondják, ez az élet rendje.

Úgy képzelem, ez valamiféle láthatatlan, általam nem ismert könyv lehet, amit ők mind olvastak, ami talán a szívükbe van nyomtatva, netán lúdtollal karcolva. Az enyémet talán kihagyták, elfáradt a feladatra kijelölt lény (vagy robot, azok mostanság menőbbek, mint az angyalok). Ne figyeljetek rám, és hasonlatomnak ne tulajdonítsatok túl nagy jelentőséget! Ez ...

6.

Olyan negyed órája riadhattam fel, alig múlt hajnal egy, már vasárnap van. Természetesen nem tudok visszaaludni, nem is lenne olyan jó ötlet, ugyanis megvan az a képességem, bár én aztán sose vágytam rá, hogy ilyenkor folytassam az álmot. Ezt az álmot azonban nem szeretném, örülök, hogy megszabadultam. Szóval most itt ülök kint a konyhában, kezemben kinyitott könyv, ám alig olvastam ez idő alatt két oldalt. Gondolataim minduntalan elkószálnak, figyelmem pedig lohol utánuk. Esélyem sincs megállítani.

Esélyem sincs megállítani. Rögtön erre gondoltam, mégis loholtam utána. Aznap reggel jött valaki, apámat kereste, aki épp akkor indította be a teherautót a ház mögötti úton. Nem tudtam, mit tegyek, hallani nem fog, hát hátra ...