Órák, percek, másodpercek. Az idő különféle méretű darabkái, amelyekhez igazodunk, pedig mennyire megbízhatatlanok, mennyire önkényesek, mennyire semmitmondóak.

Baleset volt, olyasmi, amire azt mondják: egy pillanat műve, ám ez nem több olcsó frázisnál, amivel azt érzékeltetjük: gyorsan történt; és még nem is igaz. Az idő ugyanis egy rendkívül furcsa, se vége, se hossza szalag, amit egyénenként, helyzetenként másképp értékelünk. Persze, lehet, hogy csak én látom így.

Nekem valahogy mindig úgy tetszik, mintha vezetés közben kitágulna egy kicsit az idő, mintha megnyúlna az a bizonyos szalag, bár gőzöm sincs ennek okáról. Akkor azonban egyenesen úgy tűnt, olyan vékonyra nyúlik, már-már alig észrevehető, már-már elszakad.

Idegesítette, most már nagyon, hogy olybá fest, mindenkit az érdekel - érdekli őket egyáltalán igazán, vagy csak nincs jobb dolguk? - miért teszi, amit tesz. Pontosabban miért nem csinál semmit. Mintha ránézésre meglehetne mondani egy emberről mindent. Nevetséges! Semmit se lehet megmondani egy emberről annyiból, amit látsz.

A sokat emlegetett első benyomás illúzió, saját nagyszerűségünk illúziója. Hogyan gondolhatja valaki komolyan, hogy pusztán egyetlen pillanatnyi látástól megvilágosodott a másik embert illetően? Hisz rengetegféle szerepet játszunk, hazudhatunk, provokálhatunk, játszhatunk a másikkal, a konvenciókkal, a jelentésekkel, még önmagunkban is sokfélék vagyunk. Hogy lehetne ezt egy tekintettel befogni? Hogy lehetne ezt ...

5.

Szombat van, már hazaértem. Rögtön leültem, hogy befejezzem a tegnap megálmodott borító szerkesztését. Férjem ugyan unszolt, hogy egyek, mielőtt elment egy kollégájának segíteni valami géppel, de nincs étvágyam, egyben van a gyomrom. Hogy ez annak köszönhető, hogy ma vagy három emberrel is veszekedni kellett egy nyavalyás rongydarab miatt, vagy annak, amit egy reggeli jelenet indított el bennem, jó kérdés. Egyrészről, ha valamit ki nem állhatok ebben a helyzetben, az, hogy csendőrt játsszak holmi frissen felkent szabadságharcosokkal, és ez még csak a kezdet. Bele se akarok gondolni, mi lesz még itt, ha megint újabb korlátozások lesznek. Csak tudnám, ezek a bátor emberek miért nem azzal hepciáskodnak, aki hozza a szabályokat? És miért ...

"Szavaink olyanok, akár afféle mentőcsapat, mely soha véget nem érő küldetése során elmúlt eseményeket és kihunyt életeket ment a feledés fekete lyukának mélyéről. [...] szavainkat küldjük el hozzád: ezt a tévelygő, szétszóratott mentőcsapatot, mely még abban sem biztos, pontosan miben is áll a küldetése; az iránytűi mind elromlottak, térképei rongyosak vagy rég elavultak..."

Így nyitják a történetet azok a megrekedt szellemek, akiknek hangja minduntalan bevezeti a "mese" következő részét.

A történet az 1900-as évek elején, Izlandon játszódik; egy apró Községet (csak ekként emlegetik), annak környezetét, lakóinak egy részét és mindennapjait láthatjuk, miközben egy fiatal fiú sorsát követjük végig.

A fiú, ...

Az élet értelme, hogy nyomot hagyj a világban - mondták.

Na már most adódik a kérdés, adódik több is, ám valahol el kell kezdeni: van-e az életnek értelme? Olyan értelme, amely mindenkire kiszabható? Ha nem, akkor mire fel ez a követelőzés? Talán az élet "csak" élet, valami, ami teljes önmagában, amihez semmit se kell hozzátenni.

Jó, érti. Kell neki, az életnek, valamiféle irány, nekik kell egy iránytű. Az iránytű viszont szabvány dolog, hisz a meghatározások is szabványosítottak. Hagyj nyomot! Sehogyan se értette, hogyan akarnak egy saját útra, irányra lelni egy iránytűvel, amit mások gyártottak, egy másféle világhoz, semmiképp sem az övékhez? Valóban kell nyomot hagyni a világban? Kell? Lehetséges egyáltalán?

Lenézett ...

4.

Kellett nekem emlegetni a rossz alvást meg éjszakákat! Szépen falra festettem az ördögöt, kísérőm-őrzőm, a varjú pedig sötét bűverejével életre keltette, vagy inkább csak rásegített, szárnyát nyújtotta a megtestesülni vágyó démon vonalainak.

Szóval itt vagyok hajnal fél hat körül ismét az ablak előtt, egyik kezemben a bögre, a másikkal a párkányon üldögélő macska állát vakargatom. A vállam üres ugyan, látom és érzem a varjút, a könyvespolc tetejéről figyel, és elégedett. Pontosan tudja, az elmúlt két éjjel megtette hatását.

Van, amikor emlékszem az álmom képeire, legalábbis valamennyi lenyomat még ébredés után is marad, van, amikor se kép, se hang, de vannak érzelmek, kísértetek, amelyek belekapaszkodnak ...

Történet, amelyben győzedelmeskedem mint egyszemélyes karácsonyfa ellenes frakció, vagyis hogy izé...

Szóval, mindenki tudja, ehhez a karácsony nevezetű, háromnapos, önkényesen kijelölt szülinapi bulihoz, amit nem mellesleg a szeretet mámorától részegen kell eltölteni, hozzátartozik ez a mindenfélével teleaggatott, lehetőleg minél csiricsárébb fa. Az a legjobb, ha már alig-alig látszik a sok csillogó kacat alatt a gondosan kiválasztott, hazacígölt fenyő, annak az illatát kell érezni, meg a gerillaként mindenütt megbúvó tűleveleit vadászni a porszívóval még húsvét idején is.

Csak úgy árad belőled az életkedv és szeretet - jegyzi meg Cseresznye.

Az jó - örvend neki a kisasszony, őszintén, mivel az irónia, szarkazmus és ...

Mindenki megőrült? - érkezik a kérdés valahonnan, valakitől. (Nem kell holmi csip-csup részletekkel foglalkozni.)

Dehogyis. Már így születtünk - felelem én.

Kétlem, hogy lehetne őrültként születni - akadékoskodik Cseresznye.

Erre én rögvest elröhögöm magam.

Most mi olyan vicces? - mordul rám Cseresznye.

Nada [1] , már azon kívül, hogy ad1 mi egész biztos őrültként születtünk, mert nem is vagyunk különálló, saját fizikai kiterjesztéssel rendelkező személyek, ad2 egy nem is önálló személyiségrész tud-e egyáltalán kételkedni?

Látom, ezzel megfogtam. Helyette a kisasszony reagál:

Akkor most én tehetek arról, hogy ti őrültek vagytok? És én... az, hogy én megőrültem az én hibám?

Felsóhajtok. Cseresznye ...

- Meg kellene tanulnod feloldódni!

Ó, hányszor is hallotta már ezt! És hányféleképp!

- Tudod, megtanulni, hogy kerülsz flow-ba. Akkor talán lelazulnál.

Mindig azt hitték, hogy csöndje koncentráció, feszültség vagy félszegség, pedig csak nem érdekelte. Néha a morajt hallgatta, amit szavaik ritmusa alkotott, néha egy szó, egy mondat máshová vitte. Nem volt mit mondania, vagy volt éppenséggel, az azonban nem az ő szavaik folyamába tartozott, gátat vetett volna csak.

Akkor mit keresett ott köztük? Semmit. Pontosabban olyasmit, ami sosem volt neki, épp ezért fogalma sem volt, hogyan is fest, abban sem volt biztos, létezik-e, és idővel azt sem tudta megmondani, szüksége van-e rá, vagy hogy nem az övé már egy más formában.

...

3.

Állok az ablak előtt, kortyolgatom a kávém, igyekszem jól elhúzni, még közel egy órám van indulásig. Nem túl sok idő ahhoz, hogy valami érdemlegeset csinálj és túlontúl sok idő átélni egyedül a csöndben mindenféle tevékenység nélkül. A férjem alig két perce ment el, még a számon érzem kapkodva elhintett csókját és zavar, még a hallójáratom mélyén kalandozik a kulcsok csörgése, a zár kattanása és zavar. Össze akarok gömbölyödni a csend legmélyén, tökéletes kört formálni, amely üres, amelyben semmi sincs, csak egy másik kör, amit védelmez, és mindkettő én vagyok.

Persze nem teszem, nem tudom megtenni, helyette szertartásos lassúsággal végzek egy merőben lényegtelen tevékenységet, miközben a hátsó kert ...