Igen is meg nem is, valahogy így voltam és így maradtam a végére is ezzel a romantikus, komikus slice of life animével. Először is nézzük, miről is van szó, aztán kaptok véleményt is, miért igen, miért nem, számomra.

Adott nekünk egy 16 éves leányzó, Matsumae Ohana, aki hangos, mindent is kimond, mindenbe beleüti az orrát és kamaszként - mi mást tenne? - épp most bontogatja szárnyait, illetve az első részekben még nem annyira. Tokióban él az eléggé zűrös magánéletet élő, író anyukájával, akinek majdhogynem a cselédje, ő főz rá, és arról panaszkodik barátjának, hogy unalmas az élete, nincs benne dráma. Ez természetesen pillanatokon belül megváltozik, egyrészt barátja, Ko-chan, szerelmet vall neki, másrészt romantikájukat ...

Egy kisebb társaság éppen hazafelé tartott az éjszaka közepén, amikor egyikük megállt és tágra nyílt szemmel meredt fölfelé.

Először hiába kérdezték, mi baja, mit lát, ő csak megdörgölte szemeit, mintha meg akarná javítani őket. Erre aztán a többiek is egymás után követték tekintetének útját, s máris mind szükségesnek érezték érzékszervük működésének felülbírálását. Itt valami hiba kell legyen.

Azonban bárhogy is ismételgették ezt magunkban, a képtelen látvány makacsul kitartott. Az alak még mindig ott állt a legközelebbi villanyoszlop tetején.

Ők meg lecövekeltek, ki a járdán, ki az úttesten, és csak bámulták, majd lassan megjött a hangjuk is.

- Szerintetek mi a fenét csinál az odafent?

- Jobb ...

2.

A szabad délelőtt cseppet sem tesz boldoggá; mint rendszerint, kényelmetlenül érzem magam, mert nem csinálok semmit. Ebből a szempontból a férjem abszolút ellentétem, bármikor bármeddig képes élvezni a semmittevést, sőt a semmire sem gondolást. Épp ezért, épp miatta tudom időnként, legalább egy kicsit én is elereszteni magam.

Aztán csak megelégelem, megnézem a tegnap kiteregetett mosást. Ha már megszáradt, akkor elpakolom, kivasalok, és ha már nincs ott, akkor le is cserélhetném az ágyneműt. Olyan nincs, hogy nincs mit tenni.

Közben beszélgetünk mindenféléről, eljutok odáig, megfogalmazom elakadásom, bár tudom, ő sose fog erre okosat mondani. Nem csak azért, mert teljesen más területen dolgozik, hanem mert számára ...

Már egy ideje rugdossa az asztal lábát, ahogy ül és lógázza lábait. Ha épp nem lába koppanását hallom a pozdorján, akkor sóhajtozása zavar.

- Dolgoznék - mordulok rá.

- U-nal-mas! - panaszolja annyira elnyújtva a szótagokat, már-már éneknek tetszik.

Levágom a tollat a füzetre és épp nagy levegőt veszek, hogy tudatosítsam benne, felnőtt ember vagyok, akinek nincs ideje és idegrendszere egy szellemlány állandó szórakoztatására, amikor megelőz.

- Miért ezt csinálod, amikor még ráér? Miért nem írsz? - kér számon, arca alig pár centire került az enyémtől.

Hátradőlök a székben, hogy megszabaduljak tőle. Természetesen nem sikerül.

Még előrébb hajol, majd' ráfekszik az asztallapra, villámgyorsan lenyúl, és jó ...

Nem és nem fért a fejébe, mitől olyan boldog barátja? Mitől ér fülig a szája? Miért rángatta most ki ide a cseresznyefák alá, mikor épp semmihez sem volt kedve?

- Csodálatos! - ujjongott mellette kezeit boldogan összecsapva. Ragyogó szemeiben a szellő ringatta virágok és szirmok tükröződtek.

Ő csak morgott valamit, ami talán elégséges reakciónak bizonyul és egykedvűen szemlélte a látványt. Remélte, hamar végeznek és visszabújhat a szobájába.

- Na? Mit szólsz? - barátja - minden reménye ellenére - most őt tüntette ki árgus figyelmével.

Kifejezéstelen arccal visszakérdezett:

- Mit szóljak? És mihez?

Erre aztán szokásos felfújt arccal duzzogott egy sort, majd lehorgasztott fejjel dünnyögött valamit. Valami olyasmit, ...

1.

- Tényleg pocsékul vagyok - mormoltam magam elé.

Már vagy három órája csak ülök a gép előtt, a digitális táblával ölemben. Próbálok kapcsolódni a történethez, aminek nyersfordítását néhány napja küldték el a kiadóból, hogy borítót és illusztrációkat rajzoljak aztán hozzá, de nem megy. Hiába minden. A szavak nem szólnak hozzám, itt van előttem a kép, amit a történet lefest és nem vagyok képes belehatolni.

Próbálom máshonnan, kezdjünk el egy egyszerű kis képet az egyik jelenethez, ami kiemelkedik és még mond is nekem valamit. A kezem azonban megdermed a tábla fölött, a digitális toll hegye ott lebeg a felülettől néhány milliméterre, és nem értem, miért. Pedig elmémben ott a kép, izmaimban ott feszülnek a ...

Erre a könyvre egy cikkben találtam, ahol könnyedebb, szórakoztató nyári olvasmányokat ajánlottak. Hölgyeim és uraim, tán bennem van a hiba, ám ez a könyv abszolút nem könnyed és az én olvasatomban nem is igazán szórakoztató (nekem ahhoz valami vidám, jó kedélyű, humoros, kellemes dolog tartozik, és nyilván a cikk írója nem erre gondolt). Azért nem zsákbamacskát vettem, a rövid ismertető elég ahhoz, hogy az ember sejtse, ez bizony nem egy habkönnyű tündérmese lesz, távolabb nem is állhatna tőle. Mindjárt megértitek, miért, már amennyiben nem találkoztatok még a könyvvel.

Frannie Langton börtönben ül, egy bizonyos Benham és asszonya, a Madame meggyilkolásával vádolják, és ha elítélik, halállal lakol, ám ő mégsem emlékszik ...

- Te is valaki vagy, már most is, annak születtél, mint mindenki más.

Hiába mondta neki ezt, ő egyáltalán nem így érezte. Nem is érzett semmit a fájdalmon és a dühön kívül. Sebzett, megtaposott énjében csak a harag üvöltése hallatszódott, semmi más nem jutott el hozzá.

- Kibaszottul nem érdekel az olcsó dumád - mordult rá a fölé magasodó férfira.

Az semmit se szólt, csak nézte, arcizma sem rándult, de barna tekintetének mélyén valami felizzott, amikor - hogy végre békén hagyja - sziszegve hozzáfűzte:

- Ne tegyél úgy, mintha bármit is tudnál.

A férfi hirtelen megragadta kabátja gallérját, és mivel a fiú alacsonyabb volt nála, lehajolt, úgy vágta az arcába:

- Undorító vagy, vagy szánalmas.

A fiú először ...

Ha meggyújtod - mondaná apám, akinek egyik védjegye volt a pocsék szóviccek elsütése, akárcsak élettartozékomnak. Na, basszus! Válóok! Mondjuk, ahhoz előbb össze kellene házasodni, úgyhogy megette a fene az egészet.

Oké, nem vagyok én Humor Heroldina, ez van. Meg az, hogy mostanra valószínűleg mindenkinek megfordult a fejében néhányszor, kinek miért épp: elég volt. Nekem csak az utóbbi két hónapban volt az néhány száz alkalom is. Nem, nem fogom felsorolni, ne aggódj! Felesleges is, értsd: könnyen lehet sosem érnék a végére, te pedig halálra unnád magad.

Összefoglalásnak tökéletes a tegnapi napom, ami szombat volt, még mielőtt valaki megkérdi, miért nem voltunk mi a munkahelyen. Már jó előre annyira elegem van a karácsonyi ...

Változó számok, telő évek,

hasonlatok és ellentétek.

- írta naplójába egy novemberi napon. Ennél tovább azonban nem jutott, a bejegyzés töredék maradt. Később még odafirkantja a lap aljára: "Ötven év az ég alatt"

Miért nem írt többet? Nehezére esett, és egyébként is, ez a néhány szó mindent elmondott, benne volt minden. Mi volt az a minden? Inkább az a kérdés: ennyit is minek írt? Minek leírni azt, ami annyira részünkké vált, hogy mindig velünk van, akkor is, ha nem feltétlen jut eszünkbe minden egyes nap?

Hisz minden évben elérkezett ezekhez a mérföldkövekhez, a saját születésnapjához, a szüleiéhez, más dátumokhoz, kezdethez és véghez. Amikor betöltötte a huszonhetet, az járt végig a fejében, ennyi volt az ...