- Tudod, mi az egyik legnagyobb baj a szavakkal? - kérdezi tőlem.

Ugyanabban a kávézóban ülünk, ahol a múltkorában magam is ezen töprengtem.

Október vége van. Ez már a harmadik alkalom, hogy ilyentájt összefutunk és leülünk beszélgetni.

Nem sokat vár, épp csak felemeli pillantását a csészéről, majd vissza is ejti, amint újból beszélni kezd.

- Szerintem az, hogy elkoptatjuk őket.

Ezen kicsit meglepődöm, és igen, némileg sértve is érzem magam, bár erre valójában semmi okom. Egyszerűen automatikusan védelmezem életformám, azt, ami olyan fontos nekem, igaz, sok hasznom nincs belőle. Ki tudja, mi a veszélyesebb: egy ember megélhetését nehezíteni vagy az önmagáról alkotott képét, a világképét, értékrendjét "fenyegetni"?

Kezdjük azzal, hogy igen, megint olyasmihez nyúltam, amihez "nem kellene", mivel kizárt, hogy ilyen klasszikusnak számító szerzőket megfelelő módon tudjak tálalni, tehát senki ne számítson igazán szakmai és részletekbe menő elemzésre [1] , ahhoz (is) kevés vagyok én. Az, hogy mégis elkövetem ezt a "merényletet", annak tudható be, egészen kisgyerekkorom óta szemezek ezekkel a könyvekkel. A szüleimnek volt egy pár könyve, de javarészt romantikus regények (anyámnak köszönhetően), amelyek nemigen érdekeltek és volt néhány másféle, köztük ezek is (természetesen más, jóval régebbi kiadásban). Persze nem olvastam őket mostanáig, csak tetszett gyerekként az író neve és a címek. (Gimiben ezt az időszakot elég gyorstalpalós módon ...

Végre hazaért, alig várta. Kis bőröndjét ott hagyta az előtérben, a csuromvizes kabátját is csak földobta a fogasra, kit érdekel most, hogy lecsöpög? Meg kellett őt találnia, most, és magához ölelni.

Mérge még ott dolgozott benne, egymást erősítették aggodalmával. Már annak sem örült, hogy muszáj volt külföldre utaznia az átkozott tárgyalás miatt, a főnöke tudta, nem igazán van még itt az ideje ennek, ám az ügyfelek ragaszkodtak hozzá, ha nem megy, nem csak magát vagy a főnökét hozza nehéz helyzetbe, azokat is, akiknek most a munkahelye ettől az üzlettől függött. Ezt végül is épp ezek miatt elfogadta. A többi azonban felbőszítette, jóllehet mondjuk arról senki sem tehetett, hogy gépe nem tudott felszállni, mert hamarabb ...

Talán öregszem, vagyis biztos, mivel életben vagyok még, ez természetes, minden különösebb akarat vagy erőfeszítés nélküli folyamat. A talán nem is e folyamatot hívatott kétségbe vonni, inkább azt, hogy ez a jelenség lenne oka annak, hogy egyre kevésbé tudom nyugodtan, minimum szó nélkül tolerálni a kéretlen vendégeket és véleményeket. Ha tudjuk az előzményeket, hogy történetesen onnan indultam, ahol még meg is akartam felelni e véleményeknek (sajnos, ez a részem nem halt még el teljesen), akkor már egyenesen a matuzsálemség felé tartok.

Mindenesetre abban a pillanatban, ahogy lehuppant mellém ez a szegről-végről ismerős a kicsi, eldugott kávézóban, ahol akkor dolgoztam, amikor otthon bármely okból nem tudtam megmaradni (igen, ...

A vonaton ült; úgy követte az elsuhanó tájat tekintete, mint egy izgatott gyereké, aki először utazik és mindent be akar fogadni és elraktározni későbbre. Mosolygott, nem tudta abbahagyni, pedig - ahogy még órákkal ezelőtt anyja mondta a telefonban - most dobja ki az ablakon életét, legalábbis azt, amit az előző 10 évben annak nevezett. Bánta-e? Egy részét igen, azt például, hogy vőlegénye meg sem gondolta, hogy vele jöjjön vagy később kövesse, de végül is hosszú távon valószínűleg jobb, hogy ez most kiderült, különben meg a fájdalom az élet része, nem megkerülhető.

Az ölében fekvő levélre nézett, amit apja írt neki bő egy hónapja, nem sokkal azután amikor értesítették, hogy elhunyt nagymamája rá hagyta házát és ...

Ez megint csak egy nehéz menet lesz, és ismét csak egy olyan darabról lesz szó, aminek nem sok köze van a tündérmesékhez, sőt, előre figyelmeztetek mindenkit, főleg azokat, akik nem találkoztak még az animével: az erőszak legváltozatosabb formái jelennek meg benne. Persze, milyen is lenne egy történet, ami New Yorkban játszódik, szereplőinek többsége alvilági figura és a központi elem egy durva drog, a Banana fish?

Mindig is itt élt, ebben a hatalmasnak tetsző épületben, amelynek felső szintjét használták, ő és a szülei. Az alsó szinten csak iszonyú magas oszlopok sorakoztak, melyeket hófehér kőtömbökből emeltek a fehér és szürke és sötétkék és fekete csempék mezején. Az oszlopokat zöld, nyálkás foltok borították, a talajt pedig lábszára közepéig érő, sós, áttetsző víz.

Fent, a házban, ahogy a szülei emlegették, sosem látott fényt, olyat nem, mint idelent, ott csak az üvegbe zárt láng volt. Idelent, az "erdejükben" - bár az igazi erdők teljesen másfélék, igaz, ők is csak hallomásból tudták ezt - a fény sokkal szebb és mérhetetlenül távoli volt. A lángot sehol nem lelte, elképzelni sem tudta mekkora lehet, hogy bármennyit is ...

Sötét van; ránehezedik ez a legteljesebb, tökéletes sötétség, ami nem puha, vékony pléd, sokkal inkább egy súlyos dunyha, amit ólomtollakkal béleltek ki, és egyáltalán nem melegíti.

Hideg van; a víz (a bűzös, mocskos lé) , amiben fekszik, megadva magát a sötétség súlyának, jéghideg, mégis marja bőrét (átázott ruháin keresztül).

Fázik és (némán szenved) érzi, ez így nincs rendben (ez a világ hiányos, sőt hiányokból áll). Azt azonban nem tudja, mi az, ami nincs rendben, ez csak egy benne bujkáló sejtelem, a mélyben rejtőző (oda száműzött) gyanú. (Nem, nem gyanú, kényszerből eltitkolt bizonyosság, csak hiányt kapott, mert a valamit, a fényt megtagadták tőle.)

Benne... benne, belül talán van valami, ami helyrehozza ...

A megrendelővel másnap találkozott. Izgatott volt, mint mindig. Szerette ugyan a saját képeit is, azokat, amiket nem kérésre, fizetésért festett, de sokkal jobban kedvelte ezeket a munkákat, a történeteket, melyek a képekhez tartoztak. Ez a történet pedig túlzás nélkül az egyik legszebb volt mind közül.

Egy negyvenöt körüli férfi várta a kávézóban, ami a lakásától és műtermétől alig egy saroknyira állt, itt beszélt inkább ügyfeleivel, az ügynökén kívül nem tűrt meg mást személyes életterében, nem mintha az ő társaságára annyira vágyott volna.

A férfi háromszoros apuka volt, és özvegy. Feleségét tíz éve vesztette el, amikor legkisebb gyerekük még csak hároméves volt.

- A feleségem meglehetősen bevállalós ember ...

A harmadik találkozás olyan volt, ha egy regényben szerepel, azt írják elé jelzőként: álomszerű.

Ősz vége felé jártunk már, az élettársam éppen éjszakás volt, úgyhogy egyedül aludtam, már ha a macskát nem számoljuk, de éjjel úgyis felkel, hogy kora reggelre biztos az út közepén hagyjon valamit, amiben félálomban megpróbálhatok hasra esni.

Nem tudom, mikor ébredtem fel, még pont időben, mielőtt a kicsit sötét tónusú álmom rémálommá vált volna. Olyan gyorsan történt, mintha csak elvágták volna a film szalagját. Ahogy az is lehetséges, csak a függöny szétnyílt résén beragyogó holdfény zavart fel, bár ritkán kelek fel rá, reggelre rendszerint megbomlik a  gondosan összehúzott textilek egysége. A válasz nyilván a ...