Vannak megkérdőjelezhetetlen dolgok, soha ki nem mondható gondolatok, érzések, tabuk, melyeket úgy őrzünk, mint semmi mást, még az életünknél is jobban féltjük. Ugyan miért? Ó, nem nagy ördöngösség ez! Vajon mi történne, ha leoldanánk a láncokat? Kristály tisztán ott állna előttünk a legkevésbé sem…

A konyhaasztalnál ült. Bár már felkelt a nap, a környékre még a hajnali álmos csend telepedett, csak a madarak csivitelését hallotta. Macskája előbukkant a konyhából nyíló folyosón, leült, mosakodott egy ideig, majd felállt, a falnál felnyújtózkodott, mintha csak fogást keresne mellső mancsaival.…

Utálta a tükröket, mert ő nem önmagát látta benne, vagy ha igen, mindig elérkezett a pillanat, amikor a szeme és vonásai, haja megszűntek a sajátjainak lenni, amikor arca átváltozott az anyjáéra, már nem ő volt. Túlságosan is hasonlított rá, az orra kivételével, minden az anyjáé volt. A szem a lélek…

Hajnalok hajnalán autózok haza a sötétben, itt-ott ködpamacsokba érkezem, időnként úgy összesűrűsödik, mintha a halál közeli élmények fehér alagútjában lennék és nem a földön egy napközben amúgy igen forgalmas úton. Aztán két perc se kell, kiérek a pamacsból és egy darabig a tiszta ég alatt megyek…

Sokáig nem értettem, és zavar, ha valamit nem értek, persze, amennyiben olyasmiről van szó, ami érdekel. Az atomfizikához például semmit se konyítok, és valahogy hidegen hagy e tény, különben sincs ember e földtekén, aki mindent tudna. Ez azonban határozottan érdekelt. Miért hajtogatja ez a kedves,…

Ülök egy padon, kicsit kopott már, az idő mintát festett a zöld festékbe, repedések futnak szét és össze, akár egy zenemű gondosan megkomponált hangszereinek különféle szólamai. Ülök és élvezem az utolsó őszi meleget idekinn, és nézem az őszi kék égen ragyogó napot. Egy árva felhőpamacs sincs e…

Úgy mondják: az emlékek az idő előrehaladtával megszépülnek. Mint nyersanyag a szobrász keze közt, műalkotássá alakulnak, életművünkké. De a művészet olykor torzít, a hatás, a mű érdekében vagy az őszinteség hiányából fakadóan, nem mindenki szobrász, főként nem jó szobrász, és itt nem mi válogatjuk…

Nézte a papírt, maszatos volt, szamárfüles, a tinta már kissé megfakult, de olvasható maradt. A szép gyermeki kézírás szavai rabul ejtették tekintetét és szívét csöppnyi fájdalommal színezett nosztalgia szállta meg. Már nem is emlékezett, hogy valaha tudott ilyen szépen írni. Régi, még talán…

Nézte, csak nézte a fiút. A forgalmas térre vezető lépcsősor tetején üldögélt. Tíz-tizenkét évesnek saccolta, arca és egész lénye valami megmagyarázhatatlan szépséget sugárzott, ártatlanságot, bölcsességet és távolságot, mintha az a hely, ahol ül, egy másik dimenzióhoz tartozna. Barna, göndör csigái…

Az abszurd mondat, amit nem akarsz elhinni, hisz az lehetetlen. - Szeretlek – mondta az apa a lányának. – Túlságosan is – tette hozzá. A lány megmerevedik az ölelésben, mert felsejlik előtte a jövő. Megérzi, mi következik, mégis valahol szól benne egy másik hang: Az nem lehet, hogy… Persze, hogy…